A brit Munkáspárt megnyerte a parlamenti választásokat, miután megszerezte a minimális többséghez szükséges 324 mandátumot az alsóházban. Péntek hajnali becslések alapján a kormányzó párt többsége, a többi frakció összlétszámához mérve, 66 és 77 között lesz, az eddigi 161 után.
Nyert azonban a Konzervatív Párt is, amely elmondhatja, hogy két drámai vereség után ezúttal valóban megkezdte a felzárkózást – ha nem is egykori önmagához, de a kormányon levő riválisához. A toryk számos olyan körzetet hódítottak most vissza (főként Londonban és Délkelet-Angliában), amelyeket 1997-ben vesztettek el. Nem káprázatos a konzervatív előretörés, de mindenképpen igazolja a másfél évvel ezelőtt végrehajtott vezetőváltást, amelynek eredményeként a tapasztalt Michael Howard megkapta a lehetőséget arra, hogy a nála fiatalabb Blair kihívója legyen. Howardnak nem kell sürgősen távoznia, eltérően attól, ahogyan John Major 1997-ben és William Hague 2001-ben az eredményhirdetés után azonnal bejelentette távozását. (Howard ugyanakkor közölte: mivel ő a következő választási kampány idején közel lesz a 70. életévéhez, akkor már nem ő kívánja csatába vezetni a konzervatívokat. Addig marad a párt élén, amíg az meg nem határozza az új vezető kiválasztásának idejét és módját – a szerk.)
Mindenképpen nyertek a liberális demokraták, akik a Munkáspárttól az iraki háború miatt elpártoló tiltakozó szavazók nagyobbik részét maguk mögé állították. Igaz ugyan, hogy – ahogy ezt előre látni lehetett – ez többnyire konzervatív győzelmekhez vezetett a marginális többségű körzetekben, de mostantól a liberális demokraták is jelen vannak olyan nagy ipari városokban, mint London, Birmingham, Manchester, Bristol és Leeds. Végül meg kell emlékeznünk a kis pártokról is, amelyek ezúttal a szokásosnál nagyobb részt hasítottak ki maguknak a teljes szavazatmennyiségből. E körből kiemelkedik az újonnan alapított Tisztelet Párt, amely a korábbi munkáspárti képviselőt, George Galloway-t juttatta mandátumhoz egy kelet-londoni körzetben.
Örül a gazdaság
Elégedett lehet az eredménnyel a gazdasági szféra, és főként a City is. Aggodalomra adott volna okot számukra egy túl nagy, de egy túl kicsi munkáspárti győzelem is. Ha megmaradt volna a három számjegyű többség, úgy Gordon Brown pénzügyminiszter valószínűleg feljogosítva érezte volna magát jelentősebb mértékű adóemelésre. Túl kicsi különbség viszont esetleg hangulatjavító, szavazatvásárló magatartásra csábította volna a kormányt, ami könnyen destabilizációhoz vezetett volna. A kialakult eredmény mellett vélhetően folytatódik az eddigi óvatos, de progresszív gazdaságpolitika, amellyel a britek nagyrészt elégedettek is, és amely emiatt talán a legfontosabb stabilizáló tényezője a brit politikának.
A számok azt mutatják, hogy Irak volt az a legfontosabb tényező, amely a választási eredményeket befolyásolta. A kampány elején a háború még csak a választók hét százaléka számára volt a legfontosabb kérdés, a végére viszont már 16 százalék vélekedett így. A nagy többség számára elsődleges maradt az egészségügy vagy a bevándorlás kérdése, de az elmozdulások alapvetően a háborús tematikával magyarázhatók. A Munkáspártnak hátat fordítók (a teljes szavazói kör hat százaléka) nagyobb részben az iraki háborút mindvégig ellenző Liberális Demokratákhoz vándorolt. Galloway sztentori hangon elmondott győzelmi beszédét pedig nem véletlenül közvetítették újra meg újra a tévécsatornák. Ő volt az, aki az ismertebb politikusok közül elsőként nevezte hazugnak a miniszterelnököt a háborúhoz vezető előkészületek láttán. A pártból kizárták, de most úgy fogalmazott: a „New Labour” azért szenvedett vereséget az ő körzetében és másutt, mert a miniszterelnököt kísérti Irak, és az ott a háború kezdete óta megölt százezer ember.
Természetesen ez nemcsak Galloway véleménye. A konzervatív Malcolm Rifkind, parlamentbe visszatérő korábbi külügyminiszter péntek reggel Neville Chamberlain-hez hasonlította Tony Blairt. Előbbinek neve örökre összeforrt Münchennel (a Hitlernek adott engedményekkel), Blairé pedig ma már elválaszthatatlan Iraktól. Az pedig, hogy a britek közül sokan nem éreznek elegendő választási lehetőséget a jelenlegi politikai rendszerben, magyarázza az alacsony választási részvételi arányt. Ez a második legalacsonyabb arány (2001 után) az első világháború óta. A 36 százalékos támogatottság, amellyel most Tony Blair kormányt alakíthat, példátlanul alacsonynak számít történelmi perspektívából nézve.
A Munkáspárt a legboldogabb
Mégis, ha lehet méricskélni, hogy a sok nyertes közül ki lehet a legelégedettebb, akkor természetesen a Munkáspártról kell beszélni. Nemcsazért, mert kényelmes többséggel kormányon maradt, hanem azért is, mert történelmileg egyedülálló eredményt ért el. Háromszor egymás után még nem nyert a Munkáspárt, sőt arra sem volt példa, hogy két teljes ciklust (a nyolc évet már ennek számítják) kitöltsön. Az sem gyakori, hogy egy pártvezér nyerjen háromszor egymás után választást. Tony Blair ezzel felzárkózott Margaret Thatcher mellé, aki 1979-ben, 1983-ban és 1987-ben tudott győzni. Ez a hasonlat azonban figyelmeztető is, hiszen Thatcher nem tudta kitölteni harmadik ciklusát: pártja megbuktatta, hogy megmentse az 1992-es választási esélyeket (pedig Thatcher a második ciklus konfliktusaiból megerősödve került ki, és csak a harmadik ciklus kihívásai és melléfogásai őrölték fel támogatottságát).
Blair már korábban jelezte, hogy a következő választásokon már nem kívánja vezetni a pártját, és egész biztos, hogy segíteni is fogják ezen elhatározásának valóra váltását, ha túl sokáig húzná az átadás-átvételt, vagy netán álláspontja megváltoztatását forgatná fejében.
Győzelem ez a választás Gordon Brownnak is, aki Blair egészen valószínű utódjának számít most már. Tony Blair egész egyértelműen értékcsökkent áru a brit politikai piacon, és az elemzők nem győzik hangsúlyozni a sikeres gazdaságpolitika és személy szerint Brown kiemelkedő szerepét a 2005-ös választások megnyerésében. Mindazonáltal a munkáspárti fölény – vagy pontosabban: a konzervatív hátrány – olyan nagyarányú még mindig, hogy akár Tony Blair is megnyerhetné a következő, 2009-re esedékes választást. Amit sokak szerint nem oldhat meg Blair, csak Brown, az a két európai népszavazás (az alkotmányos szerződés és az euró ügyében). Michael Howard nem érte el, hogy ez a parlamenti választás népszavazás legyen egy hitelét vesztett miniszterelnökről.
A közelgő népszavazásokat azonban magától értetődően kisiklathatja, ha a választók arra használják ki az EU-ról és az euróról rendezett referendumokat, hogy nem szavazataikkal megbuktassák a miniszterelnököt. Brownt emiatt ösztönözni fogják sokan arra, hogy próbáljon egy házzal arrébb költözni a Downing Street-en, ő maga pedig nyilván azért fog ugyanezen munkálkodni, hogy a gazdaságban lassan esedékessé váló kiigazításokat már egy új pénzügyminiszterrel végeztethesse el. Ma már a City számára az egyetlen kérdés az, hogy ki lesz Brown utódja a kancellári székben, amikor ő átveszi a kormányfői posztot.
Jön az új kormány
Persze, először Tony Blair alakít kormányt újból. Változásokra lehet számítani; a távozók között emlegetik a kampányt irányító Alan Milburnt, az 1997 óta kormánytag Margaret Beckett-et és Geoff Hoon honvédelmi minisztert. Minden bizonnyal visszatér a kormányba David Blunkett (aki a múlt év végén egy magánéleti botrány tovagyűrűzése miatt kényszerült lemondani), és Blair nyilván megpróbál néhány új arcot is felvonultatni a párt további megújítása és saját pozíciójának erősítése érdekében. A kérdés persze elsősorban nem a személyi összetétel, hanem a program, vagyis hogy még milyen intézkedésekkel próbálkozik meg Tony Blair annak érdekében, hogy feledtesse, vagy legalább háttérbe szorítsa az iraki szerepvállalás nyomasztó következményeit.
