Közélet vélemény

Mindannyian a bolondok hajójában evezünk

Hamis holokauszt történetet terjed? A Kaleta-ügy – higgadtan. Salman Rushdie-interjú. Valentyina Tyereskova beszáll. Írások az Élet és Irodalom legújabb számából.

Jan Grabowski: Németország egy hamis holokauszt történetet terjeszt Európa-szerte

Míg a soá legtöbb izraeli és amerikai történésze általában a zsidó áldozatokkal foglalkozik, a német tudósok „saját” népük tanulmányozásában alkottak nagyot: a katonák, a rendőrök, a náci vezetőség, az egyszerű emberek, a döntéshozatali folyamat áll kutatásaik középpontjában. Ez a sajátos témaválasztás vezetett a Tätergeschichte („az elkövetők történetéhez”), ahhoz a történetírói irányzathoz, amely a holokauszttal foglalkozó német történészek védjegyévé vált.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes

Ámde ez a megingathatatlan, kizárólagos témaválasztás, és az az állítás, hogy a holokausztot egyes egyedül Németország követte el, a holokauszt történetének eltorzításához, sőt meghamisításához vezet.

Ahhoz, hogy megértsük ezt a meglepő állítást, ruccanjunk ki Tutzingba, ebbe a München közelében lévő festői faluba. Egy tudományos tanácskozáson vettem részt német és más nemzetiségű holokauszt történészekkel. A németek és a külföldiek azt vitatták meg, hogyan dolgozzuk fel a kutatási témáinkat. Hamar világossá vált, hogy német kollégáink úgy érzik, hogy az ő „elkövetők története” – szakterületük elérkezett a logikus végéhez. Erre meg is volt a magyarázatuk: a német társadalomról, a rendőri és katonai egységekről, a náci vezetőségről, a párt struktúrájáról és ezek részvételéről, szerepéről a holokausztban írott sok száz tanulmány után már nem sok feltárni valójuk maradt. Több külföldi szakértő próbálja ezt vitatni.

Lattmann Tamás: A Kaleta-ügyről (Mi volt, mi lehetett volna másképp és a „mit hogyan ne” problémája)

Elsőként egy kérdés:

ennyire hihetetlen lenne, hogy valaki a politikától meg az ott húzódó törésvonalaktól teljesen függetlenül legyen undorító?

Ráadásul az ügyet körülvevő politikai zaj épp a lényegi, szakmai kérdéseket fedi el, amelyek tisztázása épp a jövőbeli hasonlók jobb, hatékonyabb kezeléséhez járulhat hozzá. Ezekre szeretnék itt most röviden kitérni – megértve az ügy által kiváltott felháborodást és indulatokat, de igyekezve nem helyt adni azoknak.

Fussuk le gyorsan a kötelező köröket: Deutsch Tamás tehet egy szívességet, amiért megpróbálja Kaletát a politikai baloldalhoz kötni, az ellenzéki/baloldalon pedig mindenki, aki a teljes kormánypárti közösséget igyekszik vele egyenértékűvé minősíteni. Mennyivel jobb ez, mint amikor valaki az egész katolikus egyházat és annak követőit pedofilozza le egy-egy kipattant botrány után? Komolyan, nem tudunk ennél jobbat? A „fideszes pedofil diplomata” kifejezés lehet, hogy sokaknak tetszik, ahogy a „titokban kimentette a TEK Peruból, hogy aztán itthon jól megússza” narratíva is nyilván jól hangzik, de nem biztos, hogy akár csak köszönőviszonyban van a valósággal.

Kovács Zoltán: Három nyitott

Ha már egyszer Balog Zoltán fölhozta a bűnös kommunizmus meg a szabad jelen viszonyát: ez igaz, még ha sok olvasata van is. Most vegyük például azt, hogy Kádár kezéhez vér tapadt, amennyiben 1961-ben még végeztek ki ötvenhatosokat. Ez Kádárt egy életen keresztül nyomasztotta, nyomaszthatta is. Egész politikai pályafutása reménytelen konszolidációs erőlködéssel telt, minden döntésében benne volt a bűntudat. Aztán jutott, ameddig jutott: az a rendszer eleve hibás volt, ő maga pedig bűnös. Orbán pályafutása ennek pontosan a fordítottja: részese volt a rendszerváltozásnak. Ő maga ma már úgy emlékezik, hogy saját kezűleg zavarta ki az oroszokat. Ez az élmény úgy rögzült benne, hogy minden alól felmentést élvez, és eszébe sem jut a társadalom konszolidálása. Két rettenetes sors, két elfuserált politikusi élet. És ha csak az ő életükről lenne szó.

Sz. Bíró Zoltán: Szavazás Oroszországban

Arra azonban kevesen gondoltak, hogy Putyin és környezete azt a cinikus megoldást választja, hogy az alkotmánymódosítással egyben új politikai időszámításba is kezd, és korábbi elnökségeit figyelmen kívül hagyja. Ezzel a merész ötlettel a legendás űrhajósnő, Valentyina Tyereskova állt elő az Állami Duma március 10-i ülésén. Nyilván nem maga találta ki. Arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy a nép hangjaként ő adja ezt elő.

Tyereskova efféle szerepet már korábban is betöltött: 1977 őszén, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésén lelkesen méltatta és elfogadásra ajánlotta a brezsnyevi alkotmányt. Most a Kreml szócsöveként lényegében azt indítványozta, hogy „nullázzák le” Putyin – és minden ma élő orosz elnök – korábbi elnökségeit, hogy ne legyen jogi akadálya indulásuknak a következő elnökválasztáson. Putyin, a rá jellemző szerénységgel, elfogadta Tyereskova javaslatát, azzal a két feltétellel, hogy az Alkotmánybíróság nem tekinti azt alkotmányellenesnek, és a választópolgárok is egyetértenek vele. Az utóbbi kinyilvánítására – mint kiderült – egy addig ismeretlen orosz jogintézmény, az „összoroszországi szavazás” keretében nyílt lehetőség.”

„Bolondok hajójában evezünk”

Salman Rushdie-ról még azok is hallottak, akik egyetlen könyvét sem olvasták. Bár Az éjfél gyermekei című nagyregényével 1981-ben elnyerte a Booker-díjat, a hét évvel később megjelent Sátáni versek révén vált világszerte ismertté. Mint az köztudott, Salman Rushdie eposzi hosszúságú regényét Khomeini ajatollah istenkáromlónak nevezte, s az íróra 1989. február 14-én kimondta a halálos ítélettel felérő fatvát. Az indiai származású brit szerző azonban nemcsak túlélte az egy évtizeden át tartó hajtóvadászatot, de íróként sem vonult illegalitásba.

Az immár húsz éve Amerikában élő és alkotó Salman Rushdie tavaly megjelent Quichotte című regényével ismét felkerült a Booker-díj rövidlistájára. Az elismerést végül nem ő kapta, de az nem tekinthető véletlennek, hogy többszörösen díjazott „India regénye” után a 2019-es Don Quijote-parafrázisa szerepelt a díjesélyes könyvek között.

Salman Rushdie tizennegyedik regénye metafikciós tükörjáték, vállaltan Cervantes művének parabolája. A néhány hete magyarul is olvasható Quichotte (fordította Greskovits Endre, Helikon Kiadó, 2020) igencsak élvezetes szatíra, amelyben az ironikus csavarok érzékeltetik korunk abszurditásait. A bestsellerszerzőt egyebek mellett az alkotás folyamatáról, a valóság és fikció kapcsolatáról, a migráció problematikájáról meg persze a határtalan emberi butaság természetrajzáról kérdezte Hegedűs Claudia.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik