Megmenthetné-e SIMON a világot, ha a nemzetállamok képtelenek erre?

Váncsa István: Éjjel 15 fokig

Huszonhét tagállam ül egy asztalnál és arról beszélgetnek, hogy vannak köztük olyanok, akik lábbal tiporják az európai politika alapvető elveit. Ezt ismételgetik az egybegyűltek és közben az asztal végén ülő potrohos egyénre sandítanak, ő azonban nem zavartatja magát, hanem kevélyen vigyorog. Hogy is tehetne másképp, az unió szóhasználata oly mértékben van humorral átitatva, hogy attól az ember szája egyből fülig szalad. „Fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország súlyosan megsérti az Unió alapját képező értékeket” – ez nem kacagtató élc akar lenni, hanem a lehető leghivatalosabb formula.

„Fennáll a veszélye.”

Tizenkét esztendeje immár, hogy a kevélyen vigyorgó egyed az egyik tagállamot lekapta a tíz körméről és a nyílt színen tette a magáévá, azóta pedig azt csinál vele, ami épp az eszébe jut. Képzeletgazdag ember, vannak pikáns ötletei, azokat nagy műgonddal valósítja meg, a többi tagállam pedig úgy tesz, mintha nem nézne oda. Holott valójában időnként oda-oda sandít, mármint nem az állam, hanem szépreményű vezetőinek egyike-másika, aki maga is olyan szeretne lenni, mint a füligrepedtszájú, és azt akarná művelni, amit ő, csak épp kurázsija nincs hozzá, meg aztán esze sincs elég. Az pedig baj, a diktátorkodás veszélyes munkakör, aki szakszerűtlenül műveli, pórul járhat. Erre vonatkozó példákat az elmúlt évtizedek bőven szolgáltattak, így hát a wannabe diktátor veszteg marad, kamaszos ábrándjait pedig leplezni iparkodik.

A föntebbi idézet – „fennáll a veszélye…” – az unió egyik friss, még szinte ropogós dokumentumából, a négy évvel ezelőtti Sargentini-jelentés mostani remake-jéből származik. Szerzője, Gwendoline Delbos-Corfield a lehető legradikálisabb javaslattal áll elő, amennyiben indítványozza, hogy az Európai Tanács állapítsa meg azt, ami a politika iránt az átlagosnál kicsit jobban érdeklődő polgárok körében világszerte köztudott, vagyis hogy Magyarországon szakszerűen kiépített kleptokratikus-neofasiszta diktatúra üzemel.

Mihályi Péter – Szelényi Iván: Számíthatunk-e a tömegek lázadására?

A nagy német szociológus és gazdaságtörténész, Max Weber nyomán érdemes feltenni a kérdést, hogy a tömegek lázadásával vissza lehet-e térni az illiberális autokráciából a 2010 előtti liberális demokráciába. Áprilisban sokadszorra is kiderült, hogy ellenzéki pártokkal, még ha szövetségre lépnek is egymással, nem megy. De mehet-e pártok nélkül? Célunk az elemzés és nem program adás. Álláspontunk szkeptikus. Kelet-Európa nem a forradalmak régiója. De tény, hogy volt példa a tömegek lázadására a nem túl messzi múltban – Magyarországon is, és a szomszédos posztkommunista országokban is. Volt példa arra, amikor a tömegek lázadása demokratikus átalakuláshoz vezetett, de arra is, amikor a rossz után még rosszabb jött.

Marosán György: Megmenthetné-e SIMON a világot, ha a nemzetállamok képtelenek erre?

1949 végén egy pályakezdő közgazdász, William Phillips szokatlan lehetőséget kapott: egyetemi professzorainak bemutathatta a maga építette – mosógépre emlékeztető – szerkezetét. Különös „alkotása” – a MONIAK – néhány átlátszó tartályból, az ezeket összekötő csövekből, csapokból, csapóajtós zsilipekből állt, az egészet bíborszínű festékkel színezett víz töltötte meg, amelyet egy szivattyú működtetett. (Tim Harford: Az oknyomozó közgazdász, HVG Könyvek, 2014.) A gazdaság jelenségeit nehezen érthető fogalmakkal és bonyolult matematikai képletekkel leíró neves tudósok egyszer csak azzal szembesültek, hogy a tapasztalatlanak számító fiatalember játéknak tűnő szerkezete láthatóvá tette a gazdaság működését. A MONIAK (Monetary National Income Analogue Computer) ugyanis egy a nemzetgazdaság viselkedését modellező hidraulikus analóg számítógép volt. A tartályokban áramló víz – növelve vagy éppen csökkentve a folyadék szintjét – megmutatta, hogyan változnak az emberek megtakarításai, a vállalatok vásárlásai, a bankok hitelezése és a költségvetés alakulása.

A MONIAK – már nem hidraulikus szerkezetként, hanem intelligens számítógépként – egyre gyakrabban ötlött eszembe a globális környezet, a világgazdaság, az EU és hazánk különböző válságairól folyó éles politikai viták hallatán. Milyen jó volna láthatóvá tenni a döntések szerteágazó hatásait, illetve a különböző válságok megoldásáról folytatott, a világpolitika színterén és az országokon belül zajló vitákat. Így a nehezen áttekinthető érvek és a nem szándékolt következmények is könnyebben értelmezők lennének.

„Örülj, hogy élsz” – Kun Árpáddal beszélget Károlyi Csaba

A Takarító férfi a Boldog Északkal és a Megint hazavárunkkal immár regénytrilógiát alkot. Előtte Kun Árpád kiadott öt verseskötetet, a legutóbbi a Szülsz című volt 2011-ben, és egy prózakötetet, az Esőkönyvet (1995). Családjával tizenhat éve Norvégiában él. Nem biztos, hogy ők szerepelnek a regényekben, de néha igencsak hasonlítanak a regényhősökre.

Összenézve a három regényedet, tényleg összetartoznak. Még az is közös bennük, hogy mindegyik úgy kezdődik, az elbeszélő-főhős elmondja, életében valamilyen különleges ponthoz érkezett. A Boldog Észak elbeszélője egy afrikai, benini fekete férfi, a másodiké egy Kun Árpád nevezetű illető, a harmadiké pedig Medárdus. Tudom, már unod a kérdést: Mit szólsz, ha az olvasó veled azonosítja a hősödet?

Az olvasó érzését tisztelem, becsülöm. A Boldog Észak után rájöttem, mennyire fontos, hogy minden olvasó valóságként éli meg azt, amit elolvasott, én is így vagyok ezzel olvasóként. És nem is tudom, miért feledkeztem meg erről akkor, amikor annak a regénynek az epilógusát írtam. Akkor nagyon sok olvasó kérdezte, mi ott a fikció és mi nem az. Nem volt gyakorlatom ebben, azt ma talán máshogyan csinálnám. Utána azonban már világos volt, hogy amikor a következő regényben Kun Árpádról írok, akkor azt úgy fogják olvasni, hogy ott minden a valódi Kun Árpádról szól, holott csak gátlástalanul fölhasználtam nagyon sok mindent a velem történtek közül. De már nem érdekelt, hogy igazából mikor hazudok vagy nem hazudok benne. Maga az életrajzi igazság hidegen hagy. Most meg, a harmadik regényben az volt bennem, hogy fikciót csinálok, ám megint nagyon felhasználom a Norvégiában megélt élményanyagomat.

A családod hogyan éli ezt meg?

A gyerekek kamaszok még, nem olvassák a könyveimet. A feleségem viszont a második regénytől rosszul lett, mikor kéziratban olvasta. Pont nem voltunk együtt, egy nyári pszichológiai táborban volt, nyilván rögtön kapott pszichológiai segítséget. Őt megviselte, megbeszéltük, és húztam dolgokat a kéziratból. A harmadik regénynél már nem volt ilyen kérdés, azt gondolom, ez sokkal fikciósabb. Mindhárom regényben egyes szám első személyű az elbeszélés, ebből most elegem lett. Ha a vudu istenek is úgy akarják, a negyedik regényem egyes szám harmadik személyben lesz elmesélve.