Scalfaro 1918-ban született Novarában. Jogásznak tanult, s közel ötven évig volt képviselő a parlamentben. A hetvenes években közlekedési, majd közoktatási miniszternek nevezték ki, 1983-tól 1987-ig pedig belügyminiszterként tevékenykedet.
A rákövetkező években neve feledésbe merült, majd a kilencvenes évek elejére kialakult belpolitikai válság, a konzervatívokat és a baloldalt egyaránt lejárató korrupciós botrányok idején újra előtérbe került személye. A korrekt, megbízható politikusra való igény rá terelte a figyelmet, s így 1992 áprilisában a képviselőház elnökévé választották. Ezt a funkciót csak egy hónapig töltötte be.
Májusban ugyanis új államfőt kellett választania az olasz törvényhozásnak. Amikor a tizenötödik elnökválasztási forduló is eredménytelenül zárult, a kereszténydemokraták Scalfarót jelölték a legfőbb közjogi méltóság posztjára. Megválasztása széles körű összefogással történt, a szocialisták, a liberálisok és a radikálisok is őt támogatták.
“A köztársaság elnökeként történelmünk egyik legnehezebb korszakában állt az állam élén, szilárd, állhatatos és kikezdhetetlen volt” – méltatta közleményében Giorgio Napolitano hivatalban lévő olasz államfő az elhunyt politikust.
