Múlt pénteki hír, hogy a Jacob Zuma 2018-as leköszönése óta regnáló Cyril Ramaphosát újraválasztották a Dél-Afrikai Köztársaság elnökévé. Az országban az államfőt a törvényhozás választja, így Ramaphosának parlamenti többségre is szüksége volt. És pont ez teszi jelentőssé a hírt. Hiszen
A pártnak így maga mellé kellett vennie az ország fehér lakosságát is képviselő jobbközép, liberális Demokratikus Szövetséget (DA), illetve a zuluk alakulatát, az Inkatha Szabadságpártot (IFP), valamint két kisebb formációt.
A koalícióra azért volt szükség, mert a május végén megtartott nemzetgyűlési választásokon az ANC „csak” 40 százalékos eredményt ért el. Ez hasonló értelemben tekinthető kudarcnak, mint a Fidesz szereplése az EP-választáson. Az ANC ugyanis rendre 50 százalék felett, sőt néha a 60 százalékot is elérve teljesített idáig. Ráadásul a dél-afrikai rendszer a magyarnál arányosabb, így 40 százalék messze nem jelent kormányzóképes többséget. Ramaphosáék a 400 tagú törvényhozásban mindössze 159 széket szereztek meg.
Az apartheid és a megosztott nemzet
Mint, ahogyan az széles körben ismert, Dél-Afrikát 1949 és 1994 között az apartheidnek nevezett rendszer jellemezte. Ahogy a brit korona uralma egyre halványult, úgy vette át az irányítást a liberálisabb brit elittől a holland eredetű búrok vezető rétege. Az időben nemcsak a britek, de sok afrikai népcsoportot is megelőző holland telepesek Fokföldön eleinte Hollandia gyarmataként hoztak létre kolóniákat a 17. században, majd a 19. században független búr köztársaságokká szerveződtek. A főleg földműveléssel foglalkozó búrok (a szó jelentése is farmer, paraszt) mind a feketéket, mind az angolokat betolakodónak érezték.
A területen természetesen a hollandok előtt is éltek fekete őslakosok, ám a politikai életben ma domináns xhoszák és más bantu csoportok már az újkorban érkeztek a területre, északról. Búr szempontból tehát valóban hasonlítottak a britekre, akik Rodézia irányából próbálták a búrokra kényszeríteni uralmukat. Mindez elvezetett a 20. század elején vívott búr háborúkhoz.
majd az 1930-as évek végére, hasonlóan például Kanadához és Ausztráliához, a gyakorlatban teljes függetlenséget adtak a domíniumi rangra emelt lázadó gyarmatnak. Az így helyzetbe hozott búr elit elkezdte kiszorítani a brit vezető réteget, és hozzálátott a britektől való teljes leváláshoz is.
Ezzel párhuzamosan a feketéket is partvonalra akarták szorítani. Bár a színesbőrűek helyzete a brit korona alatt sem volt túl jó, a liberális helyi angol elit tett néhány bátortalan lépést az emancipáció irányába, főleg a „félvérek” esetében. A búr elitet képviselő Nemzeti Párt azonban szegregációs programjával 1948-ban földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. A kormány tehát nekilátott az apartheid néven ismert rendszer megalkotásának. Minden, a feketéket emancipáló rendelkezést eltöröltek, és a színesbőrűeket teljesen elkülönítették a fehérektől.
Az indiai mintára, 1912-ben alakult Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetését a fiatal Mandela vette át, aki 1961-ben félkatonai szárnyat szervezett a párt számára, válaszul egy, a rendőrség által a feketék ellen elkövetett mészárlásra. A szervezet neve uMkhonto weSizwe (MK) volt. A kifejezés jelentése „a nemzet lándzsája”.
Az ország kommunista pártjába is belépő politikus a megoldást a fegyveres harcban látta. Sőt, az MK a politikai gyilkosságoktól és robbantásoktól sem riadt vissza. És Mandela nemcsak a fehérek, de a nekik dolgozó feketék elleni terrorakciókra is áldását adta. A búr tulajdonú gyárakba vezető utakat például a gerillaszervezete elaknásította. Az „árulók” ellen alkalmazott hírhedt „lángoló nyakkendőt”, azaz a meggyújtott gumiabroncs nyakba helyezését, állítólag az ANC-alapító felesége találta ki. Magáról Mandeláról is napvilágra került olyan felvétel, ahol egy temetési szertartáson a búrok megöléséről szóló dalt énekel. A hosszú börtönévei alatt azonban Mandela részben megváltoztatta gondolkodását. 1994-ben végül kiegyezett a nemzetközi szankciók által is szorongatott búr elittel, így alakult ki a mai Dél-Afrika.
Merőben más utat választott az IFP. Az általuk képviselt zuluk az ország délkeleti felén, főleg a hagyományosan Natal néven ismert területen tömörülnek. Ez a nép tartott ki legtovább a brit gyarmatosítással szemben, Saka Zula király vezetése alatt a századelőn még vereséget is mértek a gyarmatosítókra. Ilyen formában mindig is jellemezte őket egyfajta különállás a fekete többségtől.
