Miközben a világ több pontján javulni látszik a helyzet: például Írország népszavazással döntött az abortusztilalomért felelős alkotmánykiegészítés eltörlése mellett, és Brazília is fontolgatja a drákói szigorú törvénye lazítását, a kérdésben némileg felvilágosultabbnak vélt Egyesült Államokban a visszalépés veszélye fenyegeti a nők nehezen kivívott reprodukciós jogait. Donald Trump már 2016-os kampánybeszédében lépéseket helyezett kilátásba az első trimeszteres abortuszt szövetségi szinten legalizáló Roe kontra Wade ítélet hatályon kívül helyezése érdekében, és most a katolikus-konzervatív Brett Kavanaugh főbírói posztra jelölésével igyekszik beváltani ígéretét. Emiatt már a bejelentés estéjén, július 9-én több százan tiltakoztak a Fehér Háznál, két héttel később pedig Manhattenben az atwoodi „szolgálólány” jelmezét öltötték magukra a demonstrálók. A kinevezésről szeptemberben fog dönteni a százfős szenátus, amelyben jelenleg 51 fővel republikánus többség van. A helyzetet ugyanakkor árnyalja, hogy a Gallup közvélemény-kutató intézet által július 12-én nyilvánosságra hozott felmérés szerint a megkérdezett republikánuspárti szavazók 41 százaléka is úgy gondolja, hogy nem szabad a Roe kontra Wade döntést visszavonni (a demokrata szavazók körében 81 százalék ez az arány).
De mi is egészen pontosan a Roe kontra Wade?
A történet ott kezdődött, hogy 1969. júniusában a 21 éves, kétgyermekes, rossz körülmények közt élő egyedülálló anya, Norma McCorvey észrevette, hogy újra teherbe esett. Texasban, ahol élt, csak a nő életének veszélyeztetése, valamint (bizonyított) nemi erőszak esetén volt lehetőség legális abortuszra. (Az államok többségében hasonló szigor, vagy még gyakrabban teljes tiltás volt érvényben.) McCorvey, miután a legális abortuszt megtagadták tőle, illegális úton próbálkozott, azonban a titokban működő klinikát, ahová barátai küldték, időközben bezárta a rendőrség. Így a nő kénytelen volt megszülni a nem kívánt gyereket, akit aztán, mivel nem tudta volna eltartani, örökbe adott. Sarah Weddington és Linda Coffee ügyvédnők McCorvey nevében (akit a magánélete védelmében Jane Roe álnéven szerepeltettek) pert indítottak, melyben Texas államot Henry Wade kerületi ügyész képviselte. Az ügy eljutott a szövetségi Legfelsőbb Bíróságig, amely 1973. január 22-én történelmi jelentőségű határozatában Roe javára ítélt, és az alkotmány 14. kiegészítése alapján a magánélethez való jogra hivatkozva az abortusz tiltását az első trimeszterben alkotmányellenesnek nyilvánította. Innentől fogva egyik állam sem tagadhatta meg a törvényeiben a nőktől a terhesség első három hónapjában a biztonságos abortuszt.
Persze ebbe a mérföldkőnek számító, és (mivel az ítélet is leszögezte, hogy az abortuszhoz való jog nem abszolút) kompromisszumos megoldásba a fundamentalista-konzervatív oldal nem nyugodott bele. A döntés után vált igazán kiterjedtté és szervezetté a magát „életpártinak” nevező, ám számos belső ellentmondással terhelt abortuszellenes mozgalom, amely jellemzően republikánus politikusok támogatásával ott gördített akadályokat a nők jogainak gyakorlati érvényesülése elé, ahol csak tudott.
A Vice szerzője összehasonlította azokat a leveleket, amelyek 1917-ben írtak kétségbeesett nők a Planned Parenthoodot alapító Margaret Sangernek azokkal az emailekkel, amelyeket napjainkban küldtek a Women on Web segélyszervezetnek. A feleségét szándékosan teherbe ejtő, távozását így akadályozó erőszakos férj, a szegénység, a már meglevő gyerekek érdekei és továbbtanulási lehetőségei, szájról szájra terjedő, hatástalan vagy egyenesen önkárosító módszerek a vetélés előidézésére – a házilag alkalmazható abortusztablettáért könyörgő nők leveleiben ugyanazok az elemek köszönnek vissza, mint az 1917-es írásokban. Mintha el sem telt volna száz év. Hogyan lehetséges ez a Roe kontra Wade után? Ez is kiderül a cikkből: az „életpárti” lobbi több államban (leginkább az ország középnyugati és déli részein) elérte, hogy mindössze egyetlen „abortuszklinika” maradjon. Így a terhességmegszakítást igénylő nőknek több száz mérföldet kell utazniuk, ráadásul, mivel pár nap „gondolkodási időt” is beiktatásra került, több alkalommal.
Így reprodukciós jogok ugyan leírva (egyelőre) léteznek, de a reprodukciós igazságosság (reproductive justice) a gyakorlatban nem érvényesül. A Roe kontra Wade visszafordítása tehát egy távolról sem ideális helyzetet rontana még tovább.
Mi volt előtte, és mi lenne nélküle?
A jogok várható további csorbítása miatt sorra a nyilvánosság elé állnak az amerikai sajtóban olyan, mára idős nők, akik a Roe kontra Wade előtt szembesültek a nem kívánt terhességgel.
Azok a véres, pusztító, halálos idők nem térhetnek vissza!
– szögezi le egyikük.
Az abortusztiltásról már számtalan alkalommal beigazolódott, hogy az abortuszok számát nem, csak a biztonságos abortuszokét csökkenti. A Roe kontra Wade előtt Amerikában is ez volt a helyzet: míg a tehetősebbek elutaztak egy olyan államba, ahol kevésbé volt szigorú a szabályozás, vagy ki tudták fizetni az illegális eljárást egy szakképzett orvosnál, a nehéz körülmények közt élők kuruzslóknak voltak kiszolgáltatva, vagy ha arra sem tudták összeszedni a pénzt, házilag próbálták elvégezni (kötőtűvel, drótfogassal, vegyszer befecskendezésével stb.) magukon a műveletet. Mindez számtalan nő életét követelte, akik elvéreztek, vagy fertőzés vitte el őket.
„Az anyám meghalt, amikor nyolcéves voltam” – mesélte például egy idős brooklyni zsidó nő Patricia Piety írónak a Ms. magazin „Merjünk emlékezni” c. cikksorozatában. „A konyhaasztalon végeztek rajta abortuszt, mert a gazdasági válság idején a családunk nem engedhetett meg magának egy újabb gyereket.”
A beszámolókból kiderül, hogy a gyerekeknek ilyenkor azt hazudták, hogy az anyjuk például ételmérgezésben, balesetben vagy tüdőbajban halt meg, és nagy megrázkódtatást jelentett számukra később szembesülni az igazsággal. Sok levélírót az amiatti düh és fájdalom tett élethossziglan választáspárti aktivistává, hogy az abortusztilalom következményeként korán elvesztette az édesanyját, vagy nem ismerhette a nagymamáját.
A most 75 éves Adéle Zimmermann, aki az ABC News-nak mesélt, életben maradt ugyan, ám az illegális műtét után napokig úgy dőlt belőle a vér, hogy azt hitte, meg fog halni. Több mint fél évszázaddal a történtek után is könnyezve emlékszik vissza az akkor átélt rettegésre. Ő végül hosszútávú következmények nélkül megúszta, de nem volt minden túlélő ilyen szerencsés. Az abortusztilalom ugyanis a későbbi gyerekvállalási tervekre is kihatott. „A nagynénémen, aki egy missouri gazdálkodó felesége volt, a konyhaasztalon végeztek abortuszt. Szövődményként vérmérgezést kapott, melynek következtében meddővé vált” – mondta el Virginia Cornue, az amerikai nemzeti nőszervezet, a NOW New York-i igazgatója.
A történetekből visszaköszön, hogy az illegális abortusz, a vele járó félelem, kiszolgáltatottság, egyedüllét és kényszerű titkolózás miatt a lelki hatások szempontjából sem elhanyagolható. Több nő arról számol be, hogy éjszaka szállították el őket autóval, nem tudta, hová, a helyszínen pedig bekötötték a szemüket, hogy egy esetleges rendőri kihallgatásnál ne azonosíthassák az orvost. Így még csak nem is láthatták azt az embert, akire az életüket voltak kénytelenek rábízni és tűrni, hogy az altestükben matasson.
Ha a nő a beavatkozást fizikailag át is vészelte, továbbra is retteghetett, hogy ki ne derüljön a későbbiekben. A nyolcvanéves Patricia Piety abortusza a családja megélhetését tette kockára. Piety, aki a Ms.-nek írta meg történetét, lelkészek lánya volt. Tizenöt éves korában a legnagyobb titoktartás mellett ő is kénytelen volt megjárni a hátborzongató autóutat. Az ő esetében minden rendben ment, azonban a lány elmondta a történteket 21 éves barátjának, akivel a szülők akarata ellenére össze akartak házasodni. Amikor később mégis eltávolodtak egymástól, a férfi bosszúból elhíresztelte az abortuszt a gyülekezetben. (Attól furcsamód nem kellett tartania, hogy az ő hírneve is csorbát szenved.) Noha Piety mentette a menthetőt és az egyházi vizsgálóbizottság előtt mindent tagadott, a szűnni nem akaró pletykák és a megrendült bizalom miatt a lelkészházaspár végül önként elhagyta a gyülekezetet.
A történtek miatt szerzett lelki sebeim máig sem gyógyultak be teljesen
– mondja Piety, aki csak szülei halála után merte bárkivel is megosztani élete e sötét fejezetét.
Az abortusztilalom, illetve az abortusz korlátozása sokszor azzal is fokozza a nők lelki terheit, hogy előrehaladottabb terhesség megszakítására kényszeríti őket. Egy háromgyerekes, elvált anya – szintén a Ms. olvasója – 1964-ben újra teherbe esett. Partnere nem akarta elvenni, ha pedig házasságon kívül szült volna egy újabb gyereket, bosszúszomjas, agresszív exférje azt jó eséllyel használhatta volna fel a közös gyerekek felügyeleti jogának megszerzésére. A kétségbeesett nő hiába mozgatott meg minden követ, nem kapott segítséget, az idő pedig gyorsan telt. Végül, mialatt a gyerekei az esti mesét nézték a tévében, egy már kifejlett magzatot vetélt el a fürdőszobában és tüntette el, feltörni akaró sírását elfojtva, a véres nyomokat. Ironikusan jegyzi meg, hogy a kényszerű halogatással végül majdhogynem megvalósult a pro-liferek „gyerekgyilkossági” vádja, holott a beavatkozás közel sem lett volna ennyire drasztikus, ha egy hónapos terhesen azonnal segítséget kap. „Soha nem volt számomra kérdés, hogy bármibe is kerüljön, nem kockáztatom a gyerekeim elvesztését és azt, hogy bármi olyan történjen velük, ami meggyőződésem szerint nem a javukat szolgálja” – zárul a szerző által „Horrortörténet” címmel ellátott vallomás.
Az is nyilvánvaló az érintettek beszámolóiból, hogy az abortusztilalom (és az abortusz azzal járó tabusítása) megakaszthatja a nőket az életpályájukban, tanulmányaikban. Ellehetetleníti vagy megnehezíti anyagi függetlenségüket, önálló megélhetésüket, így növeli a szociális juttatásokra szorulók számát. Ez sem elhanyagolható szempont, hiszen segélyért folyamodó sokgyermekesek nemzetgyarapító érdemeit nem igazán szokta elismerni az állam és a közvélemény. Egy húszéves lánynak, miután partnere lelépett a felelősség elől, a szobatársai adták össze a pénzt, mert a szüleihez nem fordulhatott (kitagadták volna), és csak úgy tudta volna előteremteni a szükséges összeget, ha kimarad a főiskoláról és elmegy dolgozni. A Rolling Stone magazinnak mesélő Dan Howerton, aki maga is húszévesen esett át a beavatkozáson, végül szintén megszerezte a diplomát, később két gyereket szült és immunológusként szép pályát futott be. Utóbbira, ha az ötvenes években egyedülálló anyaságra adja a fejét, nem lett volna lehetősége – ahogyan a fent említett Piety sem tudott volna tanárrá és íróvá válni, ha (ami abban a korban nem volt szokatlan megoldás) hozzámegy a barátjához és tizenhat éves korára anyává válik.
Fontos megjegyezni, hogy akkoriban a szexedukáció a nullához közelített, ha pedig a fiatalok véletlenül mégis ismerték a fogamzásgátlás lehetőségeit (létezett óvszer, pesszárium és ’60 után tabletta is), nem juthattak hozzájuk, mert azok csak házas nőknek voltak elérhetők, és nekik is csak a férj engedélyével. A Ms. egyik levélírójának nagymamája ebbe a szabályozásba halt bele: orvosai figyelmeztették, hogy súlyos szívbetegsége miatt egy újabb szülés az életébe kerülhet, de a férje mindenáron akart a két lány után még egy fiút is. (A fogamzásgátlást végül 1972-ben legalizálták Amerikában, ugyanakkor az ország egyes részein még ma is nehezített a beszerzése.)
Kérdés, hogy ezek a történetek elég elrettentő erővel bírnak-e majd. A konzervatívabb államok kormányai már tűkön ülnek, és (a kontinentális jogrendben ismeretlen) feltételes törvényeket (trigger law) hoztak, amelyek a Roe kontra Wade hatályon kívül helyezése esetén – hogy akkor már ne is kelljen a jogalkotással húzni az időt, lehessen mindjárt szétcsapni az abortuszért folyamodó nők között – azonnal életbe lépnek.
Elképzelhető, hogy az „életpártiak” fegyverként próbálják majd előrántani a tényt, hogy Norma „Jane Roe” McCorvey a kilencvenes években átállt az ő soraikba. Erre az sarkallta, hogy olyanokkal találkozott, akiknek öt-hat abortusza is volt, és ezért a Roe kontra Wade-et tette felelőssé a valószínűbb ok: a szexuális felvilágosítás és a könnyen, olcsón hozzáférhető fogamzásgátlás hiánya helyett. (Az abortuszellenesek hamarosan kivetették maguk közül, mert egy nő mellett találta meg az élethosszig tartó szerelmet – de ez már egy másik történet.) Az „életpárti” lobbi továbbra sem adja fel életszerűtlen elképzeléseit: óvszerosztogatás helyett démonizálja a házasság előtti szexualitást és a komplex, objektív szexedukáció helyett a „tisztaságnak” nevezett önmegtartóztatást akarja az állami iskolákban is egyedüli alternatívaként a tizenévesek elé állítani.
Olyan világban akarok élni, ahol kívánt csecsemők születnek, és nem véletlenül jönnek a világra, mint én
– mondja a Ms. egyik olvasója, egykori nem kívánt és bántalmazott gyerek. Persze ha valójában nem is az abortuszok csökkentése a keresztény-konzervatív „életpárti” lobbi igazi célja, hanem a nők elnyomása és akaratuktól független szülésre kényszerítése, hiába.
Kiemelt kép: Wikimedia Commons/Carolmooredc
