Május 7-én Georgia állam republikánus kormányzója, Brian Kemp aláírta a törvényt, amely szerint ha a magzatnak van szívhangja – ami általában a hatodik héten következik be –, akkor tilos terhességmegszakítást végrehajtani. Ez szinte teljes abortusztilalmat jelent, hiszen a nők többsége ennyi idő alatt még arról sem nem bizonyosodik meg, hogy egyáltalán terhes. A georgiai drákói döntés sokak felháborodását kiváltotta. Több, az államnak jelentős bevételt hozó filmipari cég kijelentette, hogy amíg a törvényt vissza nem vonják, nem forgat Georgiában; a Tarana Burke által kitalált #metoo mozgalomnak 2017-ben hashtaggel új lökést adó Alyssa Milano pedig szexsztrájkot hirdetett.
„Amíg nincs jogi fennhatóságunk a saját testünk felett, nem kockáztathatjuk a terhességet” – közölte május 11-én, felrobbantva ezzel a Twittert, majd a világsajtót. A szexsztrájk, állította a színésznő, meglepően hatékony tud lenni. A vele egyetértők leggyakrabban Lüszisztratét emlegetik: Arisztophanész komédiájának hősnője egy ilyen akció megszervezésével kényszeríti az athéni és a spártai férfiakat, hogy hagyjanak fel a háborúskodással. Azonban nemcsak az ókor, és nemcsak az irodalom szolgáltat példákat.
2003-ban a libériai aktivista, a 2012-ben megosztott Nobel-békedíjjal kitüntetett Leymah Gbowee is (igaz, csak egyik eszközként, de) bevetette a módszert a mozgalmához csatlakozó több ezer nővel együtt. A nők társadalmi osztályokon és vallási felekezeteken átívelő összefogása itt is véget vetett az elhúzódó polgárháborúnak – hamarosan az ország első demokratikusan választott elnöke egy politikusnő, Ellen Johnson Sirleaf lett. A szexsztrájk ötlete a magyar történelem során is előkerült: Szendrey Júlia nem korlátozta kokárdakészítésre forradalmi hevületét. Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez című írásában így fogalmazott:
Csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé!
Alyssa Milanónak azonban fundamentalista keresztény-konzervatívok személyében nem kívánatos „szövetségesei” is akadtak. Szerintük a sztár végre jó útra tért és a „tisztaságot” népszerűsíti. Akár komolyak ezek a hozzászólások, akár ironikusak, mindenképp figyelmen kívül hagyják, hogy a felhívás nemcsak a házasság előtti nemi életre, hanem a keresztény-konzervatív feleségek „kötelességteljesítésére” is vonatkozik. Ez mindjárt nem tetszene annyira az erényfitogtató bólogatóknak.
A javaslat a feministák részéről sem élvez egyöntetű támogatást. Nőjogi oldalról a leggyakoribb ellenérv, hogy Milano megközelítése újratermeli azt a káros sztereotípiát, miszerint a szex valamiféle jutalom, amit az arra érdemes, vagy azt kicsikaró férfinak nyújt át az egyébként vonakodó vagy egyenesen viszolygó nő. Ahogy többen rámutattak, a szex vágyott dolog, élvezet és erő forrása lehet nők számára is. Gyakran hozzáteszik, hogy nem akarják megterhelni a jól működő párkapcsolatukat és büntetni vétlen férfi partnerüket, akinek „semmi köze a törvényhozáshoz”. És itt a legfőbb tévedés. A politikához mindenkinek van köze: akár közvetlenül, akár közvetve. Közvetve például úgy, hogy „nőügyekkel nem foglalkozva” szavazott, és most többek közt miatta pöffeszkednek a női jogokat lábbal tipró vezetők hatalmi pozíciókban. Ha pedig nem rájuk szavazott és nem is ért egyet a nőellenes intézkedésekkel, akkor sem moshatja kezeit, mert a történteket a (vélt) kívülálló nyugalmával tűri, és még mindig nincs az utcán.
Feltehetően erre gondol Milano is. Ellentétben a tévhitekkel, a feministák nem azt állítják, hogy minden férfi agresszív nőgyűlölő. A többség látja és elismeri, hogy a férfiaknak valóban csak egy kisebbsége tevőlegesen bántalmazó (akár a kezével, akár a törvény eszközeivel). Viszont a nem bántalmazó többség engedéllyel felérő közönye éppen elég ahhoz, hogy ez a néhány agresszor az otthonok falai közt, vagy a politikában zavartalanul garázdálkodhasson a nők kárára. A felvetett szexsztrájk stratégiája szempontjából irreleváns, hogy a nők élvezik-e, kívánják-e a szexet, elégedettek-e heteroszexuális kapcsolataikkal, és szeretik-e férfi partnereiket. Célja a nyugalomban lebzselő férfiak ösztönzése arra, hogy felhagyjanak a passzivitással, tegyék szóvá a jogtiprást és parancsoljanak megálljt a férfiklub túlkapásainak. Dobják ki a sajnos egyelőre késdobáló kocsmaként működő közéletből azokat, akiket túlságosan megrészegített az aránytalan mértékben élvezett hatalom. Tegyék az ittas randalírozók számára világossá, hogy attól, hogy nem pont az ő asztaluk mellett törnek-zúznak, piszkítanak és verekednek, még nem tolerálják a helyiségben ezt a viselkedést.
Patriarchális alapokon nyugszik-e a gondolatmenet? Kétségtelenül. De a közvetlen cél most nem a teljes rendszer megdöntése és a hatalmi viszonyok átírása – a nemek közti társadalmi egyenlőség elérése egyetlen akciónál jóval nagyobb falat –, hanem a tűzoltás, azaz egy nőjogi minimum azonnali érvényesítése. Ami nem is haladja meg a létező törvényi kereteket: az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1973-ban, a mérföldkövet jelentő Roe kontra Wade döntésében az első trimeszteres abortusz tiltását a magánélethez való jogra hivatkozva alkotmányellenesnek minősítette. Ennek ellenére május 14-én Alabama is követte Georgia példáját. A konzervatív kormányzója, Kay Ivey – aki 74 éves nőként szintén a (vélt) kívülállók nyugalmával dől hátra – hasonlóan szigorú törvényt írt alá. Az államban a magzatelhajtást végző orvost 99 évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatják, és nem kivétel a nemi erőszak és a gyermekek elleni szexuális abúzus sem.
Persze senki sem fogja ellenőrizni, hogy a négy fal között ki tartja be a sztrájkot, ám a színésznő posztja egyvalamire biztosan jó volt. Világszerte beszédtémává vált a georgiai abortusztörvény, és még több nőben tudatosult: ha nem vagyunk elég éberek, korábban megszerzett, eddig természetesnek hitt jogainkat bármikor elveszíthetjük.
Kiemelt kép: John Amis / AFP
