A konzervatív eszmetörténész szerint politikai rendszerünk pontos megnevezése az „Orbán–Simicska-rendszer”, működési módja kitalálásában ugyanis mindkettejüknek egyforma szerepe volt. Gyurgyák János a Válasz Online-nak elküdte szubjektív esszéjét. Szerinte a magyar jelennek és jövőnek két kardinális kérdése van: az Orbán-jelenség és a magyar társadalom állapota.
Az Orbán-jelenség azért problémás, mert a kormányfő politikai tehetségét talán csak Deák Ferencéhez vagy Bethlen Istvánéhoz tudná hasonlítani, miközben
minden más területen a velük való összevetés (különösen Deákkal) a blaszfémia határát súrolja.
Állítása igazolására felidézi, mi mindent tett Orbán Viktor az elmúlt harminc évben azért, hogy politikai viszonyainkat immár leginkább egy sakktáblához lehet hasonlítani, ahol
van egy vezér, és körülötte csupa paraszt, s még azt is a vezér határozza meg, hogy melyik paraszt léphet föl egyáltalán a táblára, időnként még az ellenzéki oldalon is.
Orbán saját birodalmat épített, szinte vallásos szektát hozott létre, de a rezsim mögött valós a választói többség, a demokráciában, jogállamban, alkotmányos rendben hívők egyelőre tehetetlenek. Az is gond, minek nevezzék (diktatúrának, illiberális demokráciának, maffiaállamnak, posztfasiszta rendszernek, vezérelvű demokráciának, vezérdemokráciának, centrális erőterű demokráciának, funkcionális egypártrendszernek, megszorított demokráciának).
Simicska Lajos „mindent azonnal átlátni képes jogászagya, orbánihoz hasonló tehetsége, szervezőkészsége, gátlásokat nem ismerő személyisége nélkül” a rendszer sohasem szilárdul meg, de talán ki sem találódik. A rendszer kitalálása, működtetése kettejük műve, történelmi felelősségük is közös. Simicska Lajosnak is
tudnia kell, a történelmi felelősség elől nem lehet csak úgy a kertek alatt elsomfordálni milliárdokkal a batyuban. Simicskának tartozása van a magyar társadalommal szemben!
Orbán és a hübriszei
Az eszmetörténész szerint Orbán Viktor rejtélyes személyiségét csak egy Freudhoz, Junghoz mérhető kutató tudja majd feltárni. Egykori lázadó, forradalmár barátjának átalakulása olyannyira megmagyarázhatatlan, mintha Petőfi Sándor vált volna Ferenc Józseffé, Ady Endre Tisza Istvánná, József Attila Horthy Miklóssá, Angyal István Kádár Jánossá. Gyurgyák számára az a kérdés, lehet-e egyáltalán ilyen személyiségváltás és meg lehet-e úszni a személyiségtorzulás nélkül. Ez azért fontos, mert az autokratikus rendszerek ereje, de egyben rákfenéje is maga az autokrata személye. A rendszer bukását sokszor okozza a
főszereplő tragikus vétsége, a hübrisz.
Gyurgyák hét pontban gyűjti össze Orbán Viktor hübriszeit.
1. Magyarország kicsi, nem világpolitikai tényező, Orbán Viktor képességei alapján viszont arra vágyik, és a magyaroknak az a fő kérdés, ez számukra hasznos-e, vagy csillapíthatatlan nagyravágyására rámegy az ország.
2. A hübrisz második jele az autokratikus rezsim kiépítése, a fokozott centralizáció. Az autokratikus rendszer legnagyobb hátulütője, hogy a vezetőre ég olyan ügy is, amelyért más a felelős.
3. A korábbi struktúrában a politikai és a gazdasági hatalom között szoros kapcsolat volt, de amíg
Simicska állt a gazdasági piramis csúcsán, hihető volt, hogy a kettő nem egy,
de kikerülése után a kettő összeolvadt. A gazdasági növekedés idején még elnézik az emberek a kijelölt oligarchák elképesztő gazdagodását, de egy válság idején ez visszaüt.
4. A miniszterelnök messzemenő következtetést vont le abból, hogy sérelmek érték a balliberális elit részéről. Erre a gazdaság megszállásával, a jogállam leépítésével, a balliberális értelmiség ‒ ellehetetlenítésével válaszolt. Amikor ezért az európai liberális elit támadta, az európai értékek, intézmények ellen fordult, az EU vetélytársainál kilincselt.
5. Az utódlás felvetése értelmetlen, a rendszert a miniszterelnök magára szabta, vagyis csak addig tart, amíg ő képes összefogni politikai és oligarchikus csapatát.
6. Aki nem saját tehetsége, munkája révén szerez vagyont, hajlamos a „könnyen jött pénz, könnyen megy” életelvet követni.
Még inkább az üzlettársak, utódok és rokonok; ezt nevezem a politikai és gazdasági elit elcecíliásodásának. Ők ugyanis már nem visszavonultan akarnak élni, hanem úgy, mint Nyugaton élnek a gazdagok, megmutatni ország-világnak, hogy mijük van.
Ezért az alapvetően plebejus magyar társadalom előbb-utóbb visszavág, egy válságban az, ami ma még bocsánatos bűnnek számít, már nem lesz az.
7. A foci lehet Orbán hobbija, de az már hübrisz, amikor a kultúra, az oktatás és az egészségügy helyett teleszórja a Kárpát-medencét stadionokkal, és önti a közpénzt a Kádár-rendszer óta köztudottan korrupt világba.
Nem Orbán a legnagyobb bajunk
Magyarországnak ugyanakkor mégsem az a legnagyobb baja, hogy van egy erős miniszterelnöke, a probléma nem csupán az Orbán-jelenségben, hanem a társadalom állapotában is gyökerezik.
Egy civil kurázsival bíró, szabadságára büszke társadalommal
ugyanis a kormányfő nem tehetett volna azt, amit akar. A nyugat-európai stabilitás, gazdagság mögött ott áll az alapvetően teljesítményelvű, a versenyt elfogadó, a hatalomtól független, egzisztenciálisan nem kiszolgáltatott, erős és öntudatos polgárság és középosztály. Az utóbbi időben ott is szakadozni kezdett, még mindig fenntartja a stabilitást.
A 20. és a 21. század eleji magyar történelem viszont az újra és újra megkezdett polgárosodási-tőkefelhalmozási folyamatok állandó kudarca volt. Az Orbán-rendszer kezdetén a polgárosodás felkarolása prioritást élvezett, később a tulajdonosi szerkezet átalakításának módszerei megkérdőjelezték az eredendően helyes célokat, a rezsim pedig refeudalizálta az egyébként jobbágyi mentalitású társadalmat,
a megfelelés, a fentről jövő utasítás és ajándék várása, az igazodás, a felelősség elhárítása, mára nem gyengült, hanem jelentősen erősödött.
Szerinte ezt megtetézi az értelmiségi ősbetegség, a szekértábor-logika, amely alól csak a legnagyobbak tudták kivonni magukat, így tárgyilagosság helyett marad a pusztító szembenállás. Ő soha nem kedvelte a balosok, radikálisok, liberálisok, szocialisták rajongását a „haladó hagyományok” iránt, most viszont elismeri, van olyan, amiben lassan ő is hinni kezd, ez pedig a „reménytelen remény”, ami a magyaroknak a legvégén mindig megmarad.
Nem a szekértáborok eszelősei, nem a NER telhetetlen, pénzéhes lovagjai és talpnyalói, nem az Orbán-rendszer értelmiségi kiszolgálói, nem is a többszörösen leszerepelt ellenzékiek és álellenzékiek.
Valamikor, valakik eltakarítják azt, amit el kell takarítani ebből a mostani világból: a dzsentri tempót, a korrupciót, a behódolást és szolgalelkűséget, a velejéig hazug közmédiát, a trágár közbeszédet, a tudományellenességet, az oligarchavilágot, a celebmentalitást, az elcecíliásodott stílust és kulturálatlanságot.
Az írás a szerző A reménytelen reményről című dolgozatának jelentősen rövidített változata. A teljes szöveget tartalmazó kötet + – 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről címmel az Ünnepi Könyvhétre jelenik majd meg a Napvilág Kiadó gondozásában.
