Várhegyi Éva: Bármit meg mernek tenni
„Nekünk – mondta a festő – akkora a fantáziánk, hogy azt képzeljük, ezek ezt se mernek, meg azt se mernek. Hát nézz csak körül. Van, ami millió ember szerint képtelenség, ők mégis megteszik, meg merik tenni. És épp ebben van az erejük: hogy semmivel se törődnek” (Siegfried Lenz: Németóra). Az Orbán-rendszer lassan 12 éves regnálása után, 2021 végén mi már nem vagyunk olyan naivak, mint ahogyan Lenz festője a német népet jellemezte Hitler hasonló hosszúságú uralmát követően, 1944-ben. Mi már nem gondoljuk, hogy lenne bármi is, amit szeretnének, de nem mernek megtenni.
A „centrális politikai erőtér” meghódítását követően, 2010-ben Orbán Viktor nagy ambíciókkal vágott neki az ország működését meghatározó jogi és intézményi keretek átformálásának. Felbátorodva azon, hogy mindezt különösebb ellenállás nélkül teheti, egyre teljesebb uralomra tört. Az országgyűlésben elért kétharmados többséget felhasználva, kreatív élcsapatával újraírták a politikai és gazdasági játékszabályokat. Hatástalanították a kormányt és a parlamentet ellenőrző intézményeket, felszámolták a társadalmi érdekegyeztetést, megszüntették a kormányülések jegyzőkönyvezését, megnyirbálták a sztrájkjogot, korlátozták a sajtó szabadságát. Szűkre szabták a helyi önkormányzatok hatáskörét, központosították a közoktatást, felszámolták a felsőoktatás autonómiáját, megfélemlítették a teljhatalmukat veszélyeztető civil szervezeteket, megszüntették a nekik nem tetsző egyházak támogatását. Alaposan átrendezték a tulajdonviszonyokat, aminek során jogi trükköktől, büntető sarcoktól és fenyegetésektől sem riadtak vissza.
A politikai és gazdasági élet kialakult rendjét nagymértékben átalakító „hadműveleteiket” háborús retorika kísérte. Már a választási győzelmük is „fülkeforradalom” volt, „akciótervnek” nevezték az első gazdaságpolitikai programjukat, a szembeszállást az ország szövetségeseivel és a pénzügyi védőhálót jelentő nemzetközi szervezetekkel pedig a „szabadságharc” kifejezéssel próbálták igazolni. Maguk teremtettek maguknak ellenségeket, hogy aztán harcolhassanak velük.
Bokros Lajos: Az újjáépítés csiszolatlan sarokkövei – VI.: Az euró
Az európai közös valuta, amely immár több mint húsz éve létezik és dolgozik, erős szakítópróbák sorozatán keresztül bizonyította be a maga erejét és értékét. Túlélte a 2008–2010 közötti európai gazdasági és pénzügyi válságot, amelyet egyes kormányok, az IMF és az Európai Bizottság válságkezelési hibái egyébként fölöslegesen mélyítettek el. Az euró technikai felépítménye szilárdnak bizonyult, soha nem volt pillanatnyi fennakadás sem a hozzá fűződő fizetési forgalomban. Az EU új tagállamai közül hét kisebb csatlakozott az euróövezethez, és ezt azóta sem bánták meg, mert az euró fejlődésük kiszámítható és stabil horgonya lett. A nagyobb országokban azonban időközben eluralkodott a populista-nacionalista kivagyiság, ami az euró bevezetésének elutasításában vagy elhalasztásában ölt testet. Mivel nálunk nemcsak az önkényuralmi kormány, hanem a szolgálatába szegődött értelmiség is a jól csengő, de tartalmatlan „monetáris szuverenitás” megőrzésének híve lett, érdemes megvizsgálni, mit veszít hazánk azzal, hogy kormánya elutasítja a fejlődés és felzárkózás egyik legfontosabb sarokkövét.
„Én vagyok a magamhoz legközelebb eső példatár” – Nádas Péterrel az Évkönyvről beszélgetett Károlyi Csaba
Megjelent negyedik kiadásban az Évkönyv. Újraolvastam, és meglepődtem. Nem pont erre emlékeztem 1989-ből. Az újabb művek ismeretében egészen más, fölerősödött a személyessége és a poétikai nyitottsága. Először az Emlékiratok könyve után olvastam, abból a pozícióból az első nagyregényt levezető szövegnek tűnt. Ma leginkább talán az autofikció felől értelmezhető. Strukturálisan a Párhuzamos történetekkel, az emlékezés természete miatt pedig a Világló részletekkel is szoros kapcsolatban áll. Szerintem sokkal fontosabb ma, mint korábban volt.
Majtényi László: A jogállam káprázata és valósága
Legyünk legalább áprilisig boldogok! Onnantól viszont, ha úgy alakul, bizakodók. Az esetleges választási győzelem, ez bizonyos, a szabad Magyarországért folytatott kétesélyes küzdelemnek ekkor nem betetőzése, hanem inkább nyitánya lesz.
Magyarország, akárcsak a nehézbúvárok, ma ólommellényt visel. Orbán világa mélyre húz, mi viszont felfelé rúgnánk magunkat. Most azok, akik egy jó országot szeretnének, egyre ádázabb hangon vitatkoznak egymással az újabb rendszerváltásnak mondott félforradalom milyenségéről. Ma mindenesetre felsejlik a jó kifejlett esélye is. Hogy ez az óhaj valósággá lesz-e, arra mérget még ne vegyünk, de hopp, hosszú idő után legalább van valamennyi reményünk. Jóval több, mint a NER-ben eddig tartott választások idején valaha volt, ha nem játsszuk el az esélyt! És ha nem sikerülne, akkor Petőfivel ennyit legalább mondhassunk: „Mindent megtettünk, amit / Kivánt a becsület… / Tízannyi volt az ellen,/ Győznünk nem lehetett. // Szerencse és az isten / Tőlünk elpártola”.
De ha Orbán, ami ugyancsak megeshet, tavasszal akár a leadott szavazatok kevesebb mint a felével a saját szabályai szerint választást nyer, az akkor kezdődő új történetben könnyen járhat rosszul, érezheti, hogy magányosan szuronyok hegyén üldögél.
Volt már ilyesmi, midőn ifjabb korom idején a közkedvelt hétlépcsős kocsmában szem- és fültanúja voltam, ahogy hátát a bádogpultnak vetve és arra így felkönyökölve, katonai surranóba bújtatott jobb lábát jelentőségteljesen előre lökve, gyakorló zubbonyban egy törzsvendég, a fröccsös poharát szorongató közönség ámulatára, a középgyenge köztársasági elnöki poszt előnyeit, valamint hátrányait ecsetelte. Ezekre a napokra vártam, ezt óhajtottam mindig! Ezért dolgoznék, na! Sajátunk ismét a fékezhetetlen agyvelejű alkotmányjogászok karneváli képe.
Berend T. Iván: Ajándék Amerikának – Migránsok és az amerikai kultúra
A romantikus magyar költő, Tompa Mihály 1851-ben Levél egy kibujdosott barátom után című költeményében írta le a híres, sokszor idézett sorokat: „Mert hosszu hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át. / (…) Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” Magyarázatként még hozzá is fűzte: „Mert a boldogságra kevés csak a jelen, A multon épül az s az emlékezeten.” Csakhogy a múlt és az emlékezet, csakúgy, mint sokszor a jelen, nem a boldogság forrása. Emiatt hagyta el Európát már a XIX. században is 60 millió ember. A realista német író, Thomas Mann közel egy évszázaddal később, 1941-ben ezért írhatta le:
Mi a jelentése ma olyan fogalmaknak, hogy haza és külföld, amikor a haza külfölddé, a külföld pedig hazává változott?
Amerika már százmilliók számára „hazává vált külföld”. Történelme a bevándorlás története: 1800-ban csak 8 millió, 1900-ban közel tízszerese, 76 millió, majd 120 év múltán, 2020-ban ismét megnégyszereződve már 330 millió ember él az Európát megközelítő nagyságú, több mint 9,6 millió négyzetkilométer területű országban. Amerika – részben a lakhatatlan területek, sivatagok miatt is – ma is félig üres, hiszen Európa négyzetkilométerenkénti átlagosan 112 lakójával szembeni 36 lakosával nagyjából egyharmadát éri csak el Európa népsűrűségének. Amerikában ma is újabb milliók keresnek új hazát. Naponta ezrek gyalogolnak, buszoznak, küldik egyedül gyermekeiket Guatemalából, Hondurasból, Közép-Amerika megélhetést és közbiztonságot nyújtani képtelen országaiból Mexikón át új bevándorlási válságot okozva. A „latino” bevándorlók, ma a lakosság 18 százaléka, óriási szerepet játszanak az ország építésében. Ők dolgoznak a földeken, az építkezéseken, ők a takarítók, festik a házakat és végzik a legkülönbözőbb fizikai munkákat. A további generációk egy része azonban már magasabb képzettségű szakemberré vagy értelmiségivé válik.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
