Egyszer anyukámmal sütöttünk linzert, az volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, cukrásznak vagy péknek kell tanulnom. Aztán ötödikben megkérdezték osztályfőnöki órán, ki mi szeretne lenni. Mondtam, hogy pék. Kérdezték, miért. Akármilyen szegény az ember, van liszt, só, víz a közkútról, élesztő a boltból. A tudást nem tudja senki elvenni. Ha bármilyen háború lenne, én nem a frontra mennék, hanem a konyhára, mert kenyér minden embernek kell.

Jó példát mutatni a szegénységből való kilépésre, elsődlegesen a pék- és a cukrászmesterség által – ez a Sütni jó! Alapítvány missziója. A koncepció megálmodója Galamb Alex, a 25 éves, Hernádnémetiből származó pék. A fiatalember 2014-ben állami gondozásba került, majd egy szakképző iskola sikeres elvégzése után pékként dolgozik egy miskolci cukrászdában.

Három éve, a koronavírus-járvány első hulláma alatt, a karantén idején nem mehetett dolgozni, úgyhogy arra gondolt, süthetne otthon is a gyerekeknek. Elsőként a nyolcéves unokaöccsével sütöttek kakaós csigát, aztán híre ment a dolognak, jöttek a sütni vágyó gyerekek a környékről, olykor tizenöten voltak nála. Ekkor született meg a Sütni jó! ötlete.

Azóta rendszeresen járnak hozzá a gyerekek, folyamatos a munka Alex műhelyében. Elmentünk a borsodi faluba, hogy megnézzük, miként lehet néhány hozzávalóból egyszerre brióst és a roma gyerekeknek jövőképet gyúrni.

A belépés után a gyerekek kezet mosnak – nem biztos ugyanis, hogy otthon tudnak. Érkezésünk előtt csokoládés vajkrém volt terítéken – erről árulkodik az egyforma fehér pólókon megbújó néhány csokifolt meg az egyik hűtőben pihenő, még befejezés előtt álló csokitorta, aminek később Alex születésnapos kisfia örülhet majd.

Most a briós következik, „abban már úgyis verhetetlenek vagytok”, mondja Alex. A gyerekek egymás után érkeznek a hozzávalókkal. „Ők pakolnak, én már azt sem tudom, mi hol van pontosan, elveszítettem a fonalat. Lassan már nem is kellek amúgy.” Liszt, élesztő, margarin, cukor, tojás, tejpor – néhány szempillantás alatt mindegyiknek meglesz a helye.

Legtöbbször azért vannak itt viták, mert mindenki szeretne dolgozni, de nincs annyi munka

– mondja Alex. Szerinte a gyerekek játékosan tanulnak, szinte észre sem veszik, hogyan ragad rájuk a tudás, annyira jól érzik magukat közben. Tudásból nincs hiány, úgy mondják kórusban a sütőipari termékek csoportjait, vagy azt, mit gyártunk omlós, leveles, dúsított tésztából, mintha épp magyarórán felelnék a csillagos ötösért A walesi bárdokból.

A megkelt tészta már csak nyújtásra vár – először mindenkinek szépen kell teljesíteni a hagyományos formából, csak utána lehet tovább menni az extrákra, mondjuk a szív alakú változatra. „Tessék kipróbálni, ha elrontja, kijavítjuk”, szól az invitálás, amire nyilvánvalóan az igenen kívül nem létezik másik válasz, úgyhogy kipróbáltam.

Elrontottam. De a profi péknövendékek kijavították.

A briósok a sütőben, így a készítők is szusszanhatnak egyet, van egy kis idejük mesélni arról, miért itt szeretik eltölteni a szabadidejüket. Ramóna például az elsők között érkezett ide, azóta is töretlen a lelkesedése, „ebből én nagyon sokat tanulok, azért jó idejárni, mert lehet tanulni”, mondja. Inkább pék szeretne lenni, mint cukrász, a koránkelés sem tántorítja el. A kicsi briós a személyes kedvence.

Olga negyedik osztályos, egy éve jár Alexhez. Ő inkább cukrász szeretne lenni, a süteményeket jobban kedveli, mint a pékárukat. Otthon is szokott sütni, „mindig mondom anyukáméknak, miket kell belerakni.” A muffin a kedvence, főleg a csokis, illetve „az, aminek cukros a teteje.” Az is jó, hogy Alex bácsi viszi őket mindenhova, a régiek strandon is jártak már vele, de ma például lehet, hogy elmennek közösen az Auchanba – meséli izgatottan.

Amikor először jöttem, mondta, hogy ne féljek, de tanuljunk sokat, mert ha nem tanulunk, nem járhatunk, ez a legfontosabb. Szigorú is meg jó is. Meg is köszönhetnénk neki, hogy minket tanít, elvisz mindenhová, megold mindent. Nagyon jó vele lenni.

Beáta a rangidős most, ő már hatodikos, egyik unokatestvére járt ide, mielőtt elköltöztek máshová, „ő mondta, hogy itt nagyon jó lenni”. Ha nagy lesz, szeretné majd a gyerekeit is megtanítani sütni. „Amelyik jobban megy, annak megyek. Vagy mind a kettőnek”, feleli a pék vagy cukrász kérdésre. A szülei is nagyon örülnek, hogy ide jár, sőt már két újabb növendéknek ő tanácsolta, hogy csatlakozzanak.

Az ifjú pékmesterek között van Alex kislánya, Vanessza is. „Jó itt lenni, lehet sütni, de tanulni is kell. Nem csak azért járunk ide, hogy süssünk, tanulni is kell, ha akarunk majd lenni valakik. Ha valamit elrontunk, nem haragszik, mindig azt mondja, hogy legközelebb figyeljünk jobban.” A tanulás és sütés mellett ő is emlékszik a sok közös programra, volt mozi, strand, állatkert és múzeum is. Nem olyan szigorú, mondja az édesapjáról, de azért reggel hatra kell jönni, és öt percnél többet bizony nem szabad késni. Hozzászoktak már a koránkeléshez.

„Én az iskolát szeretem a legjobban, meg amikor sütünk” – mondja lelkesen. Mindig várja az iskolakezdést, hiányoznak a barátnői meg a tanulás is, a kedvenc tantárgya, az főleg. „A matek a legjobb, az egész világon csak az kéne.”

Közben elkészültek a briósok, de kell némi bátorítás, hogy gazdára is találjanak. „Ne szégyellősködjetek már!”, biztatja Alex a gyerekeket. Marad így is bőven, úgyhogy hazaindulás előtt még biztosra kell menni: „vigyél a nagyinak is”, győzködi őket.

A briósoknak végül hűlt helye marad, a gyerekek is átcserélik a fehér pólóikat. Az utánuk maradt csendben egy kicsit Alex is tud mesélni arról, hogyan valósulhatott meg mindaz, amit most láttunk.

Mindig szerettem a hasam, a mai napig szeretem, most diétán vagyok éppen, de én tudom, milyen, amikor valóban nincs ennivaló. És a gyerekek is, akik idejárnak. Fontos, hogy értékeljék azt a péksüteményt, amit két harapással letudnak, mert abban van két–három óra munka, azért valaki felkelt éjszaka. Arra nevelődnek itt, hogy értékeljenek mindent

– meséli Alex. Hosszú utat tett meg azért, hogy most itt legyen. 2005-ben elhunyt az édesapja, utána édesanyja depressziós lett. Bántalmazta őt lelkileg, verbálisan és fizikálisan is. Eltelt hét év, úgy érezte, így nem mehet tovább. Nyolcadikos korában bement Miskolcra, néhány napot az utcán aludt, végül az iskolaigazgatójához vezetett az útja, elmondott neki mindent, és jelezte, hogy állami gondoskodásba szeretne kerülni. Aznap már nem ment haza.

„Amikor bementem, nem tudtam fürödni, hiszen nem volt fürdőszobánk, kinti vécénk volt. Ott tanították meg az angol vécé használatát, vagy azt, hogyan kell megmosni a különböző testrészeket. Az egy érték volt.” Az egyik nevelője mindig azt mondogatta: „hiába cigánynak születtél, nagy tudású ember lehetsz, csak tanulni kell.”

Nem szegregált általános iskolába járt, a gyerekek fele volt roma. Édesapja halála előtt még volt sütivásár, osztálykirándulás, utána viszont a családi pótlékból és az árvaellátásból éltek. „Koszosan jártam, bevittem a csótányt rajzórára, kimászott a tolltartóból. Előtte voltak barátaim, onnantól kitaszítottak. De miért? Az igazságért. És mi vitt előre? Az irigység. Irigykedtem a magyar osztálytársaimra. Neki miért van olyan jó felsője? Dolgoznak a szülei. Neki miért van Chio chipse? Dolgoznak a szülei.”

Már akkor azt mondta, ha nagy lesz, biztosan el fog menni dolgozni, csak azért is. Elismeri persze, hogy vannak olyan napjai, amikor nem szereti felvenni a munkát, de akkor is azt nézi, hogy van két gyereke, és „ha vállaltunk valamit, akkor vigyük is végig”. Édesanyjától milliókat nem, csak adósságot örököl majd, viszont azt szeretné, hogyha a saját gyerekei felnőnek, hozzájárulhasson az életük elkezdéséhez.

Azoknak a romáknak, akiknek vannak álmai, azt üzenné, hogy minden munkahelyen lesznek olyanok, akik nem kedvelik a cigányokat. „Nem őket kell meghallani. Hanem azokat, akik azt mondják »jó lesz, csináld!«. Akkor is meg kell mutatni, ha mások nem hisznek benne.” A saját nevelői is kételkedtek abban, hogy megállja majd a helyét a nagyvilágban. Most ők hívják előadásokra.

Tudod, mi nagyon jó? Hogy régen elültek mellőlem a villamoson, most meg beszélgetnek velem.

És nemcsak ő tett meg nagy utat, hanem az idejáró gyerekek is. „Az indulás idején olyan csúnyán beszéltek néha egymással, néha velem is, de mindig azt mondtam, hogy akkor nem foglalkozom velük.” Idő kellett hozzá, meg kellett tanítani nekik, mit veszíthetnek el. Büszkén újságolja, hogy három év után innen mindenki átmegy a következő évfolyamra.

Jelenleg tizenöt gyerek jár aktívan. A szülőkkel is igyekszik együttműködni, próbál velük is sokat beszélgetni arról, hogy „a gyerek egy értelmes, okos ember, nagy tudása van, ha a pékszakmát meg tudta tanulni – márpedig az első negyedét már tudják”. És hogy tudta megtanulni? Úgy, hogy akarta. Az iskolával is ugyanezt kell eljátszani, csak az kicsit nehezebb. De már az iskolától is dicséretet kapnak az itteni gyerekek szülei, ez pedig hatalmas visszaigazolás neki.

„Középiskolás tananyagból tanulnak, a tizedikeseket az iskolában már megeszik. Miközben van itt olyan, aki három éve még óvodás volt. Ma már tud folyékonyan olvasni. Ez nem feltétlenül az én érdemem, de talán hozzájárulunk azzal, hogy időnként kell olvasni a szakmai könyvből. Itt minden kedves, apró lépésnek örülünk, ami lehet, hogy a többségi társadalomban alapvető. Megy a gyerek iskolába? Gratulálni fogok neki. Nem beszél csúnyán a tanárral? Meg fogom dicsérni.”

A dicséretek nála működtek, hátha őket is előbbre fogják vinni.

A gyerekek sokat vannak itt, néha akkor is, amikor épp nincsen foglalkozás – nyáron nagy az aktivitás, év közben az iskola az első. Úgy érzi, egyfajta második apa szerepet is betölt az életükben.

Azért hívtam meg őket a saját gyerekem születésnapjára is, mert nagyon szeretem őket. Olyan furcsa lenne, ha valamelyikőjük már nem járna. Három év sok idő. És én tudom, honnan indultam el velük.

Robika – aki most épp nincs jelen – például egyszer elmondta, hogy szeretne eljutni a Balatonra. „Mondom neki, honnan tudod, hogy létezik Balaton, Miskolcon sem jártál. »Az iskolában mondták.« Ő meg beütötte YouTube-on, és látta, »milyen végtelen tenger«. Így. Mondom, igen, ez a tenger, a magyar, beszélgettünk még egy kicsit, majd arra jutottunk, hogy megszervezzük, hogy lejussunk mi is.”

Elmondta a gyerekeknek az alapítványnál, kerestek önkénteseket, egy hét alatt megszerveztek mindent. Volt étterem, kirándulás, fürdés, hajókázás, kilátó. Csak az jöhetett el, aki átment a következő évfolyamba. Robika most megy ötödikbe.

Alex szeretné visszaadni, amit a gyermekvédelem hat év alatt adott neki. Ha ő eljutott Nyíregyházára, akkor ők is el fognak jutni, ha ő evett finom ételeket étteremben, akkor ők is fognak. Előfordult olyan is, amikor valakinek nem volt cipője. „Először hezitáltam, aztán arra jutottam, hogy ezek a gyerekek tanulnak, megérdemlik, hogy vegyek nekik egy cipőt. Úgyhogy vettem a kislánynak egy cipőt. Azóta is megvan. Nem is meri nagyon használni.”

Akadályok egyelőre nem nagyon akadtak. Ha segítséget kér, szinte mindig talál is, legutóbb épp a pékség felújításához kellett pénz, ha nem egyik napról a másikra, de ez is összejött: cégek és magánemberek dobták össze, önkéntesek mentek építeni. Az alapítvány mára eljutott odáig, hogy ők is képesek adományozni – sütöttek már diákönkormányzatnak, nyugdíjas szövetkezetnek, adtak élesztőt szociális otthonnak.

Bíznak bennem, a jó szándékomban, a szemléletemben, hogy minden gyerek jó valamiben, származástól függetlenül, csak meg kell találni, miben. Senki sem azért jött a világra, hogy bűnöző legyen. Voltam az ELTE-n előadást tartani, ott volt, aki azt hitte, minden ember gyilkos Borsodban. Nekünk ezt kell felülírni. Könnyű úgy véleményt alkotni, ha valaki még nem látott cigánysort.

Sokan mégis azzal vádolják, hogy neki ez az egész csak megélhetési forrás. Amire azt mondja, hogy öt éve van egy állandó munkahelye, a miskolci cukrászda, ahol folyamatosan teljesítenie kell. A felesége – aki egyébként nem roma családból származik, és amikor először kijött ide, még egészen más véleménnyel volt a cigányságról, mára viszont a jó barátnői mind cigány származásúak – ilyenkor mindig azt mondja, a jót hallja meg, ne a rosszat.

Alex egyébként úgy érzi, jó hatással van rá az ismertség – azt is vallja, hogy a média nélkül sehol sem lenne, és minden médiumnak, ahol megjelenhetett nagyon hálás –, de azért a feleségének szokta jelezni, hogy „Móni, ha el vagyok szállva, nyugodtan oltsál le, te vagy a feleségem, inkább te csináld, mint egy vadidegen.”

Szerinte a hitelessége a kulcs. 2020-ban még csak egy egyszerű pék volt. Akkor azt mondta magának, hogy szeretné megcsinálni a cukrásziskolát – megcsinálta. Utána azt mondta, hogy szeretne leérettségizni – leérettségizett. Később technikus akart lenni – megcsinálta. Legutóbb az egyetem volt a cél – szeptemberben megkezdheti a felsőfokú tanulmányait. Jólesik neki, hogy egy roma fiatalban és a szemléletében ennyire hisznek.

Élete a sütőipar, szereti is oktatni, de szerinte ezzel még csak 50 százalékot ért el. Hiszi, hogyha pedagógus lenne, tudna adni azoknak az iskoláknak is, ahol romák tanulnak. Kifejezetten olyan helyen szeretne dolgozni, ahová csak cigány gyerekek járnak. „Nekem az a küldetésem, hogy ezek a gyerekek legyenek a példák, ha felnőnek. Minden romának elmagyarázni, hogy te jó vagy valamiben. Nekik pedig el kell hinniük ezt magukról. És nem könnyű boldogulni, én tudom. Kétszer annyit kell teljesíteni, és ha egyet hibázol, vége.”

Egyszer, még 2021-ben, azért ő is elbizonytalanodott.

Mikor azt hitték, hogy a máltai szeretetszolgálat vagyok. De nekem nem az a dolgom, hogy mindenkinek segítsek, a pék- és cukrászutánpótlás nevelése a feladat, az alapító okiratba is beleírtuk. Úgy tudok segíteni, hogy ideig-óráig adom a halat, aztán horgásszál te magadnak.

A jelenleg is aktív gyerekekkel szeretné végigvinni, amit elkezdett, de azért nyilván nem mond nemet a most csatlakozni kívánóknak sem. A hosszú távú cél, vagyis a nagy álom pedig egy Galamb pékség létrehozása, ahol a növendékei dolgoznának. Ha összejön, Hernádnémeti sosem maradna briós vagy kakaós csiga nélkül.