Az irodalom ugyanis nagyon finom szerkezet. Hogy itt mi a jó meg a rossz, azt nem olyan könnyű megmondani, mint például a vaskohászatban vagy a házi kolbász esetében. Két pont az két pont, futballban ez biztos. Az irodalomban ez másként van, se a siker, se a sikertelenség nem mérce. Az irodalomban végül is az a jó, amit jónak mondunk. Ki? Valóban, ez a „mi” homályos és rosszul definiált valami, és az is világos, hogy több „mi” van. Jó az, mondhatjuk tehát könnyedén, amit az irodalmi közvélemény jónak tart. De mi van, ha ez a közvélemény „elromlik”, ha gyávaságból, félelemből, megfélemlítésből, saját jól fölfogott érdekében, vagy más fontos okból, nem az „igazat” mondja, akkor mi van? Akkor baj van. (…)
Amit az irodalompolitika mond, az nem az igazság. Nem is hazug-ság. Az más. Botorság volna tőle azt várni, hogy szempontjai irodalmiak legyenek. Jó. De akkor ne felejtsük el, hogy nem is azok!!! Csak hát eléggé reménytelenül összemaszatolódott itt minden… (…)
Félő, megint egyszerűen a szabadságról van szó, mely fogalmat én, nyilván, szokás szerint és természetesen, történelmietlenül használom, csak úgy, ahogy érteni szokás, pontatlanul, nap mint nap.
(Láthatatlan történetünk)
Állítólag valóban megtörtént, hogy Puskás Farkas Mihálynak, az akkori belügyi atyaúristennek, aki tényleg veszélyes őrült volt, valami olyasmit mondott, hogy miniszter lehet akárki, de Puskás csak egyetlenegy van, ami megfelelt az igazságnak, mely akkor azonban, hogy úgy mondjam, éppen halott volt.
(Csak egy)
Gőg kevélység
ehhez idő kell évszázadok
nem olyan könnyű valakit emberszámba se venni
azt hiszik mostanság ez olyan könnyű
ripsz-ropsz hozomra
lenézésből és nagyképűségből próbálják kikeverni
és dühből indulatból
pedig a gőg és a kevélység alján nem ez van
nem
hanem magány meg félelem
(Búcsúszimfónia)
Nehéz erről a sértődöttségről sértődöttség nélkül beszélni, mert ha könnyen lehetne, akkor éppenséggel nem volna miről.
Ebben a közös duzzogásban hamar kimondjuk: MI, „mi”, kik egyként szenvedünk „tőlük”, „ezektől”. Hát nem egyként. Nincsen egy ekkora mi. Ellened is írom, amit írok, hiába vésett arcodra ugyanolyan árkokat a kelet-európai idő, mint az enyémre, és te ellened is, meg te ellened is, mert ilyen meg ilyen vagy.
És én is.
Nem „ezek”, hanem a bennünk növekvő merev, kevély, hájas halott az ellenség.
(A lustaságról)
Azt hiszem, tényleg elegendő volna egy kéz (legfönnebb öt ujjal, előnyben a fűrésztelep vezetője) megszámolni a konzervatív(an) gondolkodókat. S ne higgyük, hogy liberálisból több volna; nálunk a liberális vagy pártpolitikai tanúságtétel, vagy szitokszó (nemzetidegen, zsidóbérenc, idegenszívű, posztmodern – deine Mutter, ahogy a költő mondja), elvekhez kevés köze van.
(Kortársunk, Endreffy Zoltán)
Szavaktól is be lehet rúgni, és vadállattá lenni; így működik a nacionalizmus például.
(Harmonia Caelestis)
Ah, de röhejes vagyok: hallok két normális mondatot Áder Jánostól, s üstöllést azt érzem, mintha egy normális országban élnék.
(Az örömről)
Szóval én azt gondolom, hogy az a jó – jó a köznek –, ha vannak, maradnak, akik nem lépnek közel a pártokhoz, mert ha közel lépünk, akkor túlságosan is megértjük őket, megértjük a helytelenségek motivációit, emberi (hi-hi) hátterét, szükségszerűségeit. (Lásd „a kis funkcionárius panaszolkodásait” – hajdanán.)
Az ilyen értelmiségit nevezzük függetlennek. Legitimitását épp ez a távolság adja, az ebből adódható szemlélet értéke. Többféle veszélye is van: az egyik, hogy az ember belegabalyodik az egyrészt-másrészt se-hal-se-hús langyosságába, pedig a függetlenség egyáltalán nem ilyesmit jelent, nem azért van távol a pártoktól, mert róluk ugyanazt gondolja. A függetlennek nagyon is határozott nézetei vannak, lehetnek, és ezeket nem is rejti véka alá. A másik veszély, hogy ha azt gondolja az ilyen ember magáról, hogy a függetlensége valaminő tisztaságot is jelent. Ennek egyik változata az a tévképzet, hogy ő akkor okosabb is mindenkinél, és bizton meg tudja mondani, mi a helyzet.
Ez nincs így, nem tisztább, nem okosabb, nem szűzebb. De és nem is langy. És az azért igaz, hogy ez nem nagy bolt. Irritáló. És azért a függetlenséghez mindig (jól működő demokráciában is) kell egy kis bátorság. Nem sok, de azért kell. Az ilyen ember közvetlenül nem nagyon használható. A politikusok általában jobban kedvelik azokat, akik közelebb vannak, rövid távon valóban több hasznot is hoznak. A hosszú táv homályos műfaj.
(„Üdvözlet a győzőnek”)
Egy rasszistától mindenestül elhatárolódni, ez nem program vagy elhatározás, ez olyan, mint a levegővétel. Hogyan is lehetne másképp, Európa bennünk van: így kéne lennie, de nincsen így.
(1 nyitott könyv)
Van ember. Sok ember van. Az ijedt ember szeretne különbséget tenni ember és ember között. Mintha az embertelen tett nem volna emberi. Mindenki ember, aki ember. Ebben nincsen hierarchia, nincsen első világ, második világ, harmadik világ, nem lehet lezárni a birtokon átvezető utakat, valaki mindig átmászik a kerítésen foga közt egy halkéssel, nem lehet franciául beszélni a cselédség előtt. Nem lehet elbújni.
(A Bermuda-háromszög - A 21. század nyelvéről)
Sokan szeretnek a magyar főnévben valami eleve jót, fényeset látni. (Szerintem egy majdnem biztos jó van a magyarban: hogy magyarul beszél. De hagyjuk, ez az én problémám. És örömem.) Pedig az úgy van, hogy az ütődött magyar az elsősorban ütődött.
(MAGYAR MONDAT - Kisujjgyak. 1... beszéd)
A szívnek még a diktatúra sem tud parancsolni.
(Javított kiadás) Kiemelt kép: MTI/EPA/Carmen Jaspersen
