Komplex alkuk a csatlakozási tárgyalásokon – Csomagolási technikák

Josep Piquet spanyol külügyminisztert hallgatva azt hihetné az ember, hogy országánál kevesen áhítják jobban az Európai Unió (EU) bővítését. A spanyol diplomácia vezetője nemrég – a szerelmi vallomás szokatlan módját választva – zsúfolt brüsszeli napirendje ellenére is szakított rá időt, hogy elbeszélgessen a tagjelölt országok tudósítóival, s elmondja nekik, Madrid mennyire híve a bővítésnek.

A külügyminiszteri tárgyalóteremből kiszűrődő csatazaj azonban egyáltalán nem azt a benyomást keltette, mintha az EU önfeledt leánykérésre készülne. A tizenötök éppen a személyek szabad mozgásáról szóló közös tárgyalási álláspontról folytattak késhegyre menő vitát, és egy ország kivételével elvi megállapodásra is jutottak annak tartalmáról. Spanyolország volt az egyetlen kivétel, amely – az ülésen elnöklő svéd külügyminiszter nem kis bosszúságára – szavakban ugyan a jövendőbeli tagok munkavállalói számára igyekezett kedvezőbb feltételeket kialkudni, valójában azonban egy, a spanyol érdekek figyelembevételét szavatoló nyilatkozatot akart kicsikarni partnereitől. “De legalább végre rajtunk veszekednek” – kommentálta némi szarkazmussal a drámát az egyik tagjelölt ország diplomatája.

Bölcs szavak. Az EU a hosszúra nyúlt tapogatózó szakasz után ugyanis végre elszánta magát arra, hogy szembenézzen a tárgyalások igazán kényes és húsbavágó kérdéseivel. A tizenötöknek a tavaly Nizzában elfogadott tárgyalási menetrend értelmében több, előzetesen a legnehezebbek közé sorolt témakörben kell közös álláspontot kialakítaniuk, ami gyakran sokkal kínkeservesebb és bonyolultabb, mint a jövendőbeli tagokkal való megegyezés. Az első nagy krízis akkor következett be, amikor a tagok hozzáláttak a személyek szabad áramlásáról szóló közös pozíció megvitatásához. A feszültség oka, hogy az unió – két tagállama, Németország és Ausztria határozott követelésére – első ízben kíván élni a lehetőséggel, hogy ideiglenesen felfüggessze a közösségi vívmányok alkalmazását az új tagok csatlakozását követően, s akár évekig távol tartsa saját piacaitól azok munkavállalóit. Az EU-ban íratlan szabály, hogy a tagországok tiszteletben tartják egymás “vitális” érdekeit, különösen, ha azok nem ütköznek a sajátjaikkal. Madrid is kész volt meghajolni a német és osztrák érvek súlya előtt, de a tagok közötti szolidaritásra hivatkozva benyújtotta a számlát: írásos garanciát kért arra, hogy ha majd eljön az ideje, a regionális politikával kapcsolatos spanyol aggodalmak is nyitott fülekre találnak.

ÚJ FELTÉTELEK? A bővítés után a spanyol érvelés szerint alacsonyabb szintre süllyed a közösség átlagos GDP-je, s az egyébként továbbra is felzárkózási gondokkal küszködő spanyol régiók statisztikai szempontból így kedvezőbb helyzetbe kerülnének, s változatlan szabályok esetén elveszítenék a nagyvonalú támogatásokra való jogosultságukat. Spanyolország a közösségi költségvetés harmadát kitevő strukturális (és kohéziós) alapok legnagyobb haszonélvezője. José-Maria Aznar kormányfő attól tart, hogy az új tagok csatlakozásával a jelenleg kedvezményezett 11 spanyol tartomány többségének 2006 után búcsút kell vennie a támogatásoktól. Bár a 2007 és 2013 közötti költségvetésről – és így a regionális alapok jövőjéről – szóló vita csak 2004-ben esedékes, Madrid már a csatlakozási tárgyalások keretében megoldást szeretne találni e problémára. Csakhogy ezzel gyakorlatilag újabb feltételeket támasztana a felvételi tárgyalások befejezéséhez. Erre az ellentmondásra egy nyilatkozatában maga Eneko Landaburu, az Európai Bizottság spanyol színeket képviselő, de baszk nemzetiségű főigazgatója mutatott rá. A költségvetési vita előrehozatala ugyanis elkerülhetetlenül késleltetné a csatlakozási előkészületek lezárását.

A regionális politikát a szabad munkavállalás fejezetével egészen a múlt hét közepéig összekapcsoló spanyol politika ellentétes a tárgyalásoknak azzal az alapelvével is, amely fejezetről fejezetre való haladást ír elő. “Ha tematikailag össze nem tartozó fejezetek között mesterséges kapcsolatot teremtünk, a végén kibogozhatatlan csomagokat hozunk létre, aminek csak a tárgyalási folyamat látja kárát” – szögezte le egy magas rangú német külügyi tisztségviselő. A Nizzában elfogadott tárgyalási menetrend – ismertebb nevén útiterv – egyik, a tagjelöltek számára áldásos következménye éppen az lehet, hogy kizárja a spanyolokéhoz hasonló árukapcsolásokat.

ÖSSZEFONÓDÁSOK. A menetrendben egymáshoz közelebb álló témakörök között viszont a feltételek megléte esetén szinte kínálja magát az együttes kezelés. A földkérdést is magában foglaló tőkefejezet és a szabad munkavállalás ügye láthatatlanul azért fonódott össze, mert, bár közvetlen összefüggés nincs köztük, a felek számára hasonló jelentőségű problémákról lévén szó, párba állíthatók egymással. Már az Európai Bizottság által a két kérdésben javasolt közös álláspont tervezete is ezt a megközelítést tükrözte, hasonló idejű átmeneti korlátozást engedélyezve a tagjelölt országokban a külföldiek földvásárlására, s “vice-versa” a közép-és kelet-európai munkavállalók esetében. A hivatalosan ugyan nem, de a fejekben nagyon is létező potenciális alkucsomag aztán a tizenötök asztalára kerülve kis híján gellert kapott, amikor egyes tagországok más, szívügyüknek tekintett problémákat is megpróbáltak behozni a vitába.

A spanyolok igyekezetén felbuzdulva a franciák belekeverték az egyébként csak jövő ilyenkor esedékes agrártárgyalásokat a tőke szabad mozgásáról szóló közös álláspont vitájába. Párizs szerint hangsúlyozottan szakmai – azaz a spanyolokétól eltérően nem politikai – érvek szólnak amellett, hogy a tőkefejezetet a földkérdés nélkül zárják le a tagjelöltekkel, s az utóbbit majdan a mezőgazdasági témakörrel együtt tárgyalják, hiszen a termőföld ára és az agrártámogatások között szoros összefüggés van. A szakemberek szerint is erőltetett összekapcsolással Párizs alighanem megtorpedózta volna az alkucsomagot, hiszen a földkérdés különválasztásával a tőkefejezet üres kagylóra hasonlított volna. Franciaország, mielőtt egy, az aggodalmait kellően figyelembe vevő nyilatkozatért cserébe végleg elállt volna a követelésétől, még megpróbálta elérni, hogy a földvásárlásnál az átmenet időtartamát csak az agrártárgyalásokon rögzítsék. Ezt szerencsére sikerült kivédeni, bár Párizsnak sem kellett üres kézzel távoznia.

A happy enddel végződött ügy a tárgyalási folyamatot felgyorsító nizzai útiterv első valódi szakítópróbája volt. A svéd EU-elnökségnek óriási erőfeszítések és az ehhez nélkülözhetetlen kompromisszumok árán sikerült betartatnia a tagállamokkal a rendkívül ambiciózus és feszes féléves tárgyalási menetrendet. Ennek kudarca a bővítéssel foglalkozó bizottsági tisztségviselők szerint is hiteltelenné tette volna az EU-t a szkepticizmusra egyébként is hajlamos tagjelöltek szemében és megkérdőjelezte volna a folyamat lendületének fenntarthatóságát. A közös uniós álláspontok kialakítása olyan kulcskérdésekben, mint a személyek szabad áramlása, a külföldiek föld- és második ingatlanvásárlása vagy a környezetvédelem, az erre felkészült tagjelöltek számára még az állam és kormányfők göteborgi csúcsértekezlete előtti tárgyalási fordulókon esélyt ad a lélektani szempontból is nehéz témakörök lezárására. A Magyarországgal zajló tárgyalásokon a sokáig mumusnak számító környezetvédelmi és a vámuniós fejezetet már a múlt pénteken lezárták, míg a tőke és a személyek szabad áramlásáról szóló dossziékat legkorábban a június 11-12-i luxemburgi külügyminiszteri forduló után tehetik félre. Igaz, ennek viszonylag kicsi az esélye, mivel a magyar kormány egyelőre mindkét témában csak feltételekkel fogadja el a 7 éves átmenetre vonatkozó uniós ajánlatot.

ILLÚZIÓK NÉLKÜL. A dráma első felvonása nem sok illúziót hagyhat a tagságra pályázó országokban afelől, hogy mire számíthatnak majd akkor, ha a francia agrártermelők vagy a spanyol régiók pénzügyi érdekei forognak kockán. Bár az unió 2006-ig félretette a pénzt a bővítésre, a költségvetés eredetileg csak hat ország csatlakozásával számolt és teljesen figyelmen kívül hagyta például a mezőgazdasági termelőknek járó közvetlen kifizetéseket.

A mostani vita ugyanakkor arra a szemérmességre is rámutatott, amellyel az unióban a nyilvánosság előtt a kiszélesítés ügyét kezelik. A tagállamok érezhetően még a gondolatától is irtóznak annak, hogy a bővítés, illetve akár csak a tárgyalási folyamat kerékkötőjének dicstelen bélyegét ragasszák rájuk. Hazai pályán persze nem feltétlenül az alapján ítélik majd meg a kormányok eredményességét, hogy mennyire rugalmasak és áldozatkészek az eszmecseréken. A következő hónapokban ennek valószínűleg egyre több kézzelfogható jelét adják majd az uniónak azok a tagjai is, akik eddig mélyen hallgattak.