Image: 73895428, Sopron - riport az Ausztri·ba ing·zÛ munkav·llalÛkrÛl, Place: Sopron, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com

Soproni tűzoltók, rendőrök dolgoznak az osztrák határ túloldalán

Ki mellékállásban, ki leszerelés után. Riportunk második része.
Korábban a témában:

Elcsigázott magyar tanítónőből boldog bécsi reptértakarítóvá váló asszonyról írtunk soproni riportunk első részében, plusz megtudtuk, milyen festékkel fújnak O1G-t laktanyafalra, s felvázoltuk, hogyan telt meg a város az itt „keleti migránsnak” nevezett, munkát kereső borsodi, szabolcsi, hevesi magyarokkal; idéztük a fészbukos anyázásokat, sőt, skicceltük alkalmi, a helyiekkel való beszélgetésekből mozaikolt akciótervet, melyet nem sikerült átadnunk a polgármesternek.

Image: 73895471, Sopron - riport az Ausztriába ingázó munkavállalókról, Place: Sopron, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Magyarok migránsozzák egymást Sopronban
Az utóbbi években kelet-magyarországiak tízezrei költöztek Sopronba, innen ingáznak naponta dolgozni Ausztriába. Riport onnan, ahol a szabolcsinak, borsodinak, hevesinek keleti migráns a neve.

A második részben redőnyt szerelünk Zillingdorfban, s beszélgetünk további három ingázóval, egy a kiugrás határán álló tűzoltóval, egy kiugrott határőrnővel meg egy megszállott rendőrrel. Csak hogy lássuk, hogyan kell ezt csinálni, ha egyszer mi is nekiindulnánk.

Szóval kezdjük a redőnyözéssel, melynek főszereplőjét, Major Gyulát a Soproni Baráti Körből ismerjük, de igazgatja ő a Normális Sopronért Baráti Kört is, valamint az Új Kezdet nevű Gémesi-pártnak volt tótumfaktuma. Helyi pártközi egyeztetőfórumok motorja ő, amolyan soproni Márki-Zayként ernyőszervezetet próbál emelni ellenzéki jelöltek fölé: aláírásgyűjtéseket animál, tüntikre jár, kopogtatócédulázik, szóval nyugdíjasan is pezseg.

Image: 73895431, Sopron - riport az Ausztriába ingázó munkavállalókról, Place: Sopron, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Major Gyula. Fotó: Bielik István / 24.hu

De most nem közélőként, hanem mesteremberként mutatja magát nekünk.

Az ő Suzukijába ülve gurulunk át a határon, s míg elérünk Zillingdorfba, ahol öt redőnyt (ebből három szúnyoghálós) kell fölszerelni, megismerkedünk a nacionáléval.

Major Gyula nyugdíjas gépészmérnök, évtizedeken át szövetkezetekben, káeftékben dolgozott, míg aztán ’95-ben egyéni vállalkozó lett, foglalkozott, foglalkozik az autó- és épületfóliázástól az ételkihordáson és az ausztriai reklámújság-terítésen és az autórádió-kereskedésen át a redőnyszerelésig mindenféle kétkezi munkákkal. „Mindent kitalálok, mindent megbűvölök, akár még a gázkazánt is” – ez ő.

Számos vállalkozása dacára Major úr nem gazdag, ennek oka alighanem az, hogy „a megszokott üzletembertől eltérek, nem vagyok harácsoló”. Értsd: szerény haszonkulccsal dolgozik, s mindenütt a tökéletesre törekszik. Reklámra nem költ, kézről kézre adják őt a kuncsaftok, „az ajánlás mindent visz”. Heti egy-két munkája adódik odaát, „nyáron több, télen kevesebb”. Hívják, felméri a melót, árajánlatot ad (kint drágábbat, de csak úgy tíz százalékkal, az útiköltség miatt), elfogadják, rendel a gyárban, pár nap múlva postán megkapja az árut, kiviszi, kicsomagolja, fölfúrja, s kész.

Redőnyözései nyomán nemzetkarakterológiai különbségek jegecesedtek ki benne, alighanem alappal.

Az osztrák nem alkudozik, a magyar mindig. Az osztrák alumíniumot kér, az tartós, a magyar jobbára a műanyagot, az meg olcsóbb, az ok, hogy a magyarok fogtechnikusok… Érti, a fogukhoz verik a garast.

És ami a legfájóbb:

A magyar rosszkedvű, okoskodó, az osztrák viszont hihetetlenül pozitív, már akkor lelkendezik, hogy zuper, zuper, zuper!, amikor felmérem a munkát.

És tényleg zuper az osztrák.

Kiérünk, pakolunk, még jár a motor, de már kint a kapuban a háziasszony, nem érünk föl a lépcsőn, már kérdi, ki kér kávét, s nem mondjuk végig, hogy a redőnyök mellett újságcikk is készül, már int, hogy gyerünk befele, natürlich, nem is kérdés, hogy szabad fotózni.

Image: 73895423, Sopron - riport az Ausztriába ingázó munkavállalókról, Place: Sopron, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Bielik István / 24.hu

Major Gyula a főnök, állandó munkatársa, jobbkeze és egyben nászura pedig Majsa Tibi bácsi, aki nemcsak a kétméteres redőnyt bírja (fölemelni a feje fölé), hanem a német nyelvet is, utóbbit annak köszönheti, hogy 1969-ben egy évet vendégmunkáskodott az NDK-ban, Lipcsében, építkezésen. „Utáltam, amint lehetett, hazamenekültem, inkább mindenesnek álltam a soproni szőnyeggyárba.”

Mint a villám, úgy dolgoznak, fúró pörög, csattog a laposfogó, elakadások rutinosan elhárítva, két óra alatt fertig az arbeit, glücklich a frau, és annyi zuper száll ki a konyhaablakon át az utcára, brigádnyi pesszimista magyar is hetekig ellenne vele.

Ráadásul Major Gyula igazán nem mondható pesszimistának, de nem is lenne értelme más habitussal ellenzékiskedni Sopronban.

De engedjük útjára a két szeretetre méltó szakit, sok-sok aluredőnyt és jó egészséget kívánva nekik.

Beszélgessünk tovább egy soproni tűzoltóval, Flóriánnal. (Igen, álnév, Szent Flórián, a tűzoltók védőszentje az ötletadó.)

Flórián régóta tűzoltó, meséli, egykor olyan jó állásnak számított a soproni parancsnokságon dolgozni, hogy az egységet folyamatosan helyiekkel töltötték fel. Aztán, hogy 2010 után a parlament megszüntette az egyenruhások korkedvezményes nyugdíját, begőzöltek a lánglovagok, sorra leszereltek, s az ország távoli területeiről érkeztek helyükre kollégák.

Azt mondja Flórián:

A kezdő vonulós nettó százhatvanezer forintot kap, tíz év után százhatvannyolcat, tizenöt évet követően pedig bő százhetvenet. Miközben ma már egy soproni kétszobás albérlet ára a százhatvanezer. Korábban is csak úgy lehetett megélni, hogy a huszonnégy óra szolgálatot követő negyvennyolc óra alatt nem pihentünk, hanem maszekoltunk. Volt, aki veszélyes fákat vágott ki, volt, aki sofőrködött, más daruskocsizott, megint más tűzvédelmi céget csinált, sokan meg az építőiparba mentek festőnek, kőművesnek, ácsnak, asztalosnak, vagy sima culágernek, mezőgazdasági napszámosnak, házakhoz kertésznek, a zöm természetesen kijárt ehhez Ausztriába.

Aztán, ahogy ugrott az előnyugdíj, felmondtak jó páran. S amikor a tűzoltóságot a hatalom begyűrte a katasztrófavédelem alá, indult a következő felmondási hullám. „Demonstráltunk párat, volt miért, mire úgy döntött a kormány, hogy jobb lesz nekünk visszaállamosítva, ahogy az legutóbb 1948-ban történt szovjet mintára. Eláruljam, milyen dátumra időzítették ezt? 2012. április elsejére, bolondok napjára. Tuti, hogy direkt. A következő bő másfél évben Sopronban az ötvenöt vonulós tűzoltóból negyven leszerelt. Eleve az lehetett a cél, hogy egy se maradjon közülünk, 2010 előttiekből.”

A távozók zöme ma Ausztriában dolgozik. „Jól fizet az osztrák, nyolc, tíz, akár tizenöt euró az órabér. Pedig a burgenlandiak, akikhez kijárunk, Ausztriában a legszegényebbek, nyugatabbra nem is tartják őket igazi osztrákoknak. Az mondják rájuk, úgy beszélik a németet, mint amikor egy angol a kút mélyéről beszél fölfelé. Ami nálunk rendőrvicc, azt a határ túloldalán velük adják elő. Hogy például: Hány burgenlandi kell egy villanykörte becsavarásához?… Hát, egy, aki fogja, mert a Föld úgyis forog. És: Min veszekszik négy burgesz az autóban?… Hát azon, hogy ki üljön az ajtó mellé.”

Image: 73895458, Sopron - riport az Ausztriába ingázó munkavállalókról, Place: Sopron, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Bielik István / 24.hu

Flórián egyelőre maradt a tűzoltóságnál, tartja az egy nap munka a laktanyában, kettő Ausztriában ritmust:

Mert valakinek tűzoltania is kell, és mert nekem is meg kell élni valamiből.

Flóriánnal ellentétben egy másik (ex)egyenruhás, Nagy Katalin vállalja a nevét, köszönhetően annak, hogy leszerelt.

Komoly küzdő, féléves korától intézetben nőtt föl, „de mindig tudtam, mit akarok”. Határőr akart lenni, elvégezte a soproni szakközepet, felszerelt, nyolc éven át kezelt útlevelet, járőrözött határsávban és városban, fogott csempészt sokat. „Ember, cigi, alkohol. Kimentünk az osztrák kollégákkal, kérdezték, mennyi a fizetés, mondom, hogy százharmincezer forint. Fejben átváltottuk euróra, hümmögtek, hogy az nem sok egy hétre. Mondom, nekem a havi pénzem ennyi. Nem akarták elhinni. De így is imádtam a munkámat, túlóráztam rengeteget, sose volt az, hogy tessék ám elszámolni a pluszt, hanem, ha hívtak, ugrottam.”

Férjhez ment, rendőrhöz, valahogy megéltek, de aztán kislányuk született, s mivel apa bolondul a kék lámpáért, Katalin szerelt le, 2010-ben. Irány Ausztria, osztrák őstermelő mellé szegődött, főút menti gyümölcsstandon árulta, amit a szezon épp kínált, epret, cseresznyét, barackot, almát, dinnyét, szőlőt.

Ott nem az van, mint itt, a saját földed előtt eladhatod a magad termékét, még számláznod sem kell. Májustól november végéig, heti háromszor, néha négyszer mentem, munkaidő kilenctől este hatig. Vállalhattam volna többet is, de megbeszéltük a férjemmel, hogy nekünk azért van a gyerek, mert a mienk, az óvodába is csak a kötelező időre engedtük, a mai napig úgy szervezzük, valamelyikünk mindig legyen vele, vagy ő, vagy én, de lehetőleg mindketten.

Napi száz-százötven eurót keresett. „Ennél pontosabban ne határozzuk meg, de az leírható, hogy a teljes jatt nálunk maradt, a főnöknek esze ágában nem volt elvenni belőle. És kaptam gyakran bónuszt. És minden este vihettem bármennyi gyümölcsöt. És a főnök minden ünnepre két szatyor ajándékot, ruhát, játékot küldött a lányunknak, nekünk pedig utalványt adott. És időnként meghívta a gyereket ide-oda, meseparkba, mindenfele, és persze kísérőként minket is. Néha elkérte az autómat, elugrott vele pár kilométerre, s teletankolva hozta vissza, plusz hagyott benne száz eurót. Szóval egy szavam sem lehetett. Nem is volt, azon kívül, hogy köszönöm.”

Image: 73895481, Sopron - riport az Ausztriába ingázó munkavállalókról, Place: Sopron, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nagy Katalin. Fotó: Bielik István / 24.hu

A végső köszönöm ideje 2015-ben jött el, Katalint ekkor találta meg egy még jobb állás: benzinkúton lett eladó. Tízeurós órabér, itt is jatt, s van tizenharmadik és tizennegyedik havi fizetés. „És a teljes személyzet magyar, csupa jó arc, öröm bejárni.”

Katalin férje egyelőre kitart a rendőrségnél. Tényleg annyira lelkesen beszél a járőrözésről, mintha azt újságolná, hogy Messivel lábtengózhatott a strandon; csillog a szeme, amikor meséli, hogyan találta meg a szomszédja elkóborolt, beteg unokáját. „És amikor lakásbetörőt fogsz! Hát, az hatalmas! És amikor rajtaütsz egy csalón! Ablakos zsivány, becsönget az öregekhez, megígéri a munkát, elteszi az előleget, ötvenezret, aztán eltűnik. Azt elkapni is élmény.”

Pedig mellőle is sorra szerelnek le a kollégái. És nem csak azért, mert őket is szíven ütötte a korkedvezményes nyugdíj eltörlése. Az olyan megszállott rendőrök is kapják a házi pofonokat, mint ő. „Szarul tud esni, amikor kimégy egy rohadt nagy balesethez, dolgozol, segítesz még a mentőautóban is, és ahogy kilépsz belőle, leesik a sapkád, pont ott egy ellenőrzés, s másnap ott állsz a szőnyeg szélén.”

A volt rendőrök hasonló szakmákban dolgoznak, mint Flórián kiugrott tűzoltó bajtársai.

Gyári munkás, kamionsofőr, építkezésen bármi, boltban árufeltöltő, műhelyben asztalos, portás akárhol. Legtöbbre egy baromi tehetséges fiatal vitte, a rendőrség mellett kezdett hiteleket intézi egy banknak, ma osztrák biztosítócégnél kisfőnök, járja a világot, nemrég jött vissza Dubaiból. Az egyik főnököm viszont, aki őrnagyként, negyvenévesen lépett le, állítólag egy Mekibe ment, remélem, nem a sajtburgereket adja ki.

Ha sajtburi is, menekülőútnak megfelel, aztán (szinte) bármi lehet. S mi az ár?

  • A napi egy-két óra utazás,
  • az idegenségből, a nyelv nem értéséből fakadó stressz,
  • elfogadni, hogy az itthoni végzettségénél, státuszánál lejjebb boldogul az ember: tanítóként takarít, határőrként elad, nyomozóként azt kérdi, „és szmartkártyád van?”.

Ennyi. Illetve: ennyi annak, aki soproni.

Aki nem soproni, az duplán idegen. Aki nem soproni, az albérel, rakkol, elviseli, hogy messze a család, s tűri, hogy a neve: „keleti migráns”.

Szabó Zsuzsanna hetyefői, Veszprém megyei. Egy éve álláshirdetést dobott fel neki a fészbuk: munkatársat keresett soproni áruházába csomagolónak egy bútormulti. „Otthon nem akadt munkalehetőség, lépni kellett.” A fizetés elfogadható. „Kettessel kezdődik. És kapok szállást is. A cég hármunknak bérel egy albérletet, másfélszoba a lakótelepen, rezsivel havi százhetvenezer, amiből fejenként ötvenegyezret a vállalat fizet, vagyis összesen százötvenhármat, a maradékot összedobjuk.”

Zsuzsanna egészségügyi szakiskolát végzett, ápolónőnek állt, férjhez ment, szült három fiút. „A középső huszonkilenc éves, Ravensburgban dolgozik, autógyárban pakolja fényezéshez futószalagra az elemeket, kulimunka havi ezernégyszáz euróért, amíg nincs családja, megfelel ez.” A másik két srác maradt Hetyefőn, Sárvárra hordja őket naponta céges busz a húsfeldolgozóba, két műszakban fejenként nettó százötvenezer forint a bér. Ők aligha indulnak Nyugatra.

A kicsi négyéves volt, amikor autóbalesetet szenvedtünk. Pesti rokonokat látogattunk meg, a pályaudvarról taxival mentünk ki Újpestre, amikor kilencvennel belénk száguldott egy svéd nő, elnézte a stoptáblát. Ezerkilencszázkilencvenhétjúniusötödike. A fiamnak agyzúzódása lett, hat napig feküdt kómában, nekem a csípőm tört szanaszét. Talpra álltunk valahogy, de a gyerek mozgássérült maradt.

A felépülés után idősgondozó lett Zsuzsanna, hét évet húzott le a fővárosban. Aztán két évtized házasság után elvált. Dolgozott a fiaival sárvári üzemben, de a csontjai nem bírták a hűtőkamra hidegét, felmondott, s a legjobbkor jött a soproni állás.

Szabó Zsuzsanna és családja

Spórol. „Nehéz. Drága itt minden, a felvágott, a zöldségféle, a külföldi vásárlókra vannak ráállva.” Havi harmincezret ad az otthoniaknak, néha ötvenet is. Havonta egyszer jár haza, „hosszú hétvégén, ünnepen mindig”; bár a távolság csupán százharminc kilométer, az átszállások miatt közel három óra az út „csak oda”, s irányonként háromezer forint, „nem fér bele sűrűbben”.

Zsuzsanna, bár a Balaton mellől érkezett, lemigránsozták párszor; végül is, Soprontól a térképen az összes magyar település jobbra esik.

„Szemtől szembe sose, de hallom ám a megjegyzéseket, jó a fülem. Meg olvasom is mindenütt, hogy nem vagyunk kívánatosak, mi törjük föl az autókat, miattunk nem lehet kiengedni a kisgyerekeket az utcára, és mielőbb váltsuk meg a menetjegyünket vasútra, de csak egy irányba. Őrültség. És mindezt részben olyan soproniak írják, akik maguk is migránsok, hiszen átjárnak dolgozni Ausztriába. Ezen nem gondolkodnak el? Ilyen gyűlölködéssel én még Budapesten sem találkoztam. Még szerencse, hogy a munkatársaim remek emberek, igaz, a hatszáz munkavállaló háromnegyede nem soproni. Azok helyét töltjük be, akik külföldön keresik a kenyerüket, helyettünk, nekik segítünk működtetni a várost.”

Mehetne persze Zsuzsanna is Burgenlandba.

„Eszem ágában nincs. Ötvenéves lettem, meg amúgy sem vagyok külföldre menő. Sopronnál nyugatabbra nem merészkedem.”

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73898359, CsŠk JŠnos magyar vŠllalkozů; cŪmzetes egyetemi tanŠr, MagyarorszŠg korŠbbi nagykŲvete az EgyesŁlt KirŠlysŠgban., Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.