Nemrég jelent meg a Hintalovon Alapítvány kutatása a fiúk szexuális bántalmazásáról és kizsákmányolásáról. Önt mi lepte meg leginkább?
A kutatás egyik nagyon izgalmas témája, hogy mi az oka annak, hogy a gyerekek csábíthatóvá, manipulálhatóvá válnak egy szexuális abúzus helyzetben. Tudjuk, hogy a gyerekeknél sem mindig fizikai kényszerítést jelent a szexuális erőszak, és a kutatásban szó esik arról, mit „ígér” a felnőtt a gyereknek, mivel csábítja őt. A fiúknál is a biztonságérzet a vezető ok. Őket is annak mentén fogják meg az elkövetők, hogy adnak valamit – figyelmet, gondoskodást –, amitől a fiúk azt gondolják, hogy velük biztonságban vannak. Nagy felismerés volt, hogy a fiúknak is mennyire fontos ez a fajta biztonságérzet, erről ritkán szoktunk beszélni.
A kutatásban szereplő egyik fiatalember például azt mondta a bántalmazójáról: „Gyakran nagyon kedves volt velem, egyszer egy kiskutyát is hozott”.
Fontos kérdés minden gyerek számára: honnan tudod, hogy valakiben megbízhatsz? A szülők gyakran képzeletbeli nagy, félelmetes, sötét figurákkal próbálják megtanítani a gyerekeket arra, hogy nem minden ember jó, és vannak rossz szándékú felnőttek. Gondoljunk csak a zsákos emberrel való ijesztgetésre. A szexuális erőszakot elkövető emberek viszont ritkán ilyen sötét figurák. A leggyakrabban – és erre a kutatás is ráerősít – olyan emberek, akik bizalmi viszonyban vannak a gyerekkel. Az elkövetők több mint 60 százaléka valamilyen módon a gyerek családjához tartozik: rokon, barát, ismerős.
Az esetek döntő többségében nem arról van szó, hogy a sötét, őszi délutánon hazafelé sétáló gyereket egy bokorból előugró idegen fogja bántani. Sokkal nagyobb az esélye, hogy a szülő maga nyitja ki az ajtót a jövőbeni bántalmazónak és ő engedi a gyerek közelébe.
Persze nem szándékosan vagy tudatosan teszik ezt, mégis azok a mondatok, amikkel a gyereket rábízzuk egy másik felnőttre, sokszor tovább rontanak a helyzeten. Az olyanok például, mint a „rosszat ne halljak rólad” vagy „mindig fogadj szót” kódolják, hogy a gyerek sokkal nehezebben fogja tudni elmondani, ha valami rossz történt vele.
„A fiúk épp olyan súlyosan érintettek, mint a lányok, olykor még komolyabban is”, olvasható a kutatásban. Milyen esetekben?
Az érintett lányoknak az 56 százaléka beszél arról, amit átélt, a fiúknak csupán a 15 százaléka. Gondoljunk bele ebbe: száz bántalmazásból 15 az, amiről a fiúk egyáltalán mernek vagy tudnak megszólalni. Ez pedig még nem azt jelenti, hogy egy olyan személynek vagy hatóságnak beszél róla, hogy az ügyben aztán eljárás is induljon. Sokszor egy barátnak, egy ismerősnek vagy a párjuknak tudnak megnyílni, mesélni arról, amit átéltek. Ez borzasztóan sérülékennyé teheti a fiúkat.
A bántalmazás és a köré szerveződő titok egyébként is elzár: egy ilyen élmény szégyenérzettel, önváddal sújtja a túlélőt, egyúttal hallgatásba burkolja.
Az ilyen titkok pedig gyakran elzárják a túlélőt attól, hogy másokhoz könnyedén vagy jól tudjon kapcsolódni. A szexuális erőszakkal érintett gyerekek közül a legtöbben felnőttként is azt érzik, hogy mások, hogy eltérnek, hogy nem pontosan illeszkednek abba a közegbe, amiben vannak. A másik fontos dolog, hogy amíg a lányokat általában úgy neveljük, hogy merjenek segítséget kérni, ha nem boldogulnak egyedül, addig a fiúkat úgy, mintha ők immunisak lennének bármiféle bántalmazásra, és nekik szégyen lenne segítséget kérni, vagy beismerni, ha egy helyzettel vagy érzéssel nem tudnak megbirkózni.
„A fiúk nem sírnak”.
„A fiúk nem gyengék”, „a fiúkkal nem történhetnek rossz dolgok”: ezek olyan mondatok, amik a fiúk saját magukról kialakított képét ugyanúgy befolyásolják, mint az egész társadalomnak a férfiakkal kapcsolatos elképzeléseit és elvárásait. A nyelv, amit használunk, befolyásolja a gondolatainkat. Erre egy másik példa, hogy a kutatásban résztvevő fiatal felnőttek azt mondták: ők „nem áldozatok”, ne is használjuk ezt a kifejezést. Ők érintettek vagy túlélők.
A nyelv, amin a bántalmazásokról beszélünk, nem lehet megbélyegző.
Persze azok a tévhitek is megbélyegzők lehetnek, amelyek a fiúkkal szembeni szexuális bántalmazásokat övezik, és amikről nehéz beszélni ebben az átpolitizált közegben. Csak hogy egy dolgot említsek, a szexuális bűncselekmények elkövetőinek masszív többsége férfi, a lányokkal és a fiúkkal szemben is. Arról, hogy a lányok egészséges szexuális fejlődésére hogyan hat az erőszak, összehasonlíthatatlanul többet tudunk, mint arról, hogy egy kisfiú szexuális fejlődésében milyen változásokat, töréseket, nehézségeket, zavarokat tud okozni, ha egy felnőtt férfi bármilyen módon a saját szexuális vágyai kielégítésére használja őt. De már abból is, amit jelenleg tudunk, az látszik, hogy nem teszi egyszerűvé, hogy az érintett gyerek később fiatalként, majd felnőttként „jól legyen” saját magával, a saját testével meg úgy általában az intimitással.
Az is szerepel a kutatásban, hogy „sem a gyermekvédelem, sem a magyar társadalom nem áll készen arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon”. Ez miért van így, és hogyan lehet ezen változtatni?
Abban a fázisban vagyunk, amikor azért nem áll készen a társadalom arra, hogy bármit kezdjen a fiúk érintettségével, mert nem is gondolja, hogy a fiúk érintettek.
Ez a kutatás többek között azt célozta, hogy egyáltalán elkezdjünk erről beszélni, hogy a kép, ami az emberek fejében van, valamelyest megváltozzon. Ha azt mondom, hogy „gyerekekkel szembeni szexuális visszaélés”, akkor egy törékeny kislány képe jelenik meg, akivel szemben egy nagy, szőrös férfi valamiféle visszaélést követ el. Nagyon fontos, hogy ez a kép árnyalódjon, hogy lássuk, nem csak kislányok érintettek, hanem kisfiúk is. Amíg ez a kép nem változik, addig nem is fog megjelenni az emberek gondolkodásában, hogy mi lehet az oka és mit kell tenni, ha például egy kisfiúnak látszólag minden ok nélkül radikálisan megváltozik a viselkedése. A kutatásban az érintettek beszélnek arról, hogy ők mutattak tüneteket, ám a felnőttek azt gondolták róluk, hogy feltűnősködnek vagy rosszalkodnak. Miközben, ha ugyanezeket a tüneteket egy lánynál tapasztalják, hamarabb jut eszébe a felnőtteknek, hogy a háttérben akár szexuális visszaélés is állhat. E nélkül az érzékenység nélkül az érintett gyerekek nem kapják meg azt a segítséget, támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy a bántalmazás élményét feldolgozzák.
Ez nem az a sérelem, ami csak egyszer fáj.
A gyerekkel szembeni szexuális erőszak nem egy egyszeri bűntény. Egyszer megtörténik, de a következményeivel az élet különböző szakaszaiban a gyereknek, a fiatalnak és később a felnőttnek is meg kell küzdenie. Az életünk tele van olyan állomásokkal, amikben nehezebb jól lenni, ha valakit gyerekként bántalmazás ért. A kisfiúknál, amikor megtörténik az első magömlés, azután az első szexuális élmény, az első párkapcsolat, a gyerekvállalás, majd amikor a saját gyereke abba az életkorba ér, ami megegyezik azzal, amikor a túlélővel megtörtént a bántalmazás: ezek mind olyan életszakaszok, amikor az egykori élmény valamilyen módon újra berezonál, és a gyereknek, a fiatalnak, aztán a felnőttnek ezzel valamit kezdeni kell. Nagyban könnyítheti a feldolgozást, ha az ellátórendszer az abúzushoz a lehető legközelebbi ponton tud segítséget nyújtani: hogy az élet különböző szakaszaiban, amikor ez az élmény visszajön, az már ne legyen egy kataklizma, összeomlás. Nem tudjuk meg nem történtté tenni a bántalmazást, de legalább abban segítsük a túlélőt, hogy együtt tudjon élni ezzel a történettel.
Ha az áldozat idővonalát nézzük, látjuk, hogy micsoda aljas dolog a szexuális bántalmazás.
Ehhez képest különösen fájdalmas és dühítő azt látni, hogy az elkövetők legnagyobb részének sosem kell felelősséget vállalniuk azért, amit tettek. Ez nincs rendben. Egyrészt azért, mert lehet, hogy más gyerekkel szemben is elkövetik ugyanezt, másrészt nagyon igazságtalan, hogy míg a bántalmazás túlélője nem menekülhet az ellene elkövetett erőszak következményeitől, az elkövetőknek semmilyen következménnyel nem kell szembenézniük.
Hogyan válhat az intervencióból prevenció?
Minél jobban figyelünk az áldozatra és az elkövetőre, annál inkább áttevődik az intervenciós beavatkozás a cselekmény utáni teendőkről a cselekmény előttiekre. Az lenne a cél, hogy hatékonyan tudjuk megelőzni ezeket a történeteket, hogy képesek legyünk végiggondolni, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy ezek a potenciális elkövetők ne kerüljenek kapcsolatba a gyerekekkel, és azokat, akikből áldozatok lehetnek, miként védhetjük meg. Fontos, hogy elkezdjünk beszélni társadalmi szinten a témáról, illetve a gyerekek körüli ellátórendszernek legyen szeme és füle arra, hogy észrevegye, meghallja ezeket a történeteket, mert akkor fognak tudni jól beavatkozni. Nagyon ritka a szexuális erőszaknál, hogy egylépéses, fizikai kényszerítéssel szexuális abúzus történik, az esetek jelentős része érzelmi, fizikai határátlépésekkel indul. Ha már azt észreveszik a gyerek környezetében élő, dolgozó felelős felnőttek, akkor ott meg tudják állítani a folyamatot, és kisebb eséllyel történhet tényleges szexuális erőszak. Nagyon sok felnőtt elkövető építi a bántalmazást a gyerekkel való érzelmi kapcsolatára, és szisztematikusan rombolja a gyerek nemet mondási képességét, a saját testi integritásának határait, egyre több érintéssel, intimitással, valamint azzal, hogy egyre több olyan térbe vonja be a gyereket, ahol neki egyre nehezebb nemet mondania vagy kilépnie. Ha ezeket a fázisokat jobban ismerik és felismerik a felnőttek, akkor közbe tudnak lépni.
A kutatás legmegrázóbb pontja nekem az volt, amikor az egyik érintett arról mesélt, hogy azt mondta a tanárainak, hogy rákos beteg, mégsem kérdezte meg senki, mi van vele. Pedig csak annyit szeretett volna elérni, hogy valaki őszintén megkérdezze, minden rendben van-e. Milyen jelek mutathatnak arra, hogy a fiúk próbálnak segítséget kérni, csak éppen nem vesszük észre?
Amikor a gyerekek megpróbálják felhívni magukra a figyelmet, gyakran azért teszik, mert megpróbálják „letapogatni” a saját környezetükben, hogy kik azok a felnőttek, akikkel biztonságban érezhetik magukat, akiknek elmondhatják, mi történik vagy mi történt velük.
Például ha én azt mondom neked, hogy rákos beteg vagyok, és rajtad nem azt látom, hogy megijedsz és elszaladsz ettől, vagy lehurrogsz, hogy ne találjak ki hülyeségeket, akkor tudom, hogy ha én azt mondanám neked, hogy »Imre bácsi fogdosta a fenekemet«, akkor nem ijednél meg, nem futnál el, nem hurrognál le, hanem leülnél velem szemben, és megkérdeznéd, hogy vagyok, hogy érzem magam, mi bánt, mi történt.
Ebből a szempontból a lányok és a fiúk többé-kevésbé ugyanúgy működnek, csak amíg egy lánynál hamarabb jut eszünkbe, hogy „ez a gyerek nem jókedvéből hülye”, úgy egy fiúnál kevésbé. Inkább azt mondják, hogy „na, megint feltűnősködik, megint azt keresi, mivel lóghat ki a többiek közül”. A gyerek legalább annyira traumatizálódik abban, hogy magára marad az érzéseivel, mint abban, ami történt vele. Nagyon fontos látni, hogy a fiúknak is vannak érzéseik, nagyon fontos lenne reagálni rájuk, megengedni nekik, hogy közelebb kerüljenek a saját szívükhöz, lelkükhöz, és az érzéseket elfogadva beszélgetni velük. Ettől egyetlen kisfiú sem lesz anyámasszony katonája.
A kutatás mögött egy nemzetközi szervezet is áll. Az ő tapasztalataik mit mutatnak, más társadalmakban is alapvetés, hogy „a fiúk nem gyengék, a fiúk nem sírnak”?
Minden társadalomnak megvannak a nagyon mélyen gyökerező, fiúkkal és lányokkal kapcsolatos elvárásai. A legtöbb társadalom küzd azzal, hogy mennyire kell rendíthetetlennek lennie egy férfinak, a fiúknak mennyire kell „katonásan viselkedniük”, miért is fontos, hogy az igazi férfi minden helyzetben egyedül boldoguljon. Ezek olyan társadalmi minták, amik nem változnak gyorsan. Nem is úgy függnek össze ezek a minták a szexuális abúzussal, hogy az egyikből következik a másik, inkább úgy, hogy a szexuális bűnelkövetők kihasználják ezeket a társadalmi üzeneteket. A szülők, akik így nevelik a fiaikat, nem akarnak rosszat nekik, sőt, pont azt gondolják, hogy jót tesznek azzal, ha a arra nevelik, hogy ne sírjon, mert akkor nem fog kilógni a sorból, és nem fogják bántani a többiek. És ez lehet, hogy akkor, ott, abban az esetben valamilyen módon igaz is. Mégis, a nap végén, ezek a mondatok hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a bántás megtörténik, és örökre titokban is marad.
„Nagyon sokat kell még tenni azért, hogy nyilvánosan is lehessen beszélni erről”, olvasható a kutatásban. Egyénileg mit lehet azért tenni, hogy egyszer eljöjjön ez a pillanat?
Talán sosem volt ennyire nehéz beszélni erről a kérdésről, mint most. Amikor a pártpolitikai elköteleződés beszivárog egy tisztán szakmai kérdésbe, ahol semmi keresnivalója nincs, amikor egy lépésben lehet „buzizni” meg „pedofilozni”. A hétköznapi emberek annyit tudnak tenni, hogy meghallgatják azokat, akik arról próbálnak beszélni, hogy nekik voltak ilyen élményeik. Fontos lenne, hogy minden túlélőnek legyen élménye arról, hogy valaki azt mondja neki „ez nem lehetett könnyű”, vagy hogy „sajnálom, hogy ez történt veled”, „ez nem a te hibád”. Abban a pillanatban, amikor a túlélő megélheti azt, hogy van egy másik ember, akinél az érzései biztonságban vannak, az a burok, ami a titokból, szégyenből, önvádból, haragból született, meg tud repedni, és utána elindulhat, felgyorsulhat egy gyógyulási folyamat.
Ha már most elmondható, hogy soha nem volt még ennyire nehéz beszélni erről, akkor az a fajta törvényhozás, ami összemossa például a homoszexualitást a pedofíliával, milyen hatással lehet arra, hogy egy érintett elő merjen állni a saját történetével?
Képzeljünk el egy kisvárosi anyukát, akinek van egy kisfia, aki elmesél egy olyan történetet, amiben egy felnőtt férfi „szexuális játékokat” játszott vele. A környezetedben mindenki ismer mindenkit, és persze te meg akarod védeni a gyereked, de mégis mit csinálsz?
Ha a társadalom elutasító és megbélyegző a homoszexualitással szemben, akkor te felelős szülőként lehet, hogy azt mondod, nem teheted ki a gyereked annak a helyzetnek, hogy őt lebuzizzák csak azért, mert egy férfi szexuálisan használta őt.
Ami könnyen előfordulhat, mert az áldozathibáztatás, vagyis annak feltételezése, hogy az áldozat partner volt az abúzusban, nap mint nap szembejön a kommentekben, a cikkekben. Miben sérül jobban? Abban, ami történt vele, vagy abban, ami ezután fog történni vele? Hogyan tud jól dönteni ilyenkor a szülő? Nem feltételezem, hogy az lenne a célja ennek a politikai közbeszédnek, hogy az ilyen elkövetők megússzák felelősségrevonás nélkül, de ez mégis hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb eset derül ki, mert nagyon sok szülő azt gondolja, jobban jár a gyereke, ha a bántalmazás nem tudódik ki, ha nem ég rá annak a szégyene, stigmája, hogy egy másik férfival került kapcsolatba. Ha mindenhonnan azt hallod, hogy ez rossz, erről beszélni sem szabad – de veled mégis megtörtént, mersz-e előállni vele? Lehet, hogy inkább azt mondod: nem. Ennek pedig az a következménye, hogy az áldozat, az érintett kisfiú magára marad, az elkövető pedig megússza.
Ha már a kormányzati kommunikáció rossz irányba tereli ezt a diskurzust, egy ilyen kutatás megjelenése viszont eredményezheti azt, hogy például a Hintalovon Alapítványt többen keresik meg a saját történetükkel?
Igen, és borzasztó nehéz kérdés, hol van a felelősségünk ebben. Felkelted-e az igényt valami iránt, amit utána nem tudsz kielégíteni. Megerősítheted-e az igényt a fiatal férfiakban, hogy fogalmazzák meg, ami velük történt, ha nem tudod mögé rakni azt az ellátórendszert, amely lehetővé teszi, hogy szabadon, megbélyegzés nélkül, tisztán tudjanak erről beszélni. Mert nincs ilyen ellátórendszer. Mégis nagyon fontos ez a kutatás. Van ugyanis egy nagyon fontos mondat:
kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk.
A szexuális bántalmazást átélt kisfiúkkal nagyon sokszor az ő bizalmi és kötődési viszonyaikat megsértő módon éltek vissza, tehát ők egy kapcsolatban sérültek, de nem feltétlenül kell pszichológushoz menni ahhoz, hogy olyan kapcsolatuk legyen, ami gyógyító. Ha van körülöttük egy olyan barát, családtag, akivel úgy tudnak beszélni, hogy abban nincs ítélet, de van elfogadás a történet és a túlélő érzései iránt, az már egy gyógyító kapcsolat lehet. Az utóbbi időben az alapítványnál a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak esetek száma megugrott, kiugróan sok ilyen bejelentés érkezett hozzánk, amit részben biztosan az erről a kérdésről szóló közbeszéd is generált. Volt már ilyen kiugrás korábban is, és miközben nem könnyű minden ilyen ügyet felelősen ellátnunk, mégis fontosnak tartjuk az emelkedő esetszámot, mert nem azt jelenti, hogy több ilyen ügy történik, hanem hogy csökken a látencia, a rejtve maradás.
Jelenleg azért nincsen ellátórendszer, mert abban a tévhitben élünk, hogy nincsenek fiú áldozatok. Ha elfogadnánk, hogy vannak, akkor optimális esetben milyen ellátórendszerre lenne szüksége a szexuálisan bántalmazott fiúknak?
Jó, ha vannak olyan tudásközpontok, ahol speciális ismeretekkel bírnak, mert nem feltétlenül kellene mindenhol fizikailag jelen lenni speciálisan képzett szakembernek. Olyan ellátó helyek viszont kellenének országosan mindenhol, ahova nemcsak a túlélők, de azok a gyermekvédelmi szakemberek, pedagógusok, szülők is mehetnek segítségért, akikben felmerül a gyanú, hogy egy gyerekkel ilyen cselekmény megtörtént. Fontos lenne, hogy legyenek egyáltalán szavaink ezekre a történetekre, és tudott legyen, hogy hol húzódik a határ, hol kezdődik a bántalmazás. Sok esetben szembesülünk azzal, hogy a szexuális erőszak egy kettős tabu, vagyis a szexualitás és az erőszak is tabu. Időről időre gyermekjóléti szolgálatok is fordulnak hozzánk segítségért, miközben nekik tudniuk kellene, mit kell ilyen esetekben tenniük, kinek kell jelezniük, milyen tünetek alapozhatják meg a gyanújukat. Minden előírás és módszertani segítség elérhető számukra, mégis elbizonytalanodnak, amikor szembesülnek azzal, hogy egy gyerekkel szexuális erőszak történhetett. Nagy szükség lenne tehát az ő megerősítésükre is, és magának az egyébként is forráshiányokkal küzdő gyermekvédelemnek és az oktatási szektornak a szakmai, pénzügyi, emberi támogatására is.
És mit csinál a gyerek, amikor otthon azt hallja, hogy „a fiúk nem sírnak”, a pedagógusok pedig próbálják arrafelé terelni, hogy márpedig a fiúk is lehetnek gyengék?
A család mindig az elsődleges közeg. Azok lesznek a gyerek alapértékei, élményei, amik a családban történtek vele élete első éveiben. A család, a szülők hatása erős, miközben azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a gyerek milyen habitussal született, mennyire érzékeny, hogyan reagál a külvilágra. Aztán a gyerek bekerül azokba a kortárs közegekbe, ahol láthat az otthonitól eltérő mintákat is. Ha jó mintát lát, az segíti őt. Ha rosszat, de azt van kivel megbeszélnie, az is őt erősíti. Gond akkor van, ha egy rossz minta, ami ráadásul csábító is, olyan gyerekre hat, aki érzelmileg sérülékeny. Ha a fiúk érzékenységéről van szó, azt mondanám, sok olyan élményre lenne szükség, ami megerősítő. Amikor például elesik egy kisfiú és pityereg, az óvó néni ne azt mondja, hogy „milyen anyámasszony katonája vagy, ne sírjál már”, hanem megkérdezi, hogy mi fáj.
Nem arra reagál, hogy sír, hanem arra, amit érez.
A cél az lenne, hogy minden érzést, így a szomorúságot is, meg lehessen élnie minden gyereknek, hiszen erre ugyanúgy joga van, mint arra, hogy biztonságban és erőszakmentesen nőjön fel.
