Papíron tanár leszek, a valóságban viszont sosem leszek az, és nem azért, mert nem tanítanék szívesen

– írta bő két hete megjelent cikkében Mihályi Fruzsina. A  23 éves lány másodmagával azért alapította meg a 20on.hu-t, hogy felületet kapjanak a huszonéveseket sújtó problémák, legyen szó karrierről, magánéletről vagy szórakozásról. Arra azonban nem számított, hogy az oldal indulásának másnapján publikált írásra több mint 12 ezer reakció érkezik majd a Facebookon.

A Tanár leszek, vagy mégsem? című cikkben az ELTE-n hamarosan diplomát szerző lány arról ír, hogy szívesen lenne pedagógus, mert szenvedélye a szakma, de a jelenlegi körülmények nem teszik lehetővé, hogy azzá váljon.

Képtelenség megélni abból a fizetésből, amit egy tanár kap. Számszerűsítve, a mesterdiplomás pedagógusok kezdő fizetése nettó 135 000 forintban merül ki. Később sem emelkednek sokkal magasabbra a juttatások, több mint 10 évet kell lehúzni a szakmában ahhoz, hogy 200 000 forint fölé kússzon a havi fizetés.

Fruzsina már egészen fiatalon tudta, hogy tanár szeretne lenni, emlékszik, ahogy pár évesen a húgát felültette a konyhapultra, úgy magyarázott neki. Később karácsonyra egy fekete táblát kért, aminek segítségével kibontakoztathatta pedagógiai vágyait. Iskoláskorában szívesen korrepetált másokat. Végzősként sok ötlet járt a fejében, a felvételi jelentkezésénél szerepelt a listáján a pszichológia, a kommunikáció, sőt, az is, hogy szülésznő lesz, de végül a tanárszak került az első helyre. Nem bánta meg.

A 23 éves lány imádja a gyerekeket, a kicsiket és a kamaszokat egyaránt, tapasztalatai szerint jól kijön velük, ezért még ma is azt mondja,

tök jó lenne tanítani.

Amikor a tanári pálya mellett döntött, a családjából mindenki támogatta, pedig az iskolájából senki nem jelentkezett tanárnak, mindenki furcsán nézett rá, még a tanárai is megkérdőjelezték a döntését. Számára ez volt igazán különös.

A tanítani vágyott tárgyakról az érettségi előtt kezdett el gondolkodni, korábban csak az fogalmazódott meg benne, hogy pedagógus szeretne lenni. Végül az angol és magyar szakot választotta, az utóbbit azért, mert érdekelte a kommunikáció és az írás, és bízott benne, hogy lesznek lehetőségei az újságírás irányában is, az előbbit pedig azért, hogy „azért ne kelljen éhen halnia”, ha külföldön kellene szerencsét próbálnia.

Öt évvel az érettségi után már ő is látja, hogy akkoriban mindenki naivabb volt, ő is kevésbé tudta, mire vállalkozik. Akkor még nem akarta elhinni vagy nem akart tudomást venni arról, hogy

a mindenütt olvasható pedagógusi panaszok nagyon is valódiak.

Egyetemi tanulmányai közben azt érezte, hogy a hallgatókat ugyanazok a félelmek gyötrik, egymás után jönnek rá, hogy nem biztos, hogy a diploma megszerzése után olyan egyszerű lesz olyan alapokat létrehozni, amelyekre felépíthetnének egy életet. Cikke megjelenése után több szaktársa is írt neki, hogy ugyan nem tudták megfogalmazni, de ugyanezek a gondolatok gyötrik őket. Egy hatéves képzés ötödik évében járnak, de csak az motoszkál a fejükben, hogy nem látják igazán, miért csinálják mindezt. Nem érzik, hogy megtérülne a sok befektetett munka és idő.

Az egyetemen a tanárok között vannak, akik próbálják biztatni a hallgatókat, de olyanok is akadnak, akik belátják, hogy pedagógusnak lenni ma nem egy megbecsült szakma, így nem próbálják meg „átverni” a diákjaikat. Ezért is arra a kérdésre, hogy nem gondolkodott-e az egyetemi évei alatt, hogy inkább valami mást tanuljon, Fruzsina rögtön rávágja, hogy

de, minden egyes nap.

A képzés ötödik évében egyetemet már biztosan nem fog váltatni, de ettől még más irányokban gondolkodik. Az újságírás felé tendál, és nem gondolja, hogy miután kézhez kapja a diplomáját, főállású tanárként fog elhelyezkedni.

Szeretnék tanár lenni, de ilyen körülmények között sajnos nem lehetek majd az

– jelenti ki.

Ahhoz, hogy ez megváltozzon, rengeteg változásra lenne szükség. Elsőként a fizetést említi, hiszen a jelenlegi bérek mellett egy mai fiatal nem tud jövőt tervezni, így ha tanárként helyezkedne el, bele kellene törődnie, hogy abból soha nem fog összejönni egy saját lakásra való, de még egy albérletet sem lesz képes egyedül fenntartani.

Ennek kapcsán sokszor azt a visszajelzést kapja, hogy „majd jön egy gazdag férj, vagy el lehet menni külföldre”, de egyrészt nem szeretne egy gazdag férjre alapozni, mert nem gondolja, hogy egy nőnek erre kellene várnia, másrészt Magyarországon képzeli el a jövőjét.

Itt szeretnék élni és nagyot alkotni, de valamiért ezt abban a hivatásban, amit szívesen űznék, ezt nem akarják lehetővé tenni.

Fruzsina szerint a tanároknak több szabadságot kellene adni abban, hogy mit és hogyan taníthatnak, magyar szakon is azt tapasztalta, hogy még mindig ugyanazokat a szerzőket oktatják, akiket száz éve, pedig mint mondta, egyáltalán nem biztos, hogy ez az ismeretanyag ma is megállja a helyét. Elavultnak tartja a tanagyagot, és azt látja, néhány próbálkozástól eltekintve nem is veszik észre, hogy újítani kellene.

Bár a szíve mélyén még reménykedik, már nem alapoz arra, hogy drasztikusan változik a helyzet. Keserédesen hozzáteszi, valószínűleg még a gazdag férj is előbb érkezik, mint a pedagógus szakmát megváltó reformok. Így aztán csak abban gondolkodik, hogy miután kézhez kapja a diplomáját, részmunkaidőben tanárként dolgozik majd, mert tényleg szeretne a szenvedélyének élni. De tisztában van vele, hogy teljes állásként nem számolhat ezzel, mert akkor kis híján éhen halna.

Egy részem mindig tanár marad, csak tudom, hogy ha szeretnék családot alapítani, akkor nem ez az irány, amiben most gondolkodnom kell

– mondja.

Szomorúnak tartja, hogy hiába a sokévnyi tanulás, az egyetemen azt látta, hogy a végzés közeledtével a tanárszakos hallgatók közül mindenki kétségbeesetten a B-terveit szövögeti. Ő is tudta, hogy muszáj több lábon állnia, épp ezért több területen dolgozott az egyetem mellett is.

Fruzsina nem érti, hogy azoknak a fiataloknak, akik szívesen lennének pedagógusok, miért kell abban gondolkodniuk, hogy elmenjenek az országból ahhoz, hogy egyszerre élhessenek szenvedélyüknek és még pénzt és megbecsülést is kapjanak a munkájukért.

A nemrég közzétett írásának sokkal nagyobb visszhangja lett, mint amire számított, nem gondolta, hogy a többség megérti, hogy nem panaszkodik, hanem nagyon is súlyos problémákról ír. Meglepte, hogy kortársain kívül rengeteg 40-50 éves pedagógus is megosztotta az írást, több idősebb tanártól pedig olyan üzenetet kapott, hogy

fusson, és még most válasszon másik pályát.

Olyan visszajelzés is érkezett hozzá, amiben azzal példálóztak, hogy nagyon jó másodállások vannak, több pedagógus jelezte, hogy ezekből jól megél, azonban Fruzsina szomorúnak tartja, hogy egy pedagógusnak másodállást kell vállalnia. Ennek ellenére ő is számtalan olyan tanárt ismer, aki délután hazamegy az iskolából, majd estig magántanítványokkal foglalkozik, hogy megszerezze azt a pénzt, amiből tervezni tud. Szerinte nem ennek kellene az általánosnak lennie, hiszen ha valamilyen irodai munkát vállalna, akkor már kezdő fizetésként megkapna annyit, amennyit a pedagógusok csak két-három állással gyűjtenek össze.

Pedig már az első tanítási gyakorlatát is nagyon élvezte, úgy gondolja, nem véletlenül érezte úgy régóta, hogy tanár szeretne lenni. Örömmel állt ki a diákok elé, rögtön megtalálta velük a közös hangot. Tudja, hogy a gyerekeknek is mennyi dolguk van, és pontosan ugyanolyan nehéz nekik is, mint a pedagógusoknak.

Fruzsina tervezi, hogy a jövőben további cikket publikál majd, akár a pedagógia témájában is, hiszen mint mondja, amit átélnek, sajnos nem merül ki a két hete megjelent kétezer karakterben.