Fél?
Félelem mindig és minden halandóban van.
Friss félelem sarjadt önben?
Inkább aggodalom. Aggódom, mi lesz azokkal, akiket ismerek, szeretek.
Kiért, miért aggódik jobban? A saját és a szerettei egészségéért, a kultúránkért vagy a jólétünkért? Van sorrend?
Persze. A családtagjaim állnak az élén.
Pörög egy videó a neten egy szupermarket kifosztásáról. Látta?
Nem.
Állítólag a minap készült valahol az amerikai kontinensen. Éjszaka, üvegajtók betörve, hangyaként hordják ki papucsos emberek, amit érnek, gumiabroncsot, alulétrát, Barbie-házat. Néhányukon bukósisak álcázásul, a többségen az sem; van, aki bocsánatkérőn mosolyog, más komor képpel kocog a szajréval, s a megjelenő fegyveres kommandósok láttán sem zavartatják magukat.
Mi a tanulság?
Elég lehet egy közelgő vírus híre, hogy lerobbantsa rólunk a kultúra mázát?
A nyomor sokakat késztet kétségbeesett tettre. Ezzel kapcsolatban egy régi emlékkel vigasztalom magam: ’56-ban hatéves voltam, tisztán emlékszem, a forradalom leverése után elgyalogoltunk egy hatodik kerületi élelmiszerbolt előtt, láttuk, hogy a betört kirakatból viszik az emberek az ennivalót, de egy dobozban otthagynak érte pénzt. Azt remélem, krízisben sokan azért is így viselkednek.
Kenyérért pénzt adni és létrát lopni, nem ugyanaz.
Azt szeretné hallani tőlem, hogy káosztól tartok Magyarországon?
Eszembe se jutott.
Nem tartok káosztól. Talán, mert sosem izgattam magam tárgyakon, pénzen, az anyagi világ semmilyen részletén. Kizárólag emberekért, azok lelkéért és főleg az egészségéért tudok izgulni. Tapasztalataim szerint a többi baj vészhelyzetben és békeidőben is gyakran megoldódik magától.
És most?
Nézze, én a járvánnyal kapcsolatban nem rendelkezem szakértelemmel, infektológusok és orvosok, esetenként pszichológusok véleménye az irányadó. Ezzel együtt úgy gondolom, helyzetünkben is nagyon fontos a személyes hozzáállás. Három gyerekem él Nagy-Britanniában, ott már korlátozzák a kijárást, és amikor ezt az interjút javítgatom, épp nálunk is bevezették. De nem kell mindig a rendeletekre várni. Ha az egész ország elhatározta volna pár hete, hogy aki teheti, otthon marad, már jobban állnánk. Ez értelemszerűen nem vonatkozik a bolti eladóra, sofőrre, gyógyszerészre, orvosra, stb. Utóbbiak helytállása elismerést érdemel. Ezt javaslom félelem és aggódás helyett.
Két hét merengés mindenkinek jót tenne. Számos, az ősember használta barlangban találtak mai értelemben szobának tekinthető kiöblösödéseket, legalul pedig egy pinceszerű helyiséget. A szakemberek feltételezik, a törzs vénjei húzódtak oda le, hogy teljes csöndben, sötétségben töprenghessenek a közösség fontos döntései – például csata vagy mamutvadászat – előtt. Ma se volna rossz, ha a politikusok világszerte sötét, csöndes helyre vonulva meditálnának és cserélnének eszmét, talán bölcsebb közös döntéseket hozhatnának.
Úgymint?
E téren se képzelem magam szakértőnek, de van véleményem. A műveltnek tekintett világ aránytalanul gazdagszik, különösen a huszadik század eleje óta. Szerintem ideje, hogy e folyamat nyertesei, az óriási gazdasági potenciált kiépítő, hatalmas tartalékot felhalmozó országok ebből valamicskét átadjanak a szegényebbeknek. Ugyanakkor a legfontosabb posztokat betöltő politikusok abbahagyhatnák a népszerűséghajhászást, a folyamatos készülést a következő választásra, és villámgyorsan megállapodhatnának például a járvány egységes kezelésében. Ma ahány nemzet, annyi módszer, egyes országokban van iskola, másutt nincs, hol nyitva a kávézó, hol zárva, némelyik országban tömeges teszteket végeznek, másutt szinte alig. Ez így biztosan nem túl hatékony, össze kéne tolni azt a kevés észt, ami a rendelkezésünkre áll. Ősi mondás, hogy egységben az erő. Mi, hétköznapi emberek addig is maradjunk otthon.
Az otthon maradók, legalábbis az én Facebook-buborékom szerint már pár nap után az őrület jeleit tapasztalják magukon: nem bírják a magányos „hómofiszt”, nem bírják a száznegyvennegyedik matekpéldát a gyerekkel, nem bírják, hogy nem mehetnek le futni, hogy nem minyonozhatnak a barinőkkel, nem sörözhetnek a haverokkal.
Alacsony az állóképessége annak, aki még ezt a viszonylagos magányt sem bírja. Jó hír, hogy gyakorlással fejleszthető a dolog. Az én listámon meglehetősen hátul áll a sörözés a haverokkal. Megelőzi a teniszezés, az evezés a Dunán, meg az is, hogy elmegyünk tangót táncolni.
A sör is tangó.
Jó, mindenesetre ahhoz elég hosszú az élet, hogy pont ez a mostani néhány, karanténban töltött hét ne hiányozzék majd a végelszámolásnál. Akinek kertje van, kimehet. Akinek nincs, óvatosan sétálhat, nagy ívben kikerülve a többieket. Tornázni is lehet otthon.
Hadd hozom vissza a beszélgetésbe a mexikói abroncsot. Önt nem dermeszti le, hogy mily könnyen és gyorsan képes leperegni rólunk a társadalmat működtető kultúrmáz?
Közismert történet Orson Welles hangjátéka, melyben marslakók támadják meg a Földet. Az adás úgy kezdődött, mintha igazi híreket mondanának, mire az emberek lényegében megőrültek: egyesek bevásárolni szaladtak, mások autóba ülve pánikszerűen menekültek, rengetegen karamboloztak. Mindez az Egyesült Államok békés időszakában esett meg, amikor épp nem volt se háború, se fenyegetettség, se járvány.
A szociálpszichológusok megfigyelték és elemezték, hogyan viselkedünk csapatban, csordában, családban, tömegben. Számomra alapmű, Elliot Aronson A társas lény című könyve, és egy másik, a Rábeszélőgép, amit történetesen én fordítottam magyarra. Sok irodalmi mű is ilyesmiről szól, többek közt A legyek ura.
Megúszható ma, egyáltalán megúszandó, hogy az író beleírja a koronavírust az aktuális művébe?
A munkáimba eléggé be szokott szivárogni a napi valóság, már meg is írtam az első, a koronavírushoz köthető novellámat, hamarosan olvasható a Népszavában. De azért hosszabb távú tervekkel működöm, jóval a vírussal kapcsolatos első kínai hírek megjelenése előtt kezdtem el egy regényt. Néhány nappal ezelőtt fejeztem be, az a címe: Dunapest.
Vírusregény?
Semmi köze ehhez. Egy budapesti ház és a lakóinak története. Azért Dunapest, mert egy külföldi származású szereplő félreérti a fővárosunk nevét. Két regényidő fut benne párhuzamosan, az egyik a jelen, a másik 1944–45.
Mindkettő vírusos idő: az egyik koronás, a másik nyilaskeresztes.
Az.
Leadta?
Még nem. Minden regény első változatát több hónapra félreteszem, próbálom elfelejteni, hogy utána úgy olvashassam, mint egy idegen szöveget, átírás előtt.
A karantén csak rátesz erre egy lapáttal.
Tud akkorára nőni a járvány, hogy ön egy novellánál terjedelmesebbet írjon belőle?
Arra, hogy én járványról regényt írjak, kevés az esély, mert a világirodalom legjobbjaitól ismerünk ilyeneket, például a nálunk kissé elfeledett Albert Camus A pestis című regényét, és a nem elfelejtett Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című művét. Mindkettő a maga nemében tökéletes.
Nincs kísértés, hogy a Dunapestbe utólag beleszőjön egy vírusos szálat?
Miért szőnék bele?
Megdobná az eladást.
Honnan gondolja? Mindegy, nem való bele. Bizonyos keleti gondolkodók úgy tartják, hogy nincs jelen, jövő és múlt, csak három jelen idő létezik: az egyik jelen idő, ami most végződik, a másik, ami most van, a harmadik pedig, ami most kezdődik. Nekem ez tetszik. Amikor majd a harmadik jelen időbe érek, néhány év múlva, s jó rálátásom lesz erre az időszakra, akkor talán belekerül valamelyik munkámba a vírus. Föltételezve, hogy lesz még kedvem regényt írni.
Miért ne lenne?
Sose tudhatja az ember.
Mitől ne lenne?
Benne vagyok a korban. Magyarországon az idős primadonnák és írók ritkán képesek visszavonulni, pedig megesik, hogy már nem gazdagítják a munkásságukat, hanem inkább rongálják. Remélem, nem fogok ebbe a hibába esni.
Cikinek érezné erről a konkrét koronavírusról írni regényt?
Dehogy, nincs olyan téma, amelyik ciki.
Egyébként a nagy magyar regényírókra jellemző, hogy újságcikk adta a témájukat. Például Mikszáth és Kosztolányi számos regénye a sajtóban megjelent híradáson alapult. Részben talán azért, mert a prózaírók hagyományosan kicsit ötletszegényebbek. Aki ötletgazdag, az inkább költő, drámaíró, esetleg föltaláló lesz.
Önnel mi a helyzet?
Nekem több énem van. Na jó, mindenkinek több van, de nekem meglehetősen különbözőek az énjeim, és az egyiknek naponta jutnak eszébe regénytémák. Mintha PR-szakember volnék. De csak keveset írok meg belőlük. Nincs regényem vagy novellám, mely újságcikken vagy valódi eseményen alapul, viszont a történelem gyakran alapanyagom. Az Apák könyve Magyarország háromszáz évének történelmét követi, aztán persze a képzeletem elrugaszkodik tőle. A Hattyúk dala kétezer év Pécsett és Pécs környékén, a mától visszafele. A Sánta kutya a huszadik század Magyarországa egy néni életén keresztül bemutatva. A januárban – születésnapomra – megjelent Hetvenkedő több limerickje támaszkodik valamiféle tényre vagy jelenségre.
Egy korábbi interjújában az Apák könyve kapcsán büszkélkedett azzal, hogy egy olvasója a regény hatására kamerával kérdezte ki a nagyapját, miként is volt Isonzónál. Más a családfáját gereblyézte össze a műtől inspiráltan. Így folytatta: „Sokak szerint ez egy elavult szemlélet, mert a XXI. században az irodalomelmélet úgy tartja, hogy nincs szerző, és olvasó sincs, csak a szöveg van, és ha akad benne tizennégy jó mondat, az többet ér, mint az a bizonyos üzenet, amit én próbálok közvetíteni.”
Igen, az egyik írónak a történet a fontos, a másik inkább nagyon jó mondatokat próbál létrehozni, remélve, hogy ezzel hat az olvasóra. Egyik módszer sem jobb, mint a másik, mindkettőnek vannak kiváló képviselői. Én a tizenkilencedik század és huszadik század első felének prózaíróihoz hasonlóan arra törekszem, hogy egy-egy történet tanulságait és a benne rejlő élvezeteket adjam át az olvasónak. Én, ha a mondatom túlzottan költői, nagyon csengő-bongó, akkor leegyszerűsítem, meghúzom. Ha eszembe jut egy meglepő jelző, aminek a másfajta prózaíró örülne, törlöm.
Miért?
Mert nem akarom, hogy az olvasó lefékezzen és elcsodálkozzék: „húúú, de tud írniiii ez a Vámos.” A csónakok elején szokott lenni egy kötél, aminél fogva vontathatók és kiköthetők, ilyen kötéllel szeretném húzni magammal az olvasót, olyan sebességgel, amilyet az adott szöveg igényel. Kérem, jöjjön velem, nem akarom, hogy lassítson egy poénos jelző vagy egy önagában mutatós mondat kedvéért. Azt szeretném, hogy ott fújja ki magát, ahová a történet érdekében állomást építettem.
Camus művei, köztük az imént emlegetett, és most sokak által újraolvasott A pestis tele látványos mondatokkal. Ha majd gépelem be ezt az interjút, pontosan idézem a klasszikus mondatot, hogy „egy szép májusi reggelen egy karcsú amazon pazar pej paripáján virágok közt lovagolt a boulogne-i fasorok mentén”. Ebben aztán annyira pazarok a jelzők, hogy maga a pazar az egyik jelző, a mondat pedig igazán látványos.
Ezek szerint nem ugyanazt értjük látványos mondat alatt.
Mármint ön és Camus?
Nem. Ön és én.
Ily ínséges időben ez a pej, akarom mondani, ez a szamár jutott.
Camus idézett mondata jó mondat. Szinte mindegyik az. Látványos mondat alatt én azt értem, ami az átlagostól nagyon különbözik, noha erre nincs semmiféle tartalmi ok. Ha, teszem azt, kávét kérve egy étteremben azt mondom, hogy „kisasszony, legyen kedves egy kapucsínót”, az átlagos. De ha azt mondom, hogy „kisasszony, legyen olyan kedves egy feketelevest hozni”, az fölöslegesen különleges, talán értelmetlen is, mert a pincérnő esetleg nem érti. Az ilyet prózában nem használom. Legföljebb csak akkor, ha a beszélő mondjuk egy sznob történész.
Értem: manír.
Nem egészen. Itt egy másik példa. „A nő arca olyan volt, mint egy őszibarack.” Marhajó, mert rögtön elképzeljük. A jóindulatúak azt képzelik, hogy selymes az a bőr, a rosszindulatúak meg azt, hogy csöppet szőrös. De én nem írnám ezt. Vagy csak végszükség esetén.
Ha szőrös volna?
Ha szőrös volna, azt írnám, szőrös. Vagy inkább: pelyhes.
A népszavás, koronavírusos novellája milyen mondattal kezdődik?
Az a címe, hogy: Kor. Mint életkor. Ilyesféleképpen kezdődik: Soha annyian nem utaltak az életkoromra, mint amióta kitört a járvány.
Január végén töltötte be a hetvenet. Ami már a WHO-nál is veszélyeztetett életkor.
Veszélyeztetett vagyok, igen. Mondják.
Nem tartja magát annak?
Az életkorom számomra kevésbé fontos adat, jó erőben lévőnek, ha tetszik, fiatalnak érzem magam. Testileg és szellemileg egyaránt.
Rengeteg a tervem, egyebek mellett van hangszer, amin meg szeretnék tanulni, és van nyelv, amit meg szeretnék tanulni jól.
Melyik hangszer és melyik nyelv?
A hangszer a zongora, be is szereztem, a nyelv pedig a spanyol.
Miért pont a spanyol?
Egyszer írtam egy kisregényt, Márkez meg én, akkor beleástam magam Gárcia Márquez életébe, ennek során elolvastam a Száz év magányt spanyolul, végigszótárazva.
Nulla tudással, szótárral azt a félezer oldalt? Hány év alatt ért a végére?
Haladtam gyorsan. Jelentős könnyebbség, hogy beszélek franciául, és a Száz év magányt korábban legalább tízszer olvastam magyarul. Ha tudja az ember, hogy ki a gyilkos, úgy egyszerűbb. Olvastam sok könyvet is Gárcia Márquezről, köztük azt, amit Mario Vargas Llosa írt, amikor még jóban voltak, az a címe: Egy istengyilkosság története. Llosa azt fejtegeti, hogy minden igazán nagy író az Isten helyébe vágyik, azaz letaszítaná őt a trónjáról, és odaülne. Mert mit tesz az író? Eldönti, hogy ez szülessen meg, az haljon meg, ez az embercsoport pusztuljon ki, az meg győzzön a háborúban. Isteni döntéseket hoz emberek fölött. Ez így megy. De talán nem fér bele egy ilyen interjúba.
Dehogynem.
Vargas Llosa gondolata egybevág a mostanában méltatlanul keveset emlegetett Lukács György esztétikai tanaival. Ő kétféle írótípust különböztet meg: az egyiket istenírónak nevezi, van rá szakszava is, extenzív totalitás, alappéldája Tolsztoj, aki mindenkiről mindent tud, például hogy egy nő hogyan szenved Szentpéterváron, és azt is tudja, hogy eközben a nő szerelme hogyan haldoklik a csatatéren. Jogos kérdés, hogy hogyan tudhat mindent. Nyilván csak onnan, hogy amíg ír, ő az Isten. Íróként én is ezt érzem. Az ellenpélda az intenzív totalitás, legfőbb képviselője Dosztojevszkij, aki beköltözik egy hős fejébe, és amit az a hős tud, azt ő is tudja, amit a hős nem tud, azt az író sem. Lukács kategóriáihoz hozzáteszek egy harmadik típust, a prózaköltőt, amilyen kevés van. Esterházy Péter ilyen szerző. Magyarul olyan jó mondatokat, mint ő, senki nem tudott írni, se előtte, se azóta. Szellemesek, pontosak, tele képzelettel, bennük a gondolat és a lélek.
„Nagyon bízom a saját testem üzeneteiben, az írásban nemcsak a lélek üzen, hanem az agy, a szív, és a lélek együtt.” Ezt ön nyilatkozta önmagáról. Milyen az, amikor írás közben üzen a test?
Nekem két feltétel együttes megléte szükséges ahhoz, hogy megírjak egy témát. Az egyik, hogy beleszeressek, ahogy egy nőbe szoktunk, a másik pedig, hogy elhiggyem: a könyvemtől majd kicsit jobb lesz az olvasónak és nekem meg a világnak is. Hogy mennyi az a kicsi, nem tudom, hogy mi lesz jobb és hogyan, azt sem. Ez a gyerekes hit kell, hogy a témát befogjam a satuba, és nekilássak. Tapasztalatom, hogy egy darabig nekem kell írnom, kitalálnom a szereplőket, a helyszíneket. Ehhez általában némi kutatómunka kell, többnyire olvasás, ez ugye a realista írásmód hátulütője, mert aki nem realista, annak tök mindegy, hogy Prága melyik ország fővárosa. Aztán eljön egy pont, amikor „üzen a testem”, jönnek a kisebb-nagyobb sugallatok. De nem írás közben. Én körülbelül két óra hosszáig tudom írni a regényt, utána érdemes eltakarodnom a füzettől vagy a klaviatúrától. Lehet persze írni mást. Vagy olvasni. Foglalkozni emberi teendőimmel. Olyankor kell abbahagyni a napi munkát, amikor még nagyon tudom, hogyan írnám tovább. Néhány vezérszó lejegyezhető, ha valaki fél, hogy elfelejti, én nem szoktam. Aztán éjszaka meg reggel dolgozik tovább az emberben a könyv, nemcsak az agy, hanem a biologikum is.
Mi az, hogy biologikum?
A test. Az úgynevezett lélek is annak része.
Egy írónál mi az, hogy lélek?
Nehéz kérdés. Kezdjük onnan, hogy a vallási értelemben vett lélek szimpla félrefordítás. Ha pontosan tették volna át magyarra a Bibliát, akkor nem Atya, Fiú és Szentlélek lenne, hanem Atya, Fiú és Szentszellem.
Baki?
Nem, szándékos. A szellem és a szellent szó a hangzásban kínosan közel áll egymáshoz, ezért a magyar fordító lelket írt szellem helyett. Az összes általam ismert nyelven Szentszellem olvasható a Bibliában. Angolul is Holy Spirit. A Szentszellem magyarul is sokkal jobban hangzik, mint a Szentlélek.
Szóval mi az a lélek?
Bár az imént magam is használtam ezt a kifejezést, igazából olyan, hogy lélek, nincs is. Agy van és szív. Gondolkodási folyamatok és érzelmi folyamatok. Racionalitás és szenzualitás. Más nincs. Illetve van: a testünk, neki az a feladata, hogy hajlékot biztosítson a szellem és a szív számára.
Az írónak van most feladata? A koronavírus kapcsán?
Mire gondol?
A minap Csányi Vilmost kérdeztük koronaügyben, ő arra jutott a vírusról és a klímakatasztrófáról meg úgy általában a fenntarthatatlan fogyasztói társadalomról beszélve, hogy a kollektív életmódváltás érdekében ideje átalakítani a hiedelmeinket. Idézem őt: „Ma az emeli a státuszodat, ha sok országban megfordultál, és mivel ezt olcsón megteheted, repülsz, amikor csak módod nyílik rá. Ellenben, ha az emelné a státuszodat, hogy sok könyvet olvastál, sok filmet láttál, sok nyelvet beszélsz, sokoldalú a műveltséged, ráadásul szépen énekelsz, gyönyörűen mesélsz a gyerekeknek, akkor ebbe az irányba fordulna az igyekezet. Hiedelem kérdése, hogy szükséges-e személyesen megjelenned Thaiföldön, Kubában és New Yorkban, vagy az számít inkább menőnek, ha százával nézed meg a világ csodálatos tájain készült természetfilmeket odahaza, a foteledben ülve, aztán kikerékpározol a legközelebbi erdőbe túrázni. Hiedelem, hogy nagyszerű dolog tízezer kilométert utazni tíz óra alatt tízezer méter magasan egy vascsőbe zárva, aztán szállodába zsúfolva, idegenvezetők által hajtva, csoportba kényszerítve eltölteni egy-két hetet egy városban, fényképezőgépet kattogtatva, alig ismerve meg a helyi kultúrát, aztán kitenni a fotóidat a Facebookra, és bezsebelni pár száz lájkot.” Szóval van írói feladat?
A Rábeszélőgépben is olvasható, hogy senki senkit nem képes meggyőzni semmiről, mindenki csak saját magát tudja meggyőzni valamiről. Minden egyes ember feladata, hogy ráébredjen: a jóléti társadalom, amit annyira élveztünk, pusztulásba visz. Le kéne szakadnunk róla. Persze, semmi értelme, hogy nyilvános kioktatást rendezzek, ezzel együtt erős a kísértés, hogy a tárgykörben kis videókat készítsek, és a tudásom vonatkozó részét megosszam, mondjuk, a Facebookon. De túl sokan csinálják. Én azért sose játszottam a megmondóember vagy a guru szerepét, nincs rá okom, talán elegendő tudásom sincs ehhez. Maradok a kaptafánál, igyekszem olyan könyveket írni, melyek segítenek – valahogyan. Erről már volt szó. Továbbá erősen reménykedem. A remény fontos erőforrás. Jó volna együtt reménykedni.
Azt hogyan kell?
Újmódi gyógymódok alapulnak erre, mint a Hellinger-terápia, ahol húsz-huszonöt ember reménykedik együtt. Szép volna, ha az egész ország reménykedne együtt.
Hogyan?
Tarthatnánk civil misét a televízióban, egyházfüggetlen szertartásokat. Megtehetnénk mi, magyarok, hogy közösen gondolkodunk számunkra fontos témákról. Akár meg is állapodhatnánk valamiféle legkisebb közös többszörösökben. Elemi minimumokban. Például abban, hogy válsághelyzetben nem happolunk el egymás elől mindent a bevásárlóközpontban, hanem, teszem azt, elvisszük a rászorulóknak.
Celebrálná?
Talán igen, ha fölkérnének. Nem szeretnék vészmadárkodni, de nincs sok időnk. Megeshet, hogy csak évtizedeink vannak hátra ezen a bolygón emberiségként.
Kiemelt kép: Czimbal Gyula /MTI
