Gyurgyák János, a Fidesz születésénél egykor bábáskodó konzervatív történész, nemrég azt nyilatkozta: Orbán Viktor az összes csatáját megnyerte, de a háborút elvesztette, mert a legfontosabb cél az lett volna, hogy legyen egy nem gyűlölködő Magyarország – ahogy azt a Fidesz alapító nyilatkozata is leszögezte. Ehhez képest ma a magyar társadalom megosztottsága erősebbnek tűnik, mint a rendszerváltás óta bármikor. Nyílt a másik ember iránti bizalmatlanság, a politika által gerjesztett félelmek légköre lengi be a településeket, a munkahelyeket és az intézményeket. Ha valaki bármely kérdésben nem ért egyet a kormányzat épp aktuális álláspontjával, vagy kritikát fogalmaz meg, hamar megkapja, hogy „bevándorláspárti”, „nemzetáruló” – még akkor is, ha a migrációról szó sem volt. Jellemző, hogy az áprilisi országgyűlési választás eredménye sokak számára sokkszerűen meglepő volt. Bár a közvélemény-kutatások és a mandátumkalkulációk nagyjából jól jelezték előre a végeredményt, az ellenzéki oldalon ezt a legtöbben nem hitték el. Mindenki bezárkózott a hozzá hasonlóan vélekedők buborékjába. A választási eredmény sokak számára ezért lehetett annyira letaglózó. Persze a kétharmados többség valóban csalóka, hiszen közel sincs ilyen társadalmi fölénye a kormányoldalnak; a Fideszhez való viszony tekintetében két, közel egyenlő nagyságú, bő két és fél milliós választói tömb áll egymással szemben, csak míg a kormányoldalon ez a tömeg szervezett, addig az ellenzéki oldalon töredezett.
Az éles társadalmi megosztottság természetesen nem a semmiből jött létre. Az elitcsoportok küzdelme végigkíséri a magyar történelmet. A nemzet fogalmának kisajátítása sem új jelenség. Mégis, a jelenlegi hazai és nemzetközi politikai környezetben, a kormány hatalmának korlátlanná válása, a nyilvánosság új szerkezete és a rendszerváltás óta nem tapasztalt egyoldalúsága, valamint a visszatérni látszó feudális viszonyok révén új szintre emelkedhet és békeidőben szokatlanul veszélyessé válhat a társadalom politikai megosztottsága.
Ezt mutatja a már 2017 őszétől megfigyelhető új kormánypárti kommunikációs irányvonal, mind itthon, mind külföldön. A kormányzati megszólalásokban rendszeressé vált a hittel, a vallással, a keresztény civilizációval kapcsolatos fogalmak, érvelések aktuálpolitikai használata. A Fidesz már nem „illiberális államot”, hanem „kereszténydemokráciát” épít, politikusai rendszeresen beszélnek Európa kapcsán a keresztényüldözésről, valamint a keresztény Európa védelméről. Mindezt egy olyan kommunikációs keretben teszik, amelyben a nemzetközi migráció és az azzal összefüggő társadalmi problémák a kereszténység és az iszlám között feltételezett civilizációs háború részének tekinthetők.
Az idei kötcsei találkozón, majd Tusnádfürdőn Orbán Viktor arról szónokolt, hogy a „2019-es európai parlamenti választás az értékek és a kultúrák küzdelme lesz”. Sajtóinformációk szerint Orbán az Európai Uniót illetően gazdaságilag egyre nehezebb helyzettel számol a következő években, és napirenden van a magyarországi uniós támogatások csökkentése is. Ezeket a negatívumokat igyekszik a kormányfő egy nagy kulturális harc keretében indokolni. Ha a kormányzás tétje a nemzet, valamint az európai keresztény értékek védelmezése, sőt, az egész európai civilizáció, akkor nem érdekesek a napi problémák az oktatás, az egészségügy vagy a munkaerőpiac terén. Ez a politikai stratégia eddig is kedvező volt az Orbán-kormány számára. A kormányfő szerint az osztrák és az olasz választások is megmutatták, hogy ma Európában a „bevándorláspárti” erők vannak az egyik oldalon, a bevándorlást ellenző és a keresztény kultúra elsőbbségét képviselő erők pedig a másikon. Mindez arról tanúskodik, hogy az Orbán-rezsim politikája elsősorban továbbra is a nemzetközi migráció keltette félelmekre fog építeni a következő években, úgy a hazai, mint a nemzetközi szinten – és Orbán Viktor a maga szempontjából jó helyen kapizsgál. A migrációval összefüggő társadalmi félelmeket (például kultúraféltés, terrorizmustól való félelem, gazdasági félelmek stb.) ugyanis egész Európában kiélezte a 2015-ös menekültválság óta újabb lendületet vett tekintélyelvű nacionalista populizmus. Az ebbe a körbe sorolható politikai erők nagy kihívást jelentenek az európai demokráciák számára, hiszen a migráció témájába csomagolva saját autokratikus, rendszerépítő céljaik szerint alakítanák át az Európai Uniót, illetve az egyes tagállamok politikai berendezkedését is.
Különösen Kelet-Európában hullik termékeny talajra ez a politika. Ez az a térség, ahol az autokratikus rezsimek kiépítésében a választói kereslet és a politikai kínálat leginkább erősíti egymást. Ezt támasztja alá a Political Capital egy frissen publikált kutatása is, amelynek adatait 2017 végén vették fel Lengyelországban és Magyarországon. Ennek alapján elmondható, hogy a tekintélyelvű populizmus térnyerését mindkét országban két fontos társadalmi jellemző segíti: az egyik a társadalmi polarizáció, azaz a megosztottság magas szintje, valamint az intézményi és az interperszonális bizalom alacsony szintje. Ez eredményez összességében olyan társadalmi közeget, amelyben nemcsak közös jövőkép nincs, de lassan mindenki által elfogadott jelentéssel bíró fogalmak sem léteznek. Ebben a környezetben pedig nyilvánvalóan nagyobb tere nyílik a tekintélyelvű politikának, és az informális hatalmi alá- és fölérendeltségi viszonyok kiépülésének. A kutatás azt is kimutatta, hogy a tekintélyelvű populizmus előretörését nagyon kevéssé magyarázzák a szokásos szociodemográfiai változók.
Bár a populizmus hagyományos definíciói úgy tartják, hogy az minden esetben a „nép” akaratát kifejező, elitellenes politikai irányzat, ezt a kutatás adatai a választói keresletet tekintve nem feltétlenül támasztják alá. Magyarországon a Fidesz szavazói körében átlagalatti a „népközpontúság”, és Lengyelországban sem a Jog és Igazságosság híveinek körében a legerősebb ez a jellemző. Nem meglepő tehát, hogy az Orbán-rezsim nem a lassan önmagával azonos nem hazai elitben, hanem a nemzetközi establishmentben, például az európai uniós bürokráciában vagy a nemzetközi szervezetekben keresi az ellenséget.
Ami ugyanakkor az elitellenességgel szemben teljesen egyértelmű, az a fekete-fehér gondolkodás rendkívül magas szintje, ráadásul nemcsak a populista pártok híveinek körében. Ez a manicheus gondolkodásmód a tekintélyelvű populizmus egyik legfontosabb feltétele, amelynek vonatkozásában a helyzet súlyosságát mutatja, hogy Magyarországon a megkérdezettek ötöde szerint meg lehet mondani egy emberről, hogy jó vagy rossz, pusztán az alapján, ha tudjuk politikailag hol áll. Ugyanez az arány a lengyel megkérdezettek körében még magasabb, 27 százalékos volt. Ezzel párhuzamosan a magyarok több mint negyede (26%) értett egyet azzal, hogy az ország sikeresebb lenne, ha választott politikusok helyett egy keménykezű vezető hozná a döntéseket. Ez az autoriter vélekedés még erőteljesebben jelent meg a lengyel mintában, ahol az egyetértők aránya 35 százalékos volt.
Ezek az adatok és az utóbbi évek politikai fejleményei összességében azt jelzik, hogy bár tekintélyelvű nacionalista populizmusok jelenségéről és jelentőségéről beszélünk Európa-szerte. Társadalmi szinten ennél jóval veszélyesebb fejlemény kezd kibontakozni, főleg Kelet-Európában, ez pedig a fekete-fehér világlátáson és a tekintélyelvű gondolkodásmódon alapuló tribalizmus, egyfajta törzsi politikai szembenállás, amely valamilyen mértékben ugyan mindig megvolt, de a jelenlegi körülmények között még nagyobb mértékűvé növekedhet. Ennek következtében végletesen szétszakadhat a társadalom szövete, értelmüket vesztik a tények, hitelvekké válnak a teljesen nyilvánvaló hazugságok, csak a követett, törzsi vezető szava számít, ezáltal pedig megbeszélhetetlenné, így megoldhatatlanná válnak a valós problémák, ami pedig végső soron a politika tényleges funkciója lenne.
Juhász Attila (Political Capital)
