Pripjaty, Csernobil. 32 fok, 88%-os páratartalom, gomolyfelhők. Megigazítom a kendőt a fejemen, hogy kilássak oldalirányba. Elhagyott telefonfülke lógó kagylóval, főtér betonból kinövő fákkal, nyikorgó óriáskerék rózsaszín virágokkal és darazsakkal. 26 évvel az atomerőmű négyes blokkjában történt robbanások után ez a látvány fogad az egykor atomtudósok lakta városban, az erőműtől 3 kilométerre.
Miután elhatároztuk, hogy ellátogatunk Csernobilba, kézenfekvő volt, hogy előtte megnézzük az Ideglelés Csernobilban c. mozit, a legújabb amerikai ijesztgetős tinihorrort. A film kortárs áldokumentum, beszélő címmel, a S.T.A.L.K.E.R. online játék környezeti elemeire és titokzatos szereplőire erősen építve. A sztori szerint hat fiatal egy volt katona extrém utazási irodájának szervezésében látogat el a Zónába. Pripjaty, az egykori atomváros látszólag kihalt, ám mégis van valami élet. Nem is akármilyen: a statikailag nem biztonságos, lepusztult panelházakba vadállatok költöztek. Az emeleti lakásokban tűzrakás-nyomok is vannak, amelyek emberi jelenlétre utalnak. A látogatókat éjjel vadállatok támadják meg, néhányukat a város mutáns lakói hurcolják el ki tudja miféle céllal. Majd a szereplők az elhurcoltakat keresve off topic betekintést nyerhetnek a város alatt működő illegális kísérteti kísérleti laborba, ahol zakkant tudósok az atomkatasztrófa élővilágra gyakorolt hatását tanulmányozzák és igyekeznek féken tartani a mutáns hordákat. A világ eddigi legnagyobb atomkatasztrófájáról, amely a „szomszédunkban” történt, eddig is sokat hallottunk. Ezek után arra is kíváncsiak lettünk, mennyi a valóságalapja a filmben bemutatott eseményeknek.
A képre kattintva galéria nyílik!
Fotó: Parti Kati
Csernobilba manapság úgy járnak a szociológus szemmel megáldott, rossz nyelvek szerint katasztrófaturisták, mint Afrikába a költöző madarak. Kijevből szinte menetrend szerint, naponta indul a turistabusz, és ha a kedves vendég befizet a helyszínen 170 USA dollárt, teljes körű kiszolgálásban lehet része.
A zónába, a katasztrófa által közvetlenül sújtott, 30 kilométeres övezetbe mintegy 2-2,5 óra alatt jutunk el. A kapunál komoly ellenőrzés: sorompó, utasok leszállnak, útlevél, kockázatismertető nyilatkozat aláíratása. Turista ellenőrző pontot nem fényképez, csoporttól nem szakad le, lehetőség szerint minden testfelületet befed. Itt csatlakozik gájdunk, az idegenlégióban edződött 40 körüli mokány kis veterán, groteszk humorral. A zónában nem léphetünk le a kijelölt útról, nem dohányozhatunk, nem ehetünk, nem érinthetünk meg semmit, nem fekhetünk földre (nem mintha bárkinek is kedve támadt volna…). Vezetőnk ugyan mindezt rendszeresen megteszi, de elmondása szerint rá nem hat a sugár, hiszen ő maga is mutáns, ezért is kaphatott letelepedési engedélyt a zónában. Tényleg furcsa: a zónába csak a 70 év fölötti volt őslakosok telepedhettek vissza – ők is csak egy bizonyos ideig –, rajtuk kívül életvitelszerűen nem lakhat senki a területen.
A zónában befelé hatolva minden kihalt: a belső, 10 kilométeres körzet biztonsági őrét leszámítva már nem találkozunk egy lélekkel sem. Az élettelenséget cáfolni igyekszik a természet, amely hihetetlenül magához tért, miután az ember lelépett a színről: körülöttünk párját ritkító vadsággal burjánzik a sok éve érintetlen természet. Amikor belépünk az elhagyott óvodába, megelevenednek szemünk előtt a kis lakók, akiknek egykori jelenlétéről ma már csak a babák, játékok, emeletes ágyak, öltözőszekrények árulkodnak.
Pripjaty tényleg kihalt. Az atomerőmű fiatal dolgozói az 1970-80-as években jutalomból kaptak itt lakást – a városban, ahol a Szovjetunióban talán egyedül még Chanel parfüm is kapható volt. A város saját sportlétesítményekkel, uszodával, stadionnal, kosárpályával rendelkezett. Az 1986. április 26-án, éjjel 1 óra 23 perckor az erőműben bekövetkezett robbanást és a halálos sugárszennyezést napokig titokban tartották, végül a május elsejei felvonulásra készülőknek összesen két órájuk volt holmijuk összeszedésére az evakuálás előtt. A holmikat a panelházak ablakain az utcára dobálták, nem meglepő, hogy néhány személyes dolog még mindig az utcán hever. A vidámparkot, amelyet az evakuálás napján akartak felavatni, a lakók már nem próbálhatták ki.
Ma a madár sem jár erre. És valóban: a döngő rovarokat leszámítva minden csendes. A zónában madarat nem látunk, nem hallunk. A város főterén a beton alól nyárfák törnek elő, az elhagyott hotel tetején bokrok nőnek. Mintha egy némafilm díszletei között járnánk: a kitört ablakokra zoomolva szinte azt várom, hogy megjelennek a város egykori lakóinak szellemei.
A várost elhagyva az atomerőmű felé vesszük az irányt. Az erőmű, az ember természet felett aratott „győzelmének” szimbóluma tovább él. A robbanás után két hónap alatt, iszonyatos erőfeszítések és emberéletek árán felhúzott „szarkofág” omladozik. A kutatók jelenleg az alatta rekedt nukleáris hulladék eltávolításán dolgoznak, valamint a helyettesítésére szolgáló új építményt tervezik. Egy félkör alakú armageddont.
Az erőmű éttermében ebédelünk. A koszt kiváló, és nemcsak ízre, hatásra is: az atomerőmű dolgozói sugárbevizsgált élelmiszert kapnak, amelyet a zónán kívülről szállítanak. A készülődő viharban égnek meredezve árválkodik az erőmű félbehagyott ötödik és hatodik blokkja, körülöttük az ott maradt óriásdarukkal.
Habár a terület emberi lakhatásra beláthatatlan ideig alkalmatlan lesz, a természet fittyet hány a „gondoskodó” emberre. A Pripjaty folyó harcsáktól zubogó vize mentén haladva hagyjuk el a zónát.
A mérleg: nem támadtak meg vadállatok, nem kísérleteztek rajtunk zizzent tudósok, nem találkoztunk mutáns lakókkal. Tudnivaló azonban, hogy a zónának vannak illegális lakói. Hajléktalanok, akik a sugárszennyezett vas- és fémhulladékot gyűjtve tengetik az életüket. (http://viiphoto.wg.picturemaxx.com/webgate/index.php) A zónában, ahol – látszólag – semmi és senki nem háborgatja őket… A zónában a valódi veszélyt nem az élőlények jelentik, hanem a sugárzás, amely a pár órára odalátogatót nem, de a letelepedők egészségét ma is komolyan veszélyezteti.
