Balázs Eszter: Kulturális bojkott a háborús Oroszországgal szemben
A teljes orosz kultúra bojkottjának gondolatát egyébként Nyugaton is jócskán éri kritika. Abban azonban konszenzus van, hogy a Putyin melletti szimpátianyilvánításokat tett művészeket élesen elutasítják. A francia közszolgálati rádió egyik vitája során néhány napja például az INALCO ukrán tanulmányok tanszékének vezetője, Iryna Dmytrychyn a teljes orosz kulturális élet morális felelősségét vetette fel. Tőle eltérően a vita többi résztvevője (a költő André Markowicz és a lyoni nemzeti zenekar igazgatója, Aline Siam Gao) viszont amellett érvelt, hogy oktalan a teljes orosz kultúra megbélyegzése.
André Markowicz szerint, mivel Ukrajnában etnikai alapú tisztogatás folyik, az orosz kultúra bűnösnek nyilvánítása nagyon is Putyin malmára hajtaná a vizet, akinek elemi érdeke az ellentétek fenntartása. Hozzá hasonlóan Aline Siam Gao amellett érvel, hogy az orosz műveket nem szabad cenzúrázni, és az orosz művészek politikai instrumentalizálásának a megállapítása igazából csak egy későbbi mérlegelő történészi munkával lesz lehetséges. Danièle Sallenave író-újságíró és akadémikus azonban meghúzza a határt: csak azokkal foglalkozzunk, akikről tudható, hogy nyíltan Putyin támogatói. Minden alkalommal, amikor kiderül egy művészről, hogy támogatja Putyint, válasszunk helyette olyan művészt, aki a Putyinnal kritikus „másik Oroszország” -ot jelképezi.
Kenesei István: Emléktáblák, hagyatékok
Milyen szép szokás lenne, ha a minisztériumok többé-kevésbé állandó épületeire kitennék az előd intézmények neveit! A Szalai utcában például a kultusz, az oktatási, a népművelési, a művelődési, a nemzeti, később emberi erőforrás elnevezések mind szépen sorban ott szerepelnének, mementóként a jövő számára. Még izgalmasabb lenne, ha a miniszterek maguk is kaphatnának emléktáblát ugyanott, megemlékezve valamely jeles tettükről, gesztusukról. Az oktatásnak és a tudománynak az előző kormány két miniszterétől is meg kellett válnia: Palkovics Lászlótól és Kásler Miklóstól. Mindketten négy évig szolgálták sajátosan összeállított tárcájuk ügyeit, sőt Palkovicsnak egy igazán a testére szabott portfóliót találtak ki, mert az Innovációs és Technológiai Minisztérium csupa olyan feladattal járt, amelyekben a műszaki tudományok akadémikus professzora teljesen otthon érezhette magát, például a szak- és felsőoktatásnak az EMMI-ből részben általa kiszakított ügye, a tudományos kutatás szervezetének átfazonírozása, az innováció számára oly ismerős témája, s ezen belül a járműfejlesztés, régi hobbija és szakértelmének egyik fontos gyakorló terepe. Nos, ez a „mérték után szabott” minisztérium a múlt feneketlen kútjába hullott, de több maradt belőle, mint puszta lég, hiszen a betűit magával vitte, igaz, más sorrendben. Az ITM-ből ugyanis TIM lett: Technológiai és Ipari Minisztérium.
Interjú: Romsics Ignác történésszel Széle László beszélget
Mióta gyűjti tudatosan a könyv anyagát? A képek és dokumentumok azt súgják, mintha kezdettől készült volna rá.
Semmiféle előzetes gyűjtőmunkát nem végeztem, és a 2010-es évek közepéig nem is készültem erre a munkára. Hogyan is jutott volna ilyesmi eszembe 18-19 évesen, amikor olvasó- és útinaplót vezettem? Ez inkább irodalmi stílusgyakorlat volt. Kétségtelen viszont, hogy leveleimet – egészen az komputeres világ beköszöntéig – megőriztem. Talán pedantériából. A fényképeket pedig minden családban őrizik.
Sokat idéz iskolai tankönyveiből is. Ezeket mind megőrizte, vagy fölkutatta őket mint forrásokat?
Nem őriztem meg őket, hanem az Országos Pedagógiai Könyvtárban néztem át valamennyit. Ez egyike volt azoknak az intézményeknek, ahol célzott kutatásokat végeztem, s amelyek munkatársai nagyon sok segítséget nyújtottak.
Van, amikor kerek-perec kijelenti, hogy nem emlékszik, máskor fölkutatja a legkisebb forrásokat is a helytörténeti füzetektől az iskolai évkönyvekig, jegyzőkönyvekig, személyes hagyatékokig. Mitől függ, hogy kitölti-e az emlékezet hézagait, vagy bevallja, hogy nem emlékszik?
Amit lényegesnek gondoltam, és aminek utána lehetett menni, azt felkutattam. Bizonyos dolgokat azonban nem tudtam kideríteni. Nagyon érdekeltek volna például a katonai elhárítás velem és katonatársaimmal kapcsolatos jelentései, amelyek azonban nem kerültek át az ÁBTL-be, és ott sem kutathatók, ahol vannak. De tudjuk, hogy vannak.
Mitrovits Miklós: Magyar álláspont az orosz–ukrán háborúban
Amikor 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, Magyarországon éppen választási kampány zajlott, a háború pedig azonnal az egyik legfőbb kampánytémává vált. Egyfelől az ellenzék ukránpárti megnyilvánulásait a kormány háborús uszításként interpretálta, kihasználva a magyar állampolgárok félelmét a háborútól. Másfelől a kormánypárt Zelenszkij ukrán elnökkel és Nepop budapesti nagykövettel szemben verbális háborúba kezdett, úgy ábrázolva őket, mint akik Magyarországot bele akarják rángatni a háborúba. Ebben az időszakban maga a miniszterelnök is tett néhány vitatható, külföldön ingerültséget kiváltó nyilatkozatot. Mint például, hogy ez a háború a szlávok belügye, „nem a mi vitánk”, hogy „a nagy szláv tenger tőlünk keletre hány államból áll valójában; az hány nemzet”, ami közvetve azt is tartalmazta, hogy Budapest el tudja fogadni Ukrajna teljes annexióját is.
Vagy éppen a NATO és az USA felelősségét emelte ki a háború kirobbantásában. Ezeket a megszólalásokat természetesen a saját táborának címezte, de joggal keltettek külföldön – elsősorban Lengyelországban és Ukrajnában – komoly visszhangot. Ma már látszik, hogy a választásokat Budapesten nem követi külpolitikai irányváltás, Szijjártó Péter marad a külügyminiszter. Ellensúlyozva az ő negatív megítélését Lengyelországban és Ukrajnában, Novák Katalin új államfő és Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának elnöke kapta meg a feladatot, hogy a magyar álláspontot elfogadhatóvá tegye. Ők természetesen nehezen tudják hitelesen állítani, hogy a Magyarország Ukrajnát segíti, amikor a magyar kormány szimbolikus kérdésekben általában Oroszország pártján áll. Ennek legkirívóbb példája a Kirill pátriárka személye elleni szankciók magyar vétója, miközben az orosz hadsereg az ukrán ortodox egyház szent helyeit (például a Szvjatohirszka Lavrát) lövi.
Váncsa István: Foximaxi
Vészben a hon! – kürtölte világgá Legfőbb Hadurunk három hete a közösségi médiában, noha ezt a hírt valójában a karmelita kolostor erkélyéről, sőt még inkább a Citadella falairól kellett volna a szélbe kiáltania, lehetőleg zivatar idején, az égzengést és az orkán üvöltését is messze túlharsogva. Sajnos azonban hitvány korunk mindenfajta drámai érzék híján szűkölködik, másfelől pedig Legfőbb Hadurunk bejelentése se Zrínyinek a vitézeihez intézett szózatára emlékeztet, ahogy az a Szigeti veszedelemben írva vagyon, hanem csak egy prózai közlemény arról, hogy háborús vészhelyzet címén kik lesznek megsarcolva hamarost.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
