Az Interpol sem marad munka nélkül az euró-átállás kapcsán. A nemzetközi rendőrség nemrégiben bejelentette, hogy kábítószer-kereskedelemmel és prostitúcióval foglalkozó, elsősorban a délszláv háborúk nyomán meggazdagodott bűnszövetkezetek “nagy mennyiségű” euró-övezethez tartozó valutát váltottak át dollárra. Hogy ezen egyszeri csere mekkora összeget érint, arról nem szól a fáma, azt azonban nem titkolja az Interpol, hogy becslése szerint az idén akár 600 millió dollár értékű kétes eredetű összeg is átfolyhat Európa egyes pénzváltó helyein. Valószínűsíthető, hogy a pénzmozgás jelentős része a német márka dollárkonverziójából adódik.
ALVILÁGI ÉRDEKEK. A rendőrségi probléma az euró árfolyamát árgus szemekkel figyelő közgazdászokat is élénken foglalkoztatja. Hans-Werner Sinn, a legtekintélyesebb német kutatóintézet, a müncheni Ifo vezetője szerint elsősorban két “csoport” érdekelt az európai valuták dollárkonverziójában: az alvilág (főként orosz és balkáni “gengszterek”), valamint a kelet-európai lakosság azon része, amely bizalmatlan az euróval szemben. “A feketepiacból élők nem szívesen jelennek meg márkakötegekkel teli bőröndökkel, hogy illegálisan szerzett pénzüket tisztára mossák. A vagyon fokozatos dollárba menekítése a bűnözők számára biztonságosabb megoldásnak tűnik” – mondja Sinn. A nagy mennyiségű dollárvásárlás az euró amúgy is megtépázott árfolyamát újabb mélységekbe lökheti. A közös európai valuta bevezetése óta csaknem 40 százalékot veszített értékéből a dollárhoz mérten. Ennél is meglepőbb, hogy az európai reálgazdasági előny ellenére – az öreg kontinens gazdasága kevésbé lassult le 2001-ben, mint az amerikai – az euró a tavalyi esztendő végét alapul véve is mintegy 10 százalékkal rosszabbul teljesít a zöldhasúnál. A közös valuta néhány napja 84 cent alá süllyedt, vagyis megközelítette a tavaly októberi, fennállása óta legalacsonyabb értéket. Egy versenyképességi mutató, a dollár úgynevezett súlyozott reálkereskedelmi indexe (amely a dollár kurzusát mutatja 55 valuta értékéhez képest, az inflációs különbségekkel korrigálva) az elmúlt héten 16 éves rekordot döntött. Az euró gyengélkedése az Atlanti-óceán két partja közötti állampapír-, illetve részvényhozamok közötti különbséggel sem magyarázható, mivel a befektetők számára az egységes valutaövezet piacai többnyire nagyobb megtérülést kínálnak. Ennek ellenére az Egyesült Államokba továbbra is jelentős menynyiségű portfóliótőke áramlik, és az euró kurzusa sem kúszik tartósan felfelé. A magyarázat – vélik pénzpiaci szakértők – csak az lehet, hogy a dollárban jóval többen “hisznek”. A zöldhasút a befektetők hosszabb távon jövedelmezőbb valutának tartják, mint európai versenytársát.
Az euró-övezet monetáris hatósága, az árstabilitás felett hivatalból őrködő Európai Központi Bank (ECB) “róka fogta csuka” helyzetbe került. Ha csökkenti a kamatokat, az megdobhatja az amúgy is veszélyesen magas inflációt az euró-zónában, ha pedig továbbra is kitart az eddigi magas, 4,5 százalékos irányadó ráta mellett, akkor az elhúzódó “recessziós növekedés” vetheti vissza az euró kurzusát. Ebben a helyzetben igencsak érzékenyen érintené a közös európai jegybankot, ha beigazolódna az Interpol vészjósló előrejelzése, és jelentősen megcsappanna az euró-zónához tartozó országok utolsó hónapjait élő nemzeti fizetőeszközeinek mennyisége. Wim Duisenberg, az ECB elnöke a végrehajtó tanács legutóbbi ülése után egy ezzel kapcsolatos újságírói kérdésre úgy fogalmazott, hogy a frankfurti központnak egyelőre nincs tudomása nagy mennyiségű, az euró-zónához tartozó valuta övezeten kívüli konverziójáról. Az ECB az átváltásokat igyekszik nyomon követni, de ez “nem egyszerű” feladat.
KEREKÍTÉSI VESZÉLY. A helyzetet súlyosbíthatja, hogy nemcsak az alacsony árfolyam, de a kötelező árazás is felfelé nyomhatja az inflációt. Ha – mondjuk – a portugál kiskereskedők a 990 escudót január elsejétől – az értékének megfelelő 4,94 euró helyett – 4,99 euróra “kerekítenek”, az máris 1 százalékos növekményt okozna. A gazdaság egészét tekintve az árak ilyetén való felfelé nyomása inflatorikus hatású lehet. A legilletékesebb, Wim Duisenberg ettől nem tart; ha a konverzió miatt mégis nő az infláció, az szerinte “definíciószerűen” csak időben behatárolt lehet. Az árak változását az is elősegítheti, hogy a jelenlegi tarifák közötti különbségek mindenki számára nyilvánvalóak lesznek. Nagy jóstehetségre nincs szükség ahhoz, hogy előrevetítsük: az áruk és a szolgáltatások árának konvergenciája az eddiginél dinamikusabb ütemben megy majd végbe.
Az euró visszafordíthatatlan bevezetése, a tranzakciós költségek csökkenése erősítheti az euró-övezet gazdasági potenciálját: új lendületet adhat a lelassult növekedésnek, ami az euró árfolyamát is felfelé lökheti. Nagyságrendileg megugorhat az euró-zónán belüli kereskedelmi forgalom, jóllehet az övezet az árucsere szempontjából már jelenleg is zárt a külső országok irányába. Elvileg a közös valuta “materializálódásával” megnyílhat az út a fúziók előtt is. Ez azonban az uniós intézmények, illetve Mario Monti versenyügyi főbiztos tevékenységének fényében – rövid távon legalábbis – korlátozottan következik majd be. “Szuper Mario” néhány hete megvétózta két amerikai óriáscég, a General Electric és a Honeywell összeolvadását, az Európai Parlament pedig a német üzleti körök nyomására elvetette azt a jogszabálytervezetet, amely a cégfelvásárlásokat lett volna hivatott egyszerűsíteni (Figyelő 2001/27., illetve 28. szám).
Önmagában az euró bankjegyek és érmék bevezetése – ha csak végzetes logisztikai probléma nem merül fel – rövid távú makrogazdasági hatással aligha jár majd. Az euróba vetett bizalmat elsősorban az befolyásolja, hogy a sokat támadott ECB-nek, illetve személy szerint a posztjáról jövőre minden bizonnyal távozni kényszerülő Wim Duisenbergnek (illetve legvalószínűbb utódjának, a francia Jean-Claude Trichet-nek) mennyire sikerül elhitetni a pénzpiacokkal, hogy az euró egy erős gazdasági térség kemény valutája. Ez mindenesetre aligha megy majd anélkül, hogy a 12 tagállam fokozatosan beletörődne: az ECB (vagy annak valamilyen társszervezete) a közeljövőben egyre nagyobb befolyást szerezne a tagállamonként eddig különböző költségvetési politikák öszszehangolásában, és így a költekező büdzsék oldaláról jelentkező inflációs nyomás letörésében is.
