Közélet vélemény

Újabb pofon a kultúrának: akcióban a törvényhozás

Divatos írói arcok a könyvárveréseken. Választás előtt az Akadémia. Újabb pofon a kultúrának: akcióban a törvényhozás. Camus rejtélyes halála. Interjú Hrutka János korábbi válogatott futballistával: az állam nélkül nem megy, de vele sem. Írások az Élet és Irodalom legújabb számából.

Kelecsényi László: Ottlik az árverésen

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban.

A hazai rendszerváltás előtt a monopolhelyzetben lévő ÁKV évente egy, jobb esetben két könyvárverést rendezett. 1990 után aztán felszakadtak a zsilipek. A gomba módra szaporodó, céggé alakult kisebb-nagyobb volumenű, régi könyvekkel foglalkozó vállalkozások egyre-másra szervezték saját árveréseiket. Szeptembertől júniusig szinte hetente tartottak aukciókat, s nemegyszer akadt olyan hétvége, amikor a gyűjtőknek egyszerre két helyen kellett volna emelgetniük árverési tárcsájukat. Az ősnyomtatványok, edition princepsek, ritka szép kötésű kötetek mellett egyre magasabb árszintet értek el és haladtak meg a dedikált könyvek, a szerzőjük kézjegyével ellátott művek. Kezdetben a klasszikussá emelkedett, több emberöltővel korábbi írók-költők voltak a sztárok. Egy Krúdy-aláírás majdnem háromszázezer forintért kelt el, Ady Endre tollvonása milliós értékké nőtt. Az utóbbi évtizedben, mikor is különféle, egyébként sejthető okokból csökkent az árverések száma és a licitre bocsátott daraboké is, divatba jöttek Radnóti Miklós, Weöres Sándor és más, korunkhoz közeli szerzők aláírt kiadványai. Ottlik Gézát sem kerülte, nem kerülhette el ez a megtiszteltetés, már ha ez egyáltalán annak számít a magasba törő tudományosság képviselőinek szemében.

Pléh Csaba: A tudás és a tudósok akadémiája

Amikor tudósok az autonómiát védjük, csak látszat, hogy egy egykor volt templom romjainak őrzésére akarjuk kárhoztatni magukat és az ifjúságot. Valójában nem valami sosem volt status quo ante   őrzői vagyunk vagy szeretnénk lenni. Azonban kétségkívül egy múltbéli minta irányít bennünket: az a különleges minta, amely Galilei és Newton forradalmaival vette kezdetét és vezetett európai felvilágosodásához, ahol Immanuel Kant Horatius intelmét vette elő: Sapere aude! avagy ’Merjünk tudni!’. A felvilágosodás addig soha nem látott módon kapcsolta össze a világ érdek nélküli megismerését, átfogó elméletek kialakítását és igazolását a természeti és az emberi világ átalakításának, valamint a technológia igazolt tudás által irányított fejlesztésének hitével.

A felvilágosodás és a tudományos autonómia örökségéhez akarunk visszanyúlni, de csak látszólag vagyunk avíttak a társas alkalmazások integrálta új világhoz képest: ezt a világot a tudás szabadsága hozta létre és védte meg. Azonban nem vagyunk naivak. Azt is tudjuk, hogy a hit a világ racionális megismerhetőségében nem öröktől való. Sok tízezer évig nem így volt. Tudományos, társadalmi és technológiai haladás összekapcsolása, a szabad vizsgálódás jogának hirdetése révén csak egy kései fejlemény a politikai és gazdasági hatalmak évezredes zűrzavaros történetében. A mai racionalisták ezt a szigetet akarják védeni. Hagyományőrzők vagyunk, mert ehhez, a szellemi szabadság és nyitottság hagyományához akarunk visszafordulni. Nem a tekintély Galilei előtti világához, de nem is a romantika ködös énekeihez. Amikor az oktatás és kutatás szabadságáért és autonómiájáért küzdünk, akkor tudjuk jól, hogy nem egy örök vagy „természet adta” emberi állapotért harcolunk. Ez a kiküzdött állapot létrejött már egyszer, s ennek értékeit fontos újra megvédenünk.

A tudomány függetlensége és a tudomány politikától független művelése (is) hosszas politikai harc eredményeként alakult ki, mégpedig egy olyan politikai harc eredményeként, amely valamikor a XVII. században kezdődött, és nagyon sok megtorpanás után lényegében csak a XX. században, a világ egy kicsi részén érvényesült, amikor a legnagyobb egzisztenciális kihívásokból is győztesen került ki.

Herczog Noémi – Molnár Zsófia: „Békés ünnepeket és töretlen alkotóerőt”

Félreértés ne essék, a 2010-ben Vidnyánszky Attila és holdudvara által átfaragott előadó-művészeti törvényen lenne mit csiszolni, ahogy az NKA jelenlegi működésén is, de ennek értelme csakis széles körű szakmai párbeszéddel lenne. Erre azonban nincs semmilyen biztosíték. Ugyanis a beadvány értelmében megalakítandó, a kijelölt ágazati kultúrstratégiai intézmények (a tizenötös lista nem tartogat semmilyen meglepetést) vezetőit, valamint az (előző változatból nagyvonalúan kifelejtett, és feltehetően ez okból a tervezetet korábban nem támogató) MMA elnökét tömörítő Nemzeti Kulturális Tanács nem tűnik erre garanciának. Nem mellesleg a módosító javaslat nem különösebben részletezi a Tanács feladatköreit, csupán néhány zengzetes mondattal elintézi. Azok majd alakulnak, ugye.

Az egész ügyben talán a legsúlyosabb az egyeztetés újabb, drasztikus hiánya nemcsak a bűnös balliberális szakmabeliekkel, de a 444 tájékoztatása szerint immár a Fideszhez húzó művészekkel is. Annak idején az új vezetés hosszas huzavona után a kőszínházakra fordított mindenkori összeg tíz százalékának megfelelő támogatást garantált a függetleneknek, majd egy évvel később ezt a garanciát úgy húzta ki a törvényből, hogy azt se mondta az érintetteknek, fapapucs. Már akkor pontosan látszott az a tendencia, amelynek hullámain most úgy nyújtották be a parlamentnek a radikális átalakítás elemeit foszlányokban továbbra is tartalmazó irományt, hogy két napot szántak az egészre. A módosító javaslatokra pedig – ez a legjobb – három órát. Ennyi idő alatt lehetetlen felelősen átgondolni, nemhogy érdemben véleményezni egy ilyen súlyú beterjesztést. Miről beszélünk egyáltalán?

Pályi András: Camus halála

1960. január 4., borongós téli nap, Lourmarin, Albert Camus 46 évesen, új regényén dolgozva, itt töltötte a decembert, most haza készül Párizsba, már a vonatjegye is megvan. De Michel Gallimard, a barátja és kiadója, aki igen büszke új sportkocsijára, feleségével, lányával és a kutyájukkal az új esztendő első napjaiban átruccan hozzá Grasse-ból a mesés provence-i városkába, hogy lássa az író új házát, amelyet Camus a két éve megkapott Nobel-díj után vett. Gallimard ragaszkodik hozzá, hogy tartson velük autóval Párizsba, Janine, a feleség átengedi a vezetőülés melletti helyét Camus-nek. Az 5-ös számú főúton haladnak nagy sebességgel, alig van forgalom, az útviszonyok jók, Montreau közelében az egyik gumi kidurran, a sportkocsi megpördül, letér az útról, egy platánnak ütközik, majd visszapattan egy másik fára, ripityára törik. Camus azonnal életét veszti, Gallimard két nap múlva a kórházban leheli ki a lelkét, a hátsó ülésen ülő Janine és Anne sértetlenek, a kutya örökre eltűnik.

Ez az autóbaleset a múlt század egyik mitikus története. Legalábbis eddig így tartottuk számon.

Az állam nélkül nem megy, de vele sem –  Nagy N. Péter interjúja Hrutka János korábbi válogatott futballistával beszélget

„A sors tragikomikuma, hogy az a futballválogatott, amely csoportjában a 4. helyen végzett, még a Pitagorasz-tétel, a Dürer-sejtés, a kvadratikus reciprocitás és a Happy End-probléma egységes alkalmazása után esélyes az Eb-re való kijutásra. Pedig lehet, hogy elég lett volna egyszerűen csak a kombinatorikát, „Ramsey-tételét” segítségül hívni… – a magyar futballválogatott walesi veresége után írta ezt a Facebook-oldalán. A Dürer-sejtés kérdéskörébe, ha szeretnék, sem tudnék bonyolódni, de annyit megtudtam róla, hogy nincs még meg rá a teljes válasz. Miként számomra sem arra, mi történik úgy ötven éve a futballunkkal.

Jó a felütés, de ebben az esetben a Ramsey-tétel a felsorolás legfontosabb eleme, nem a Dürer-sejtés. Így akár a kombinatorikával is lehetne párhozamot vonni, de az ok ennél sokkal banálisabb: Ramseynek hívják ugyanis a walesi válogatott csapatkapitányát, a két hazai gól szerzőjét. A pályán és a pályán kívül is szeretne az ember időnként valamit csinálni, amire felkapják a fejüket, ami gondolatokat ébreszt, ami által emlékezhetnek egy jó írásra, gólra, bármire. Ezért próbálkoztam az idézett matematikai színesítéssel is…

Ezt a poént elbambultam, de a kérdés marad: mi magyarázza a fél évszázados lejtmenetet? 

A kérdésfeltevés annál indokoltabb, mert akár meg is állhatnánk ebben a mozgásban: 20 éve sokkal nehezebb volt kijutni egy világversenyre, mint most. Nőtt a mezőny, ezzel az esélyeink is. Amíg a mi időnkben kizárólag a csoportelsők örülhettek, és a második hely csak pótselejtezőre volt elegendő, addig ma például még negyedikként is maradt remény az Eb-részvételre. Lehet, hogy sikerül kijutnunk, de egyelőre tendencia, hogy nem tudunk élni a könnyített pálya lehetőségeivel.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.