Hogyan élte meg az elmúlt napokat?
Úgy érzem, ami velem történt, összehozta az országot. Azt vettem észre, hogy az elrablásomnak egyfajta pozitív kicsengése volt, mondván „tartsunk össze”, „szorítsunk neki, hogy kiszabaduljon”. Úton-útfélen megállítanak, és gratulálnak.
Mi adott önnek erőt, hogy túlélje a 3 hónapos fogságot?
Szeretni kell élni, semmi más. Az ember 55 évesen még túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon. Ez egy szimbiózis volt, az emberrablás ugyanis egy olyan műfaj, amelyben az én érdekem megegyezik az emberrablók érdekével, mi közösen egy célért, de két irányból dolgozunk. Nekem az az érdekem, hogy az emberrabló minél előbb megkapja a követelését, mert akkor enged csak szabadon. Az emberrablónak pedig az a célja, hogy én egészséges maradjak. Rajtam keresztül – akár olyan eszközzel, hogy eljátszik egy kivégzést, fenyegetőzik, hazudik, vagy éppen az én „számba adja” azt, hogy beteg vagyok – csupán azt akarja elérni, hogy az együttműködésemmel minél előbb megkaphassa a követelését. Az elrablóim nyíltan közölték velem: „István, a fizikai biztonságod a mi bulink”, azaz vigyáznak rám, hogy más rivális bandák ne raboljanak el tőlük, ők enni, inni adnak, meg amire szükségem van, de az én kutyakötelességem fenntartani az egészségemet.
“Vissza kell menni, én nem ijedtem meg, nem félek, ezen túl kell lépni”
(fotó: Neményi Márton/fn.hu))
Gondolom, sokat segített önnek a katonai múltja.
Igen, nagyon sokat segített, valamint az is, hogy már sok helyen voltam külföldi szolgálatban. Úgy érzem, hogy egészségileg rendben vagyok, illetve pszichésen sincs semmi bajom, nincsenek rémálmaim.
Miután kiszabadult, a hazaérkezését követően rögtön azt nyilatkozta, hogy visszamegy. Miért megy vissza?
Az ENSZ mindenképpen számít a szakmai tudásomra, a biztonsági szempontok figyelembevételével későbbiekben születik döntés arról, hogy hova kerülök, hiszen az emberrablók még szabadlábon vannak. Már a kiszabadulásom után felajánlottam, hogy szívesen visszamegyek dolgozni, és befejezem azt, amit elkezdtem. Nagyon sok katonakollégám, sőt civilek is abszolút egyetértenek abban, hogy ez olyan, mint amikor az ember munka közben balesetet szenved. Például egy sofőr, ha nem szenvedett komoly fizikai sérülést, akkor már másnap folytatja a munkáját, egyébként soha az életben nem fog többé vezetni. Ez a kutyaharapás szőrével-elv. Vissza kell menni, én nem ijedtem meg, nem félek, ezen túl kell lépni. Plusz látnia kell az ENSZ-es kollégáimnak is, hogy egy ilyen eset után is vissza lehet menni, folytatni lehet a munkát, tehát ez nekik is erőt ad. Eddig, a kiszabadulást követően nagyon sokan, többségében civilek, vissza se mentek, úgy pakoltak össze helyettük. Volt olyan is Darfúrban, aki, miután kiszabadult, kijelentette, még egy napot sem hajlandó többé itt lenni. Olyan lelki sérüléseket szenvedett, hogy egy percig nem akart ott lenni. Ez emberi dolog, nagyon meghatározó, hogy ki mennyire erős.
Papp István (b3) a helyi fegyveres lázadó csoport képviselőjével (k) Tora faluban (forrás: Papp István)
Van valami minimális esély arra, hogy elkapják az elrablóit?
Ezeket nem lehet, ez egy maffia. Igazából senki sem tudja, hogy van-e ezeknek kapcsolatuk a szudáni kormánnyal. Általában az ilyen országokban a korrupció igen kemény, szerintem vannak kapcsolataik a kormánnyal, tehát még egy darabig biztos szabadlábon lesznek. Attól nem félek, hogy a kormány ezeket börtönbe dugná, inkább hagyják őket. Ha ismét egy kicsit a kormány tyúkszemére lépnek, mint az én esetemben is, akkor lehet, hogy valamivel keményebben lépnek fel velük szemben. Sőt az is elképzelhető, hogy a kormány egy fillért sem fog fizetni, és közli velük: „Gyerekek, arról volt szó, hogy az ENSZ UNAMID-hez nem nyúltok”. Ugyanis ez volt az első alkalom, hogy az UNAMID-ból raboltak el valakit, eddig mindig humanitárius szervezetektől, üzleti érdekeltségű társaságoktól, például helikopterpilótát. Az ENSZ költségvetésében pedig nincs olyan rubrika, hogy „váltságdíj kifizetésére 3 millió dollár”, míg egy adományokból működő szervezet esetében az adományozó bármikor azt mondhatja: amit adtam pénzt, fordítsák a segélymunkások kiszabadítására.
A családja hogy fogadja, hogy visszatérne?
Ők már ismernek, már megszokták. Az elrablásom egy új szituáció volt, a fiam érzékenyebben élte meg, a lányom könnyebben viselte el, a feleségem pedig végigcsinálta az egészet. A Terrorelhárító Központ nagyon sokat segített, tartották benne a lelket. Szerintem ez a sok feszültség csak most, hogy már itthon vagyok, fog igazán lecsapódni benne. Most már elengedheti magát, de ezt nekem kell lekezelni. Abban, hogy visszamegyek, egy pillanatig sem volt benne kétség. Nagyon jól tudja, sőt már amikor kiszabadultam, tudta, előbb-utóbb úgyis visszamegyek.
Esős évszak idején gyakran elmerülnek a járművek a homokban (fotó: Papp István)
A felesége mennyire van azzal tisztában, hogy milyen körülmények között él?
Volt, ahova kivittem, például Nepálba, Irakba és Mozambikba, hogy megmutassam: itt lakom, itt eszem, így mosnak rám vagy mosok magamra, hogy ha visszamegy, akkor ne kelljen nekem mindig magyarázkodnom. Látja, tudja, hogy a körülmények rendben vannak, nincs semmi gond egészségügyi vonalon, és akkor abszolút megnyugszik.
Gondolta volna, hogy 90 napig tartják fogva, vagy kevesebbel számolt?
Nem számoltam 3 hónappal. Azt tudtam, hogy a korábbi emberrablásos eseteknél megvolt a 60 nap, de volt olyan, aki 103 napig volt fogságban, persze nem ezzel a csoporttal. Minimum 30 nappal számoltam, de a 90 nap hosszú volt. Arra gondoltam, hogy karácsonykor talán elengednek, eltelt a karácsony, akkor talán szilveszterkor, de végül az sem jött össze. Attól féltem, hogy ha a január 9-én elkezdődő dél-szudáni választásokig nem szabadulok ki, s amint meglesznek az eredmények, az eredményhirdetést követően valamilyen háborús cselekmény indul be, és akkor az ENSZ evakuálni fog, és engem pedig otthagynak. Annál rosszabbat el se tudtam elképzelni. Január 5-én szabadultam ki, tehát nagyjából stimmelt az elképzelésem, hogy még a választások előtt. Az nagyon rossz lett volna, ha a választások idejére vagy utánra tolódik, hiszen akkor már a kormány sem ért volna rá, neki is megvan a maga baja.
“Nem számoltam 3 hónappal” (fotó: Neményi Márton/fn.hu)
Az ENSZ-nél mennyire készítik fel az embert ilyen helyzetre?
Az ENSZ-nek van egy kis könyvecskéje a viselkedési normákról arra az esetre vonatkozóan, ha az ember fogságba esik. Ezt ajánlják mindenkinek. Amikor megérkezik az ember a misszióba, sor kerül egy 4-5 órás előadásra a biztonságról, azon belül körülbelül fél órában az eddigi UNAMID-del kapcsolatos emberrablások tanulságait is megpróbálják ismertetni. Ám minden emberrablás más, nem lehet egy kaptafára venni, viszont segít a korábbi emberrablás tanulsága, miszerint együtt kell működni velük, szót kell fogadni, mert akkor az embernek nagyobbak a túlélési esélyei. De igazából, ha visszaemlékszem, sosem tartott olyan illető előadást, aki már el volt rabolva, eddig csupán olyan tartott előadást, aki már látott emberrablást, de maga nem rendelkezett ezzel a tapasztalattal.
Erre nem lehet felkészülni, hiszen nem rabolnak el annyi embert. Most 26 ezren vagyunk ott, és eddig elraboltak hetet, tehát az nem is olyan nagy szám. Az a 26 ember pedig, aki meghalt, egyik sem emberrablás következtében. Erre nincs kimondott felkészítő tanfolyam, lehet, hogy most már az én esetem után csinálnak valamit. Mindig figyelmeztetik az embert, hogy az iraki robbantás óta (2003-ban felrobbantották az ENSZ bagdadi központját – szerk.) teljesen megváltozott az ENSZ-nek a biztonságra vonatkozó politikája. Amellett, hogy azt hangsúlyozzák, hogy az ENSZ-nek kutyakötelessége bizonyos biztonságot adni a résztvevő tagállamok katonáinak, valamint a civileknek, behoztak egy olyan paragrafust, miszerint a biztonságomért saját magam vagyok felelős. Tehát abszolút átnyomták a felelősséget az emberre. Nem hivatkozhatok arra, hogy „mert az ENSZ nem biztosított, azért raboltak el engem otthonról”.
A gyerek katonák lefegyverzésre várva (fotó: Papp István)
A Lefegyverzési, Leszerelési és Integrációs (DDR) programban dolgozik. Mit takar ez a projekt?
Ez a védelmi szektor reformjának az egyik része, és minden békefenntartó missziónak a végső célja. Minden abban kulminálódik, hogy legyen egy általános biztonsági garancia arra, hogy a szemben álló felek megegyezzenek a lefegyverzésről. Kell egy garancia arra, hogy ha mindenkit majdnem egy időben lefegyverzünk, akkor az tényleges lefegyverzés legyen. És egy általános biztonsági helyzet jöjjön létre, hogy a menekültek is bátran vállalhassák a visszatelepülést. Ez nagyon nehéz és lassú folyamat.
Pontosan hogyan zajlik?
A sikeres béketárgyalást követően minden érintett fél aláírja, majd nyilatkozik arról, hogy hány katonájuk van, és azok milyen életkorúak. Megegyeznek abban, hogy kik vehetnek részt a DDR-programban. Miután ez megtörtént, és eljutnak hozzánk a részletek, elkezdjük ezt koordinálni, ehhez pedig kapunk kormánypénzt, illetve donorpénzt. Egyébként itt 10 milliós nagyságrendről beszélünk dollárban. Amikor leszereljük őket, s feloszlatjuk a csapataikat, akkor jön a legnehezebb rész: a reintegráció, amikor is munkahelyet kell teremteni nekik. Ezek nagyrészt iskolázatlan emberek, tehát valamilyen szintre fel kell őket hozni, hogy szakmát tanulhassanak. A mezőgazdasági termeléstől kezdve a kis üzletek vezetéséig mindenféle tevékenység beletartozik. Például az elrablásom előtt 2 nappal volt az első csoport kibocsátása, 30 fő, akik 3 hónap alatt megtanulták egy kis üzlet menedzselését, és a végén kaptak 2500 dollárnyi sót, cukrot, lisztet, stb.
“Az ember 55 évesen még túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon”
(fotó: Neményi Márton/fn.hu)
Ők milyen életkorúak voltak?
A 30 között volt 5 nő, a többi fiú volt, 28-től 45-50 évesekig. Ezeket úgy választják ki, hogy a DDR-program elején mélyinterjút csinálnak velük, adatlapot vesznek fel, mindenkinek felmérik az iskolai végzettséget, az affinitását, és megkérdezik tőlük, hogy mihez lenne kedvük, és helyileg hol szeretnének elhelyezkedni, utána pedig megvizsgálják a lehetőségeket. Ha az illető asztalos akar lenni x faluban, de ha már van ott 5 asztalos, akkor felesleges egy 6., ezért meg kell győzni az illetőt, hogy valahol máshol legyen asztalos vagy pedig egy másik szakmát tanuljon ki, amiből abban a faluban hiány van.
Lefegyverzett gyerekek és édesanyáik (fotó: Papp István)
Ez egy nagyon hosszú, 10-15 éves folyamat, mire ennek valami eredménye van, hiszen gyakran hiába képezzük ki az illetőt, ha 2 hónap után rájön, hogy dolgozni nehéz, fegyvert szerezni viszont könnyebb, és inkább úgy dönt, hogy rablásból tartja fenn az életét. Akik engem elraboltak, szintén ilyen rebellis, volt katonák, akiknek mihelyst kitört a béke, nem volt már munkájuk, nem kaptak rendes fizetést, és inkább a könnyebbik végét fogták meg a dolognak. Hébe-hóba valakit elrabolnak, váltságdíjat kapnak érte, azt elosztják, amíg az tart, addig jó, ha viszont elfogy a pénz, akkor megint elrabolnak valakit. Megmondták nekem: ez biznisz. S ez a veszély fennáll, ugyanis Darfúrban jó megélhetési forma az emberrablás, messze jobb, mint állatot tartani vagy mezőgazdasági munkával foglalkozni.
Mit üzen azoknak, akik ilyen területen szolgálnának?
Jöjjenek, nagyon szeretném, ha nem egyedül lennék kint magyar. Szudán semmivel sem rejt kevesebb veszélyt magában, mint Afganisztán vagy Irak.
