Külföld

Mi lesz veled, Közel-Kelet?

admin
admin

2011. 02. 02. 12:05

Irán befolyása vélhetően nem nő a Közel-Keleten, sőt az átalakuló Egyiptom inkább kihívást jelenthet számára. Az egyiptomi ellenzéki Muzulmán Testvériség akár egy demokratikus átalakulás része is lehet, bár továbbra sem látszik, ki is állhatna e törekvés élére. Ablaka Gergely Közel-Kelet kutató cikke.

Hoszni Mubarak elnök közölte népével, hogy nem indul a következő elnökválasztáson. Az utcákon azonban még mindig tízezrek követelik azonnali távozását. Jordánia, Marokkó, Algéria, sőt Jemen és Szudán is megremegett. Az észak-afrikai forrongások következtében jelentősen átalakulhat a közel-keleti régió politikai-hatalmi térképe. Vagy mégsem?

Lesz-e iszlám fordulat?

A tunéziai és egyiptomi eseményeket követően sokan teszik fel a kérdést, hogy mi lehet a végeredmény. Melyik lesz a következő ország, ahol sor kerülhet a fennálló vezetés hatalmának megkérdőjeleződésére? Vajon a „jázminos forradalom” hatására megdőlnek a stabilnak hitt autokráciák, s a közel-keleti térségben is elindulhat a tényleges demokratizálódás? Vagy ellenkezőleg, a kaotikus helyzetből a radikálisok kerülnek ki győztesen, s megvalósul az iráni vezetés által kommunikált „iszlám Közel-Kelet”?


A Közel-Kelet nagyobb térképen való megjelenítése

A színskála a leginkább érintett (piros, sárga) és a tüntetésekkel, nyugtalansággal könnyebben birkózó (zöld) államokat jelzi

A felvázolt szcenáriók alapjaiban átrajzolják a közel-keleti erőviszonyokat, és alakítják át a szövetségi rendszereket? Ezen kérdéseket aligha lehet egyértelműen megválaszolni, mert a folyamatok alakulása több tényezőtől és szereplőtől függ. Nem is beszélve arról, hogy bár az alapvető problémák ugyanazok, de a közel-keleti rezsimek igencsak sokfélék. Néhány megjegyzést azonban lehet tenni, avagy bizonyos tanulságokat le lehet vonni az egyiptomi és tunéziai történések kapcsán.

Egyiptomi-iráni párhuzam

Az egyiptomi forrongások kapcsán sokan az 1979-es iráni iszlám forradalom megismétlődésétől, s ennek megfelelően a közel-keleti hatalmi térkép átrendeződésétől tartanak. Nevezetesen a radikális iszlamisták térnyerésétől, akik a jelen zűrzavarból győztesen kikerülve az iránihoz hasonló iszlám köztársasági berendezkedést és külpolitikai irányvonalat hoznak létre, illetve követnek majd. Noha sok a hasonlóság, de a két eset között nem lehet egyértelműen párhuzamot vonni.

Hasonló a helyzet ugyanakkor, amennyiben széles tömegek követelnek gyökeres változásokat: korra, nemre, s osztályra tekintet nélkül, szinte minden társadalmi csoport részt vesz a tiltakozásokban. Valódi tömeg-elégedetlenség van. A lakosság, akárcsak 1979-ben, most is a korrupt és gazdag vezetés távozását, s a szabadságjogok következetes érvényesülését követeli. Végezetül, de nem utolsó sorban, mindez az Egyesült Államok számára stratégiailag fontos, szövetséges államban történik.

Az események kimenetele nem jósolható meg előre és az iszlám radikalizálódásnak, az iráni mintájú fordulatnak, mint rémálom-szcenáriónak valóban megvan az esélye a fáraók országában is, de az iráni és egyiptomi forradalmak között – már ha az utóbbit annak lehet tekinteni – lényeges különbségek vannak, amelyek fölött nem szabad elsiklanunk.

Először is, az egyiptomi megmozdulások, akárcsak a tunéziai forrongások a spontaneitás jegyében robbantak ki, mögöttük semmiféle szervezett erő, vagy politikai csoport nem állt. Mohamed el-Baradei ugyan kísérletet tesz a tiltakozások vezetésére, de komoly támogatottsága nincsen egyelőre. A tömegeket nem valamilyen politikai vagy vallási ideológia, hanem az évtizedek során felhalmozódott elkeseredettség, kilátástalanság és frusztráció vitte utcára.

Vallás helyett nacionalizmus

Másodszor, az iszlám vallás, és annak intézményei, pártjai korántsem játszanak akkora szerepet az egyiptomi forrongásban, mint ahogyan azt Iránban a sah ellenes mozgalomban tették. (Ha úgy tetszik az iráni a „mecsetek forradalma” volt.) A kairói, szuezi, alexandriai tiltakozásokban nem a vallási jelszavak (lásd az 1979-es forradalomban „Allah u Akbar” – „Allah a leghatalmasabb”), hanem az egyiptomi zászló az, amely a tüntetőket összefogja. Egyiptomban két dolgot skandálnak: először is azt, hogy „Mubarak távozzon!”, másodszor meg, hogy „Méltóságot akarunk!”. S bár a Muszlim Testvériség kétségkívül a legszervezettebb, s egyben legtámogatottabb ellenzéki csoportnak számít, befolyása az események alakulására korántsem biztos.

A szervezet ugyanis nem alkot monolitikus egységet, hanem számtalan különböző frakcióból épül fel, ráadásul nincs olyan karizmatikus vezetője sem, mint amilyen Khomeini ajatollah volt, aki képes volt levezényelni – vagy ha úgy tetszik eltéríteni – a forradalmat Iránban. Arról nem is beszélve, hogy a Testvériség döntő hányada mérsékelt, demokratikus kurzust követ. A Testvériség programja a tüntetők követeléseit visszhangozza: szabadság, egyenlőség, demokrácia, új rendszer kiépítése.

Sárija vs. piacgazdaság

Akár megy vagy marad Hoszni Mubarak, az egyiptomi gazdaság biztosan megsínyli az egy hete zajló tiltakozások okozta károkat (egyes becslések szerint minden nap millió dolláros veszteséget jelent). De vajon mit eredményezhet egy esetleges iszlamista hatalomátvétel a gazdasági és kereskedelmi fronton? Egyelőre úgy tűnik, hogy nem kell komolyabb „iszlamizálástól” tartani, főleg ha a Muszlim Testvériség által képviselt diskurzust nézzük, amelyben szó sincs a gazdasági szabályok átalakításáról. A szervezet a közhangulatnak megfelelően a szabadság, az egyenlőség, és Mubarak távozásának követelésével lép fel. A kérdés tehát így nem aktuális. Az egyiptomi jogrend, amellyel senkinek sincs most igazán baja, kevert, vagyis a „napóleoni kódexek” és az „iszlám törvények” kvázi egyaránt megtalálhatóak benne, attól függően, hogy polgári, családi, vagy éppen büntetőjogról van szó. A sárija kiterjesztése alapjában nem is változtatna a fennálló kereteken, mivel az iszlám törvények nem összeegyeztethetetlenek a szabad kereskedelemmel, piacgazdasággal. Lásd: ezer évvel ezelőtt a fő bevételi forrás, meghatározó tevékenység a Közel-Keleten a kereskedelem volt. A problematikát korántsem a vallási szabályok jelentik, mintsem a társadalomban rögzült szokások és intézmények. A gazdaság és a kereskedelem sok helyütt még mindig egyfajta „céhes keretben” működik, ami nem kedvez sem a versenynek, sem pedig az innovációnak, viszont emberileg mindenképpen nagyra értékelendő az egymás kölcsönös segítése. Ezzel szemben érdemes a Perzsa-öbölre, az ún. olajmonarchiákra vetni a tekintetünket, s láthatjuk, hogy a vallási, politikai és társadalmi konzervativizmus olykor-olykor igen jól megfér a szabadpiaci szabályokkal.

Továbbá fontos megjegyezni, hogy a Testvériség több generációból áll, a többség valóban elfogadja a demokratikus játékszabályokat. Az egyiptomi lakosság frusztrációját látva, az ellenzéki csoportoknak csak demokratikus platformmal van esélye győzni. Ez kicsit olyan, mint Latin-Amerikában a baloldal mérséklődése, miután felismerik, hogy micsoda lehetőség van a demokratikus voksolásokban. Mind-mind mérsékelték a retorikájukat, programjukat, és magatartásukat. S lásd jött is a baloldali fordulat, mindenhol választott baloldali kormány lett. Valamint: az egyiptomi fegyveres erőknek nagyobb a súlya, s más a taktikája, mint anno az iráni esetben volt.

Amerika még nem a Sátán maga

Harmadszor, a „nyugati kérdés”. Egyiptom napjainkban, akárcsak Irán bő három évtizeddel ezelőtt, az USA egyik legszorosabb szövetségesének számít a közel-keleti régióban. S bár az Amerika-ellenesség jelen van az észak-afrikai országban is, de annak mértéke mégsem hasonlítható össze azzal az ellenségességgel és bizalmatlansággal, amelyet az iráni polgárok éreztek az 1953-as puccsot követően a „Nagy Sátán” irányában. Ezzel szemben a tiltakozásoknak Egyiptomban egyelőre nincsen Amerika-ellenes élük, de minden egyes nappal, amíg az amerikai vezetés tétovázik és nem foglal állást a rendszert megdönteni kívánók oldalán, addig azt kockáztatja, hogy eljátssza az egyiptomi polgárok bizalmát. Azt a bizalmat, amelyet éppen a Kairóban tett elnöki beszéd keltett sokakban két évvel ezelőtt.

Ha már párhuzamokról és összehasonlításról van szó, úgy érdemes megemlíteni, hogy a jelenlegi egyiptomi események inkább a 2009-es iráni zavargásokat idézik, mintsem az 1979-es forradalmat. Különösen így van ez, ha a modern kommunikációs technikák és közösségi oldalak tiltakozásokban játszott szerepét, az igazi vezetők hiányát, a csalódottságtól és gazdasági gondoktól fűtött népharagot, vagy a demokratikus szabadság-jogok követelését nézzük. Iránban a vezetés a kemény fellépés mellett tette le a voksát, Egyiptomban még nem tudni, hogy a fegyveres erők miként is döntenek majd az elnök sorsáról, s az ország jövőjéről…

“Demokratikus alkotmányt követelünk!” (Forrás: MTI)

Hasonlóság továbbá a társadalmi elégedetlenség, a civil szerveződés, a gyenge szürke vezetők, akik csak kullognak az események után, s az egész eseménysor, mely egy demokratikus gellert kap, s a kezdeti sérelem helyett demokratikus változást, rendszerváltást követelnek. Hasonlóképpen erőszakmentes az egyiptomi tüntetéssorozat egyelőre, mint a zöld mozgalom volt. Ahogy Múszavi, Ahmedinedzsád jelenlegi iráni elnök akkori konkurense mondta, a „hol a szavazatunk?” kampány mára oda jutott, hogy „nem kérünk a diktátorokból”. Különbözik viszont abban, hogy nincs komoly rendszertámogatás, elmaradnak a Mubarak-párti tömegek, hacsak a hadsereget nem tekintjük annak.

Következmények az arab világban

A tiltakozásokat figyelve kétségünk sem lehet afelől, hogy azok hátterében társadalmi-politikai problémák állnak. Így a mindennapi megélhetési problémák, illetve a jövőképek és szabadságjogok teljes hiánya az, ami tömegeket mozgatott meg az arab világban. A társadalmi apátia korszaka kétségkívül véget ért a régióban. Megjegyzendő, hogy a diskurzus központi elemévé a jó kormányzat megteremtésének igénye lépett, amely akár társadalmi alapját is adhatja a térség demokratizálódásának. A tunéziai sikertörténetet követően pedig úgy fest, hogy az emberek már nem félnek semmitől, s olyan elnyomó rezsimekben is hallatják hangjukat, mint például Szudán vagy Jemen.

A problémák a régióban mindenfelé ugyanazok: munkanélküliség, szegénység, erősen korlátozott szabadság, diszfunkcionális és korrupt államgépezet. S bár egyeseknek a fejlettségük, másoknak meg az olajdollárjaik jelentenek lehetőséget az elégedetlenség letörésére, a tunéziai példa egyértelművé tette, hogy egy regionális viszonylatban stabil, fejlett, jól működő és viszonylag gazdag rezsim is képes egyik hétről a másikra megroppanni, s összeomlani. Az egyiptomi tüntetések kiterjedtségét és intenzitását aligha jelezte volna előre bárki is, hiszen a Hoszni Mubarak által már három évtizede vaskézzel irányított köztársaságot stabilnak feltételezte mindenki. A kairói tömegtüntetéseket látva azonban úgy tűnik, hogy semelyik diktátor elnök, vagy király nincs biztonságban.

Kikből áll a Testvériség?

Egyiptom kapcsán a legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az iszlamista erők mekkora befolyásra, szerepre tesznek szert az esetleges új kormányzatban? Tunéziában az iszlamista szervezetek viszonylag gyengék, kérdés, hogy Rásid Ghannúsi ellenzéki vezető hazatérését követően mennyire lesz képes változtatni ezen. Egyelőre úgy fest, hogy a Muszlim Testvériség csak a partvonalról figyeli az eseményeket, de a későbbiekben mindenképpen aktivizálódni fog. Befolyását azonban nem szabad túldimenzionálni, sőt! Tunéziában, mint láthattuk egy fiatalember elkeseredett cselekedete „elegendő volt” ahhoz, hogy tömegmozgalom robbanjon ki, s megbuktassák a regnáló Ben Ali elnököt.

Mindez alapjaiban kérdőjelezi meg az iszlamista szervezetek sikerességébe vetett hitet, még inkább a nekik tulajdonított erősséget. Nevezetesen eddig arról regélt mindenki, hogy csak a Muszlim Testvériség képes az embereket megmozgatni, most bebizonyosodott, hogy nem egészen így van ez. S ez mindenképpen szomorú tanulság a Testvéreknek…

Irán-tű

Iráni érintettség? Egyiptom az új Irak? Az iráni befolyást nem szabad túlértékelni. Mert bár az iszlamisták térnyerésével Teherán közelebb kerülhet Kairóhoz, s feltehetőleg az iráni rezsim igyekszik is majd, ahogyan azt Afganisztánban és Libanonban tette, de hogy befolyást gyakoroljon ahhoz kulturálisan és társadalmilag is messze van, mondhatni, hogy nincs közvetlen kapcsolat, patronázs-rendszer, hálózati tőke, úgy mint Irakban és Libanonban. Az iráni taktika, a tüntetőkkel való azonosulás inkább a szaúdiakkal folytatott regionális hatalmi harcban lehet érdekes, komolyabb befolyást nem igen fog gyakorolni. Az iráni rezsim által vezetett iszlám Közel-Keletnek vajmi kevés a realitása. Arról nem is szólva, hogy a demokratikus Egyiptom mekkora kihívás lenne az iráni rezsimnek!

Muzulmán tüntetők Kairóban (Forrás: MTI)

Muzulmán tüntetők Kairóban (Forrás: MTI)

A teheráni taktika ráadásul kontra-produktív is lehet, egyrészt mert odahaza könnyen visszaüthet, miként az iráni lakosság inspirációt meríthet az észak-afrikai eseményekből. Bár az állami televízió és kommentár iszlamista forradalomról beszél, a valóságban azonban meglehet, hogy az iráni fundamentalizmus arab interpretációjának megvalósítása helyett, éppen ellenkezőleg, az arab demokratizálódás lesz hatással a perzsa államra. A térség diktatórikus rendszereinek megszűnése pedig könnyen véget vethet Mahmúd Ahmadinezsád arab utcákon tapasztalt népszerűségének is – mivel nem lesz már kit ostorozni…

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.