Bauer Tamás: Előre? Hátra?
Ma a Fidesz újra sokat beszél a rezsicsökkentésről, arról a politikai üzenetről és politikai intézkedésről, amellyel a 2014-es választáson sikerült Orbánnak újabb kétharmados győzelmet elérnie. Ma azt is hozzáteszik, hogy míg Nyugat-Európa súlyos energiaválsággal küzd, a magyar fogyasztókat ez, hála a rezsicsökkentésnek, vagyis a központilag diktált közműdíjaknak, nem érinti. Vajon a rezsicsökkentés előre vitt? Aki vissza tud emlékezni az immár fél évszázaddal ezelőtti időkre, az pontosan tudja: az 1973. októberi arab–izraeli háborút követő világpiaci olajárrobbanást követően jelentette ki az akkori magyar vezetés: ez bennünket nem érint, megállítjuk az árak emelkedését a határon. Ugyanez volt a helyzet a többi akkori szocialista országban.
A nyugati világban, ahol a piaci viszonyokhoz igazodva emelkedtek az árak, a gazdaság gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, csökkent az energiaigényes termelés részaránya, s vele a gazdaság fajlagos energiafelhasználása. Az egykori KGST-tagországokban nem ez történt, az energiafelhasználás és vele az energiaigényes ipari termelés tovább növekedett, egészen addig, amíg ez a növekedés beleütközött a Szovjetunió szállítóképességének korlátjába, s másfél évtized elteltével, a nyolcvanas évek végére az egész KGST-kapcsolatrendszer és vele maga a szocialista tervgazdaság összeomlott. A rugalmas piacgazdaságra épülő nyugati világgazdaság viszont, túljutva az olajválság sokkján, újra dinamikusan növekedett, s eldőlt az, amit a megelőző évtizedekben „a két rendszer versenyének” nevezték.
Szále László: Bánk is csak hümmögni tud – A szociográfiáról
Valaha – Nagy Lajostól Kovács Imréig, Illyés Gyulától Moldova Györgyig – nagy társadalmi presztízse volt ennek a műfajnak. Társadalmi, nem hatalmi. A hatalmat sosem érdekelte, legfeljebb néha úgy tett, mintha érdekelné. Pedig a hatalmakat legitimáló – s általuk sokat hangoztatott – fejlődés önmagában semmi. (A rák is fejlődés.) Akkor nevezhetjük igazi haladásnak, ha van iránya. Irányt pedig csak a valóság valóságos ismerete adhat – nem pedig kampányvízió vagy píár-recept. Igazi, demokráciára és szubszidiaritásra épülő társadalomszerveződés csak társadalmi önismeretre épülhet, amiben a szociográfiának pótolhatatlan a szerepe. Vannak „helyette” szép számmal közvélemény-kutató intézetek, de egyfelől: a közvélemény nem kemény tény, csupán a valóságismeret „szoftverje”, másfelől eredményeiket csak a hatalmi körök használják, a nagyközönség nem. Nekik szólna igazán a szociográfia. Sajnos, a nagyközönség azt sem olvassa. Attól még kell, hogy legyen. Amerika sem érdekelt senkit mifelénk évezredeken át, de ha nem lett volna ott, Kolumbusz nem tudta volna felfedezni. A Magyarország felfedezése is ilyesféle könyvsorozat, lassan százéves, s vár arra – mi mást tehetne –, hogy az olvasó nép fölfedezze. Pardon, hogy olvasó nép sincs? Vagy tévedek?
Ez a különös műfaj két világ határán áll: valahol a szépirodalom, a dokumentumirodalom – és persze a tudomány – közös mezsgyéjén. De minthogy a szociográfia már nemcsak a Gutenberg-galaxisban él, mondhatnám, hogy a játékfilm és dokumentumfilm; a művészfotó és a dokumentumfotó határvidékén.
Hegyi Iván: Sír a telefon
Aztán a visszavágón, amikor már az eredménytől függetlenül csoportelső volt a magyar csapat, a telt házas Népstadionban óriási balhé kerekedett abból, hogy a válogatott merészelt kikapni 1-0-ra. Akkor még őrületes ötlet lett volna vereség után is énekelni a Himnuszt. Amúgy ma is az, ahogyan a tét nélküli varsói vb-selejtezőn tapasztaltam. A lengyel drukkerek vagy a lefújás előtt távoztak a helyszínről, vagy kifütyülték együttesüket a 2-1-es „zakó” nyomán. Megfelelő szint fölött „égésnél” nem szokás kísérletet tenni a nemzeti dal lejáratására.
A tévé nyolcvanhat decemberében Görbe-estéket tartott, a Lindát játszotta. Meg a Felmegyek a miniszterhez című filmet tűzte műsorra, mert akkoriban hunyt el Páger Antal. Az megvolt az archívumban, nem úgy, mint 1966 karácsonyán a magyar–brazil. A Szabadság téren óriási kalamajka támadt, mert nézők serege követelte a nevezetes liverpooli 3-1 ünnepi ismétlését, de a felvételt már letörölték, nyilván kellett a szalag a felejthetetlen tsz-riportok valamelyikének.
A közvetítés természetesen német nyelven ment, ezért az történt, hogy Vitray Tamást beültették a stúdióba, lekeverték az eredeti másfél óra hangját, és a magyar riporter az ötödik kerületben mondta alá, hogy Albert indítja Benét, ő keresztbe ível Farkashoz…
Halmai Gábor: Közép-európaiság
Esterházy Péter Közép-Európáról szóló bon mot-inak egyikében úgy beszélt Magyarország és a térség országainak demokratikus átalakulásáról, majd az Európai Unióhoz való csatlakozásáról, mint az ő büszkén vállalt előléptetéséről kelet-európaiból közép-európai polgárrá, ami egyben esély kínált a Konrád György említette álom megvalósítására vagy a Milan Kundera által leírt közös közép-európai sors jóra fordulására. Ennek vetett véget az újabb „rendszerváltás” 2010 után nálunk, de másutt is, amikor kiderült, hogy – ahogy Berend T. Iván fogalmazta – valójában eltűnt a rövid időre visszatért közép-európaiság, és újra átadta helyét az immár posztkommunista kelet-európaiságnak. Nem mintha a szocialista kelet-európaiságot megelőzően nem lettek volna próbálkozások a közép-európaisággal. Ahogy Ady írta Magyarországról:
Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.
Lipovecz Iván: Vaku
Amennyiben Magyarországon jövő tavasszal megbukik a kormány, ez az esemény több szempontból is unikális lesz a hasonló térségbeli történések sorában. Először is: Orbán Viktor Kelet-Közép-Európa, sőt – most, hogy Angela Merkel távozott a kancellárságból – az egész Európai Unió legrégebben hivatalban lévő kormányfője. (A bolgár Bojko Boriszov ugyan már egy évvel őelőtte belépett ebbe az exkluzív klubba, de egyrészt volt másfél év kihagyás 2013–2014-ben az ő regnálásában, másrészt az idei parlamenti választáson újfent kiiratkozott a klubtagok közül.)
Másodszor: egyik kormányzat kiiktatását sem előzte meg olyan széles körű, a pártok önálló indulását is feladó összefogás, mint ami jelenleg történik nálunk. (Bulgáriában és Szlovákiában négy-négy, Csehországban öt párt együttműködése kellett a sikerhez, de ezek a pártok a választási küzdelemben mindvégig megőrizték az önállóságukat.) Harmadszor: Bulgáriát leszámítva sehol másutt nem fordult elő, hogy egy országosan alig vagy egyáltalán nem ismert közszereplő „bújjon elő a cilinderből” és pattanjon az ellenzéki összefogás élére.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
