Az ismert bécsi vicc a pesti emberre is igaz

Váncsa István: A miénken lement

Népünk megdöbbenve értesült arról a szomorú tényről, hogy az ország miniszterelnökének immár egyetlen fillér megtakarítása sincs.

Jön egy szélvihar, összekócolja a cserepeket, tetőfedőt kell hívni, miből? Aki spórolt pénz híján tengődik, annak biztosítása se szokott lenni, honnan is lehetne. Betegség se zárható ki, kormányzó urunk öregszik és vastago­dik, sanszos tehát, hogy előbb-utóbb bekerül a te­rületileg illetékes Szent Margit Kórházba, amely olyan állapotban van, hogy az egyik osz­tályt nem is olyan régen a kórházi dolgozóknak kel­lett kifesteniük. Ta­lán praktikus volna, ha gazdánk tartana otthon vöd­röt, spaklit, glettva­sat, csi­szolóvásznat meg más effélét avval a céllal, hogy az in­tézmény bete­geként hasznossá tehesse magát, ha már hála­pénzre egy árva pe­tákja se lesz.

Munkanélkülivé válásra pedig gondolni se merünk, milyen állást találhat magának egy hatvan felé közeledő, potrohos adóalany, aki a politikai ármánykodáson kívül semmihez nem ért?

Schiff Andrással, a Figaro ürügyén – Gyenge Enikő interjúja

ÉS: Szinte városi legenda, hogy ön azért távozott Magyarországról, mert nyomasztotta az ún. Kocsis–Ránki–Schiff hármasfogat és mindaz, ami ezzel járt. Legutóbbi könyvében inkább az általános közérzeti béklyókról beszél. Nem szeretné bővebben jellemezni a hármasfogatban betöltött szerepét, ha volt ilyen?

Schiff András: Ezt így nem mondanám. Bizonyos, hogy a „hármasfogat” egyikünknek sem volt ínyére. Mindenesetre szép idők voltak, és azt hiszem, termékenyen inspiráltuk egymást. Rivalizálásról szó sem volt, ezt csupán a partvonal mellett álló „szurkolók” szították.

Van erre egy jó bécsi vicc: a bécsi ember olyan, mint a futballdrukker, aki azt szeretné, ha mindkét csapat kikapna. Nos, ez sok pesti emberre is vonatkozik.

ÉS: Kérdezném a Kocsishoz fűződő „bonyolult viszonyával”, ha nem bánja. Mondana erre egy példát?

Schiff: Zoli halála nagyon megrázott. Talán a legbriliánsabb tehetségű muzsikus volt, akivel valaha is összehozott a sors. A bonyolult viszonyról lenne mit mondanom, de ez nem tartozik a nyilvánosságra. Emlékezzünk inkább a szép és felemelő pillanatokra.

ÉS: Legutóbbi beszélgetős könyvében meglepő nyíltsággal beszélt a magyar zenei élet guru-rendszeréről… Kurtág, Rados, Simon Albert, Mihály András „ha valakire áldásukat adták, voltál valaki, ha nem, akkor nem is léteztél. Ezt egyszer ki kellett mondani.” (Pedig önre általában áldásukat adták…) Hogy működik mindez Ausztriában, Németországban?

Schiff: Tapasztalataim szerint hasonló jelenségek másutt nincsenek.

Schein Gábor: Társadalmi helyzete: író. Téreyről és a Térey-ösztöndíjról

Az egész történet élesen mutatja, mekkora bajban van a magyar irodalom. Függetlenül az egyéni döntésektől a Térey-ösztöndíj története újabb bizonyíték arra, hogy az irodalomnak el kell szakadnia az állami díjak 1948-ban létrejött és 1956 után kiteljesedett rendszerétől. Emellett az sem kevésbé fontos, hogy Térey János életművének emlékezetére ne vessen árnyékot az általa kezdeményezett és róla elnevezett díj eredendően elrontott története, sem a tévedése. Tévedésének szerkezeti okaival még sokat kell foglalkoznunk. Végül tanulságos annak a morális örvénylésnek a természete is, amely az ösztöndíjat elfogadó neves, az Orbán-rendszer iránt legalábbis tartózkodó vagy szembenállónak ismert írók körül kialakult. A moralizálás alkalmas az erős, politikává formálódó nyomásgyakorlásra, és emiatt most is ugyanannyira elkerülhetetlen volt, mint amennyire lehetetlenné tette az okok, a szándékok, a történések tisztázását.

Simonovits András: Meddig lehet feszíteni a húrt?

A magyar nyugdíjrendszerben középtávon három feszültség van jelen: az első, hogy a 2016 óta induló nyugdíjak reálértékben minden évben 8–10 százalékkal nagyobbak, mint az előző évben induló megfelelő nyugdíjak. A második: a progresszív szja 2012-es megszűnte miatt egyre nő az azóta megállapított magas és az alacsony nyugdíjak relatív különbsége. Végül a harmadik: az általános korhatár (idén már 64,5 év) meredek emelkedése miatt egyre többen szenvednek az előrehozott nyugdíj hiányától, ugyanakkor egyre többen vehetik igénybe a Nők40 kétes értékű kedvezményét.

Meddig lehet feszíteni a húrt? A kormány egyelőre nem reagál a feszültségek elleni, gyakran ösztönös tiltakozásokra, és ezzel tovább feszíti a húrt. Az ellenzék nem mer szakszerű nyugdíjprogramokat megfogalmazni, és esetenként költségvetési szempontból fenntarthatatlan követeléseket támogat (Férfi 40-től a 90 ezer Ft-os minimumnyugdíjig). Úgy tűnik, hogy a magyar gazdaságra még vár egy-két jó év, és a nagyobb elégedetlenség egyelőre elkerülhető. De előbb-utóbb a kövér esztendőket soványak követik, és akkor majd a nyugdíjrendszerben is lépni kell, nem is kicsit. Nehéz lesz, de nem lesz más választás. Nem ártana legalább szellemileg felkészülni az elkerülhetetlen kiigazításokra.

Zgut Edit: Orbán és Kaczyński informális forradalma

Az EU évek óta sokkal puhábban bánik a magyar kormánnyal, mint a lengyellel. Az uniós intézmények eleve változó gyorsasággal és más-más szinten reagáltak a fenti folyamatokra: míg Lengyelország ellen az Európai Bizottság, Magyarország ellen az Európai Parlament kezdeményezte a hetes cikkely szerinti eljárást. A PiS esetében természetesen sokat nyomott a latba, hogy alkotmánysértő módon lebénították az átalakítások legnagyobb gátjának tekintett Alkotmánybíróságot – a többi közt megtagadták a testület döntéseinek kihirdetését. Ahogy azt Hegedűs Dániel politológus megállapította, Brüsszel ezzel szemben sokkal óvatosabb olyan esetekben, amikor formálisan a nemzeti jogszabályokkal összhangban születnek olyan döntések, melyek szubsztanciális, tartalmi értelemben ássák alá a demokrácia minőségét, ahogy erre Magyarországon az alkotmányozó többség birtokában többnyire sor került.

Ugyancsak idesorolható Orbán Viktor hírhedt, a „szimbolikus megfelelés” jegyében lejtett pávatánca, amelynek keretében a mai napig képes elhitetni a Bizottsággal, hogy a lengyel kormánnyal ellentétben együttműködésre törekszik a vitás ügyek rendezésében. Kiváló példa erre, hogy a CEU jogilag a mai napig nem kapta meg a magyarországi működéséhez szükséges garanciákat a magyar kormánytól, vagy hogy legutóbb a sokat vitatott   közigazgatási bíróságok bevezetését ugyan határozatlan időre elhalasztották, ám egy decemberi törvényjavaslattal végül tovább gyengítették az igazságszolgáltatás függetlenségét.

Horn Gábor: Iskola a sírhatáron

Először is, természetesen, az intézmények fenntartásának jogát vissza kell adni az önkormányzatoknak, a helyi társadalomnak. Az államnak nem lehet hatásköre az iskola belső működését illetően. Két feladata maradhat: az egységes, fenntartótól független finanszírozás és a törvényi feltételek garantálása. Így egyúttal az egyházi iskolák aránytalan, talán alkotmányellenes felültámogatottságának is megálljt lehetne parancsolni. Ami a legfontosabb: végre nem lenne dolga a politikának a tankönyvek kiválasztásában, a tényleges tananyag kialakításában, az igazgató kiválasztásában, a pedagógiai programok elfogadásában. Az eredmény pedig logikusan következne: az iskolavezető és a tanár a szülőnek és nem a politikának tartozna magyarázattal, a helyi közösség, és nem egy budapesti pártember igényeinek kellene hogy megfeleljen. Az egyformaság kultuszát elfelejthetnénk, irányadó lenne, ami a világ jobb helyein evidens: a sokféleség, sokféle gyerek, különböző kvalitásokkal rendelkező tanárok, számos tankönyv, folyton megújuló tananyag az iskola alappillérei.