Mikor ismerte fel a magyar politika, hogy a klímaváltozás stratégiai gondolkodást igényel?
A 2000-es évek elején indult el az MTA égisze alatt a VAHAVA elnevezésű projekt (Változás-hatás-válaszadás), mely főként az éghajlatváltozás tudományos hátterével és annak megelőzésével foglalkozott, ám háttérbe szorult a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás vizsgálata. A 2010-es évekre – részben az ismétlődő, fokozódó árvizek, aszályok, viharok hatására, részben az unió klímapolitikai fordulatának is köszönhetően – fokozatosan előtérbe került az éghajlati felkészülés és alkalmazkodás teendőinek kérdése. Ezt felismerve 2012-ben az akkori Magyar Földtani és Geofizikai Intézetben létrehozták a Nemzeti Alkalmazkodási Központot, melynek felépítésében és vezetésében magam is részt vettem. A Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia 2014-re, a Nemzeti Alkalmazkodási Térinformatikai Rendszer pedig 2016-ra készült el.
A stratégiát az Országgyűlés csak 2018 novemberében fogadta el, apróbb változtatásokkal. Miért telt el ennyi idő?
Ezt nem tőlem kell megkérdeznie, mindenesetre nem tudományos vagy szakmai okai voltak.
Addigra nem érett meg az egész egy átdolgozásra?
Minden stratégia annyit ér, amennyit meg lehet belőle valósítani. Az éghajlatváltozás térben roppant differenciáltan jelentkezik: amikor a Föld térképén azt látjuk, hogy északon egyre melegebb van, délen pedig mind kevesebb a csapadék, akkor még inkább rá kellene a térképre közelítenünk, hogy észrevegyük:
Mivel a térségek társadalmi, gazdasági, természeti adottságai nagyon különbözőek, éghajlati sebezhetőségük is eltérő, ezért másképp kell felkészülniük. Emiatt nem elegendő egy országos stratégia, hanem a települések, térségek szintjén kell felkészülni és kialakítani a stratégiákat.
Van-e pénz és paripa, vagyis finanszírozás és olyan szakembergárda, amely a településeket ebben segíti?
Európai léptékben is „unikális”, hogy KEHOP-támogatásokból (Környezet- és Energiahatékonysági Operatív Program) megvalósult egy program, amely a megyei és a települési önkormányzatok klímastratégia-készítését célozta. Ennek keretében cél volt egy olyan szakmai civil szervezetnek a megerősítése is, amely módszertani segítséget, koordinációt biztosít a településeknek. Ez a szervezet a Klímabarát Települések Szövetsége, aminek jelenleg közel 50 települési önkormányzat a tagja – kistelepülésektől fővárosi kerületekig. Ezek különbözőségeik és lehetőségeik tudatában azért fogtak össze, hogy segítsék egymást az alkalmazkodásban és a klímaváltozást okozó kibocsátások csökkentésében. A KEHOP-pályázat keretében az önkormányzatok ahhoz kaptak szakmai és pénzügyi támogatást, hogy elkészíthessék a helyi klímastratégiáikat. Jó gyakorlataikat közzétéve segítséget nyújtanak másoknak is, így 2020 végére Magyarországon mintegy 120 olyan település lesz, amely már rendelkezik önkormányzati szintű klímastratégiával.
Milyen jellegű különbségek miatt nem lehet két hasonló méretű, egymáshoz közeli kistelepülésnek azonos a klímastratégiája?
Viszonylag egyszerű a nagyvárosok esete: Budapest, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs klímastratégiájához például rendelkezésre állnak az adatok, megvan a módszertan, de a finanszírozási lehetőségeik, intézményrendszerük is valószínűsíti a sikeres végrehajtást. Csakhogy Magyarországon az emberek túlnyomó része kistelepüléseken él, és nekik legalább akkora éghajlati problémákkal kell szembenézniük, mint a nagyvárosiaknak. Mondok egy példát: a nyári hőhullámok különösen az idősek, a rossz egészségi állapotú emberek, mozgásukban korlátozottak számára kockázatosak. Ha egy-két saroknyira vagy buszmegállónyira találnak egy légkondicionált épületet – bevásárlóközpontot vagy közintézményt –, ahová napközben be lehet menni, és akár egy pohár vizet is kaphatnak, az sokat számít.
Egy nagyobb városban, ha egy villámárvíz után helyre kell állítani az útszegélyt, jön a városüzemeltetés és megoldja, ám például Északkelet-Magyarország kisebb falvaiban már közmunka keretében sincs erre munkaerő. Ezek olyan problémák, amelyek túlmutatnak az éghajlatváltozáson, épp az teszi fontossá a felkészülést, hogy nem csak a klímatudománnyal, hanem település-üzemeltetési kérdésekkel is szembe kell nézni. Többek között működési, szabályozási feladatokat kell elvégezni, átgondolni például az építési, település-rendezési szabályzatokat, tájékoztatni a lakosságot.
Ki és miből fogja az ilyen jellegű tervezést és a szükséges átalakításokat finanszírozni?
Attól, hogy EU-forrásból finanszírozunk települési klímastratégiákat, és azokat elfogadják a képviselő-testületek, még nincs forrás a megvalósításukra. Nagyon fontos lenne, hogy a 2021-től induló EU-s költségvetési időszakban jelentős források álljanak rendelkezésre az elkészült települési klímastratégiák végrehajtására, felülvizsgálatára. Ugyanakkor sok minden nem is a pénzen múlik, hanem a szemléleten. Például a nagyszüleink még tudták, hogy a vízelvezető árkokat nem szabad betemetni, sőt, tisztítani kell. Azt is tudták, hogy mire jók a ciszternák, azaz a mikro víztározók. Ma ilyesmivel „maguktól” nem foglalkoznak az emberek, és kevés jó gyakorlattól eltekintve nincs erre vonatkozóan szemléletformálás sem.
A katasztrófavédelem büdzséjében kellene erre a célra elkülöníteni forrást?
Nem feltétlenül az a kérdés, hogy „kinél” legyen a pénz a szemléletformálásra. A klímastratégiáknak az lenne az értelme, hogy alakítsa az önkormányzat és a településen élők gondolkodását. Épüljön be a klímaváltozás gondolata a mindennapi döntésekbe. Mondok egy példát: szoktuk látni, hogy a forró nyári napokon locsolóautó öntözi a villamossíneket, amire azért van szükség, hogy ne púposodjanak föl a hőségtől. Némely városunkban sokáig az volt a szabály, hogy csak június 15-e után mehetett ki a locsolóautó. Csakhogy sokszor már májusban is szükség volna rá, tehát meg kellett változtatni a szabályt. Hasonló a helyzet az építési szabályzatokkal. Ha az a szempont, hogy jó legyen a település mikroklímája, akkor több zöld felületet kell hagyni, hiszen ha mindent beépítünk, hatalmas hőszigetek alakulnak ki. Sok az olyan típusú, nem beruházás-igényes lehetőség, amely pusztán a döntéshozói gondolkodás átállását igényelné. Ezek feltérképezésére is szolgál a klímastratégia.
A Balaton-parti területek közcélú terület-felhasználási tervét épp most szabják át, ami nyilván hatással lesz a tó ökoszisztémájára is. Tudják-e a lakók – és most nemcsak a Balaton környékére gondolok –, hogy az éghajlatváltozás mennyire veszélyeztetetté teszi őket?
Nem tudják. A települések elsősorban azokat a kötelező feladataikat látják el, amelyeket jogszabályok írnak elő számukra. Ezek túlnyomó részére finanszírozást is kapnak. A klímaváltozásra való felkészülésben egyelőre nincs kötelező feladatuk. Ugyanakkor, ha a polgármester elkötelezett a klímaváltozás ügye mellett, és úgy ítéli meg, hogy a település jövője szempontjából ez kulcsfontosságú kérdés, akkor megtalálhatja a szükséges információkat, ismereteket és forrásokat is.
Nem igazán vált mindez témává a helyhatósági választásokon…
Nyugat-Európában az, nálunk viszont egyelőre – elsősorban a fiatal, értelmiségi társadalmi szegmensben – az egyéni érdeklődés nőtt meg. Azt is látnunk kell, hogy megvan ennek a témának a visszacsapó hatása is: nagyon sok a „fake news”, és kevés a közérthető, hiteles információ. Borzasztó nehéz az álhírek egymásba alakulását és a terjedését követni, hiszen a klímaszkepticizmustól a klímapánikig minden jelen van. Ráadásul hamar hitelét veszítheti a „klímás téma”, ha nem sikerül fenntartani az emberek érdeklődését. Meggyőződésem, hogy ebben is a települési önkormányzatoknak és a velük együttműködő civil szervezeteknek lehet kiemelt szerepük.
A téma érzékelhetően túlpolitizálttá vált, ami nem segít sem a tisztánlátásban sem a felkészülésben. Mi a tapasztalata: a kormánypárti vezetésű önkormányzatok bagatellizálják a klímaváltozást, az ellenzékiek pedig komolyan veszik?
Nem látok ilyen éles határvonalakat. Gyenesdiás polgármestere például megszállott harcosa a klímaváltozás és a fenntartható fejlődés gondolatának, és erre sikerült is „átállítania” az önkormányzatot meg a lakosokat is. De jó úton halad Budapesten a XII. és a XIII. kerület önkormányzata is, szintén a polgármesterek elkötelezettségének köszönhetően. Számos kisebb-nagyobb településünk példája igazolja, hogy sokkal inkább a városvezető személyes hozzáállása határozza meg a klímaváltozás komolyan vételét, semmint a politikai elköteleződése.
Hogyan tudnának megelőzést, felkészülést és alkalmazkodást tanulni egymástól a települések?
Sajnos egyelőre nincs olyan fórum, ahol nagy számban hozzáférhetőek lennének a jó gyakorlatok. Ahol például utána lehetne nézni, hogy egy-egy településen például milyen épületenergetikai beruházásokat vittek végig, hogyan pályáztak, hogyan oldották meg a mikro víztározókat, a hőhullámok kezelését, satöbbi.
Az államnak milyen szerepe lehet ebben az egészben?
Elsődlegesen az, hogy forrásokat biztosítson a települések számára. A 2021-től induló európai uniós pénzügyi tervezési időszakban az EU jelentős forrásokat juttat majd az éghajlatváltozás megelőzésére és az alkalmazkodásra. Fontos, hogy Magyarország az operatív programokban világos üzenetet küldjön Brüsszel számára, hogy a települések éghajlatvédelmi tevékenységének megerősítésére szeretné költeni ezeket a forrásokat.
Azt mondta, hogy nem vagyunk lemaradva az EU-tól.
A stratégia-készítésben nincs lemaradásunk! Ugyanakkor a tényleges lépésekkel, különösen az épületenergetikai fejlesztések, a klímabarát közlekedés, a települési zöldfelületek bővítése, a belterületi csapadékvíz-gazdálkodás terén igen.
Mit jelent a gyakorlatban az éghajlatváltozás megelőzése?
Például azt, hogy a szén alapú energiahordozókat ki kell iktatnunk. Minden olyan energiafogyasztás, amely nem megújuló, illetve atomenergiát használ, éghajlatvédelmi szempontból káros. A gazdaság karbon-mentesítését nem lehet egy-egy országban önállóan megvalósítani, ezért fontosak a nemzetközi éghajlatvédelmi erőfeszítések. Mindazonáltal 2025–2035 között Magyarország a szénalapú energiatermeléstől sikeresen meg fog válni. Ám ezzel még nem oldjuk meg a problémáinkat, ugyanis a széndioxid-kibocsátás 60 százaléka a lakossági fűtésből és a gépjárművekből származik. Ez az a terület, ahol nagyon rosszul állunk a megelőzéssel.
Hiába dübörög az építőipar, Magyarország épületállományát nem tudjuk lecserélni új építésű házakra. Energiahatékonyság tekintetében valóban kiválóak azok a drága lakóparkok, amelyek gombamód szaporodnak?
Az új lakó- és középületekre nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, ezek megfelelnek az Európai Unió elvárásainak: a szakzsargon szerint „közel nulla” energiaigényűek. Ami azért még nem a passzív ház és nem is az energiatermelő ház kategóriája, de valóban alacsony az energiafogyasztásuk.
De van egy másik szegmens is: a paneles lakótelepek, több mint 700 ezer lakás.
Hány százalékukat javították föl a panelprogram keretében?
Az elmúlt két évtizedben többféle panelprogram volt, némelyiket nyugodtan nevezhetjük „szépészeti beavatkozásnak”, mert gyakorlatilag nem volt energetikai vonzata. Az utóbbi években már kisebb ütemben zajlottak ezek a felújítások, ám hatékonyabban, és így 30-40 százalékos energia-megtakarítást is el tudtak vele érni. A Nemzeti Épületenergetikai Stratégia becslése szerint az épületállományunk 80 százaléka felújításra szorul. Tehát 3,5 millió otthon energetikai korszerűsítésére kellene kiemelt figyelmet fordítani. Ebben az államnak óriási a felelőssége, hiszen nem túl nagy léptékű korszerűsítéssel akár 50 százalékos megtakarítást is el lehet érni, ami 50 százalékos kibocsátás-csökkentéssel jár.
Mennyi a megtérülési ideje egy ilyen beruházásnak?
A megtérülési idő az épületenergetikai beruházások széles körében 10–20 év. Ám az önmagában nem sokat segít, ha valaki csupán az ablakokat cseréli le. Annak hosszú a megtérülési ideje, hiszen az energiaveszteség nem elsősorban a nyílászárókon keresztül történik, hanem a födémen, a falakon, a padlózaton át. A komplex beruházás éri meg leginkább, annak ugyan jóval magasabb a költsége, viszont rövidebb idő alatt megtérül.
Az otthon melege programban 2014–2019 között mintegy 70 milliárd forint értékű energetikai korszerűsítés valósult meg, ennek nagyjából a felét tette ki a kormánytól igényelt vissza nem térítendő támogatás. A két hónapja megnyílt pályázati körben összesen 2 milliárd forint lesz elérhető a társasházi távfűtéses lakások fűtési rendszereinek szabályozhatóvá tételére, valamint radiátorcserére. Ezek aprópénznek tűnnek a feladat nagyságához képest, nem?
Ennél sokkal több, akár néhány 100 milliárdos EU-s forrás is rendelkezésünkre állhatott volna már az elmúlt években, ha úgy intézzük. Magyarország éghajlatvédelmi vállalásainak azt a részét, amelyikért – a széndioxid-kibocsátás csökkentése terén – az ipar a felelős, már jószerével megtette, ebben tovább lépni már csak nagy költségekkel lehetne, és az a versenyképesség rovására menne. A túlnyomó rész azonban, amelyet az épületállomány korszerűsítésével kellene teljesíteni, még előttünk áll. Mint említettem, erre jelentős forrásokat tudunk lehívni, csak egyértelmű és átlátható formában kell kérnünk Brüsszeltől.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
