A Lisszaboni Szerződést szokás úgy értékelni, mint újabb kisebb lépést Európa föderalista átalakítása, a nemzetállamok, kormányaik és parlamentjeik szerepének csökkentése felé – az Unió döntéshozó szervei javára. Kicsi, ugyanakkor jelentős lépés a fent említett dokumentum, amely új EU-s csúcsvezetői posztokat hoz létre, és amelynek tartalmi elemeit rendkívül hosszú és széles körű egyeztetés előzte meg. Így nem csoda, ha Európa vezető politikusai ideges pillantásokat vetnek Írország felé.
Az idegességre meg is van minden okuk. A korábbi népszavazási fiaskók után (az EU alkotmánytervezete három éve olyan kulcsállamokban bukott el, meglehetősen nagy szavazati aránnyal, mint Franciaország, vagy az EU-alapító Hollandia) Írország maradt az unió egyetlen országa, ahol referendumot írtak ki a Lisszaboni Szerződésről. Arra hivatkozva, hogy az ország alkotmányát is módosítani kell miatta.
A többi tagállam – biztosan elkerülendő az EU-alkotmány elfogadásakor történt malőrt – népszavazás nélkül iktatta törvénybe a dokumentumot.
Ha ugyanis az írek elutasítják a szerződést, elbukik a tervezet, mert annak megvalósulásához valamennyi tagállam jóváhagyása szükséges. Ez komoly presztízsveszteséget jelentene, és újabb jókora pofont adna a nagy, közös Európa ideájának.
Az EU sok esetben már most is a Lisszaboni Szerződés szellemében, az ott leírtak szerint működik, ezért ha mégsem ratifikálják, újra felvetődik a hogyan tovább kérdése.
Egyre több a nem
Az ír közvélemény-kutatók az igenek és a nemek szoros küzdelmét jósolják. Az Irish Times – egy múlt pénteki felmérésre hivatkozva – azt közölte, hogy a szerződést elutasítók tábora rohamosan gyarapszik, immár a lakosság 35 százaléka sorolható ide.
Annyi biztos, hogy az ír választók érdeklődése lanyha a kérdés iránt, ami – a fegyelmezettebb szavazótáboruk miatt – az ellenzőknek kedvez, valamint magas a bizonytalan, el nem kötelezett választók aránya. A voksolás végeredménye tehát nagyon is kétesélyes.
Mindenki az íreket akarja meggyőzni
Az ír miniszterelnök vezette kampány a többi tagállam vezetőire és az eurokratákra hivatkozva igyekezett rámutatni arra, hogy az unióban nincs B-terv, ha elutasítják a Lisszaboni Szerződést, ezért egy ilyen döntéssel egyedüli kerékkötőivé válnak az EU további kiteljesedésének. A sokáig hatásos érvelésből azonban – úgy tűnik – mostanra kifogyott a szusz.
Az ellenzők táborát vezető Sinn Fein ezzel szemben populista hangszerelésben óvja az íreket a szerződés támogatásától, mivel a szerződés véleményük szerint nem szolgálja Írország érdekeit, és nincs tekintettel az ír munkavállalók érdekeire. És nem meglepő módon az egzisztenciális félelemre alapozott érvek – ír gazdasági csoda ide, ír gazdasági csoda oda – Dublinban is termékeny talajra hullnak.
Nincs minden veszve?
Egy európai parlamenti képviselő megfogalmazása szerint a nemek győzelme esetén a helyzet súlyos lesz, de nem életveszélyes. Írország ugyanis 2001-ben a Nizzai Szerződés elutasításával egyszer már kerülőútra kényszerítette az uniót. Érdekes módon az EU vezetői és az ír kormány akkor is azzal érveltek, hogy a nem szavazatok győzelmével az ír nép véglegesen és örökre meggátolja azt, hogy az egységes Európa újra vezető pozíciót töltsön be a világpolitikában.
Aztán egy év múlva megismételték a népszavazást, amikor már az igenek győztek. Talán az ír felmérések által mutatott kiegyenlített erőviszonyokban az is közrejátszik, hogy a választók memóriája nem olyan rövid, mint azt a politikusok hajlamosak gondolni.
