Miután kiderült, hogy a torontói gázoló indítéka a nőknél való sikertelenség volt, Robin Hanson közgazdász „szexuális újraelosztás”-elmélete nyomán meglehetősen abszurd vita lángolt fel a világsajtóban. E vita, amely jelenleg is tart, arra tesz kísérletet, hogy a társadalmi igazságosságról szóló diskurzus keretébe gyömöszölje a szexualitást. Ami jellegénél fogva nagyon nem illik bele, de ez egy-két publicistát nem akadályoz meg a legbizarrabb gondolatkísérletekben, például a szexhiányban szenvedők pénzbeli kompenzálásának szorgalmazásában, vagy abban az elképzelésben, hogy a szexrobotok térnyerése majd csökkenti az erőszakot. Nem fogja csökkenteni, ahogy a pornó sem csökkentette, mert leuralni csak hús-vér élőlényt lehet. Visszajelzést egy tárgy nem ad róla (nem jajgat, nem torzul el az arca a fájdalomtól, nem könyörög), erre előbb-utóbb a nők megalázásának vágyától fűtött „incel” (az akaratán kívül szex nélkül élő és ezért a nőket hibáztató férfi) is rájön, és az agresszív késztetéseit valódi emberen akarja majd kiélni. Éppen úgy, ahogy az állítólag ártalmatlan pornóban látható elemeket is számos férfi követeli a partnerétől, függetlenül attól, hogy a másik izgatónak tartja-e azokat és unszolás nélkül, a saját érzései szerint vágyna-e a kipróbálásukra.
A vitában háttérbe szorulni látszik az a tény, hogy az incel nem párkapcsolatra, hanem hatalmi pozícióra, az „élet császára” szerepére vágyik. (Ezért téves irány véleményem szerint a vélt szeretet- vagy intimitásvágya miatt együttérezni vele – nem ilyen kifinomult ő!) Partnert még lehet, hogy előbb-utóbb találna is, hiszen a párkapcsolatban élők köre nem szorítkozik a legsikeresebb, legszebbnek tartott, legtöbb társadalmi presztízzsel bíró emberekre. De ő nem barátnőt akar, hanem csajozni – ha egyvalamiben igaza van a New York Times konzervatív szerzőjének, Ross Douthatnak, az az, hogy az incelek fejében a hefneriánus szexualitáskép a mérvadó. A „playboy” férfiassága egyenes arányosságban nő a partnerek számával, akik ráadásul az aktuális társadalmi értékrend felső kategóriájából kell, hogy kikerüljenek. (Jellegzetes, hogy az incelek „felületességgel” vádolják az előnyös külsejű férfiakat preferáló nőket, holott ők maguk is arról ábrándoznak, hogy bombázók rajongják körül őket.)
Csakis ilyen eszmei háttérrel lehet személyes sértésként és társadalmi igazságtalanságként megélni a visszautasítást – a sértődés tárgya konkrétan az, hogy a kapcsolat illetve az aktus létrejötte kettő, nem pedig egy emberen múlik, és útjában állhat a másik fél szabad akarata, amit „jobb” lenne megtörni. A nők vágyairól ugyanis a hefneriánus diskurzusban nem esik szó – a nők itt nem emberek, hanem nyuszikák és játszótársak, akik kizárólagosságot, elköteleződést és érzelmeket nem igényelve örökké készségesen hajlandók a szexuális aktusra. A külsejükben is alig van különbség, az egyéniségük pedig végképp háttérbe szorul – olyan nőt, aki számára fontos, hogy teljes emberi mivoltát figyelembe véve viszonyuljanak hozzá, nyilván nem olyan könnyű a skalpgyűjtögetős játszadozásba bevonni. Érdekes, hogy Douthat, noha jól látja, hogy a konzervatív válasz: az erkölcsi prédikáció nem működne, túl hamar belenyugodva a helyzetbe, elvezető csatornákat keres megoldásként, ahelyett, hogy a nők humanizálása jutna eszébe.
Fotó: Ethan Miller/Getty Images / AFP
Ugyanis ha már olyannyira előszeretettel emlegeti „a szexuális forradalom vesztesei” fordulatot, ezzel kapcsolatban két dolgot kellene észrevennünk. Egyrészt, előtte sem ideális, „win-win” szituáció volt érvényben. Az, amit az incelek és a velük együttérzők „igazságos világként” képzelnek el, valójában a nők elnyomására és – az angyal vs. szajha kettősségen keresztül – emberi mivoltának elvitatására épült. Lehet, hogy több férfinak jutott szex (?), csakhogy olyan áron, hogy a nők többnyire nem szólhattak bele abba, hogy kivel kötnek házasságot, amiben aztán mindig rendelkezésre kellett állniuk. (A házasságon belüli nemi erőszakot Magyarországon is csak 1997-ben diszkriminálták, és megnyugtatom a „férfijogi” aktivistákat afelől, hogy azóta sem ítéltek el a törvényre hivatkozva senkit.) Azóta valóban csökkent a házasságkötések és emelkedett a válások száma – kérdés, hogy olyan nagy baj-e, hogy a kényszer háttérbe szorult.
Másrészt,
A forradalom javára írható a fogamzásgátlás és a házasság előtti szexuális élet normalizálása (így a „bukott nő” jelenség részleges kiiktatása), valamint, ha korlátozottan is, de legalább némi beszéd a nők szexuális élvezetéről (előtte csak megvetett szakadárok vettek a tollukra olyan szavakat, mint „a nők testi vágyai”, „csikló” és „női orgazmus”). Ugyanakkor egyvalamit nem adott meg a nőknek: az autonóm döntés elvitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen jogát. A házasság előtti szüzesség elvárását, a Playboy-jelenségtől nem függetlenül, a kötelező szexuális aktivitás és elérhetőség elvárásával váltotta fel, és nem fordított kellő figyelmet a szexuális önrendelkezés jogára (amiben az egy partner, a több partner és a szexuális inaktivitás egyaránt legitim opciók mindkét nem számára). Ez a férfiak számára sem kedvező, mert őket is örökké szexre kész állapotban képzeli el (és innen fakad a merevedési zavar tabusítása, így az emiatt érzett szégyen is), de a nők számára még veszélyeket is rejt, mert elfogadhatóvá vagy legalábbis megbocsájthatóvá teszi az erőszakot. A szexualitás igenlése mellett háttérbe szorult a szexre (egy adott emberrel való szexre, vagy az általában vett szexre) való nemet mondás joga.
A szex ma is sokkal gyakrabban kerül mint vágyott élmény szóba, aminek el nem érése feltétlenül csökkent életminőséget eredményez – néha még a társadalmi igazságosságért küzdő mozgalmakban is ez az alaphang, és ez baj. A Washington Post véleménycikkében Molly Roberts nehezményezi, hogy Douthat egy kalap alá veszi az inceleket a társadalomban marginalizált státuszuk miatt párkeresési nehézségekkel küzdő csoportokkal, például a fogyatékossággal élőkkel, a kövérekkel vagy a transzneműekkel. Véleményem szerint – mondom ezt az elnyomott csoportok jogainak elszánt támogatójaként – ebből a szempontból ez édesmindegy. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy ne lenne kifogásolható az olyan megfogalmazás, miszerint „bottal sem piszkálnám meg X személyt vagy Y csoport tagjait, mert gusztustalan(ok), undorító(ak) stb.” (ez ugye már problémás, a minősítés miatt) – de például a melegeket sem vádoljuk diszkriminációval önmagában csak azért, mert kizárólag azonos neműekkel akarnak szexelni és ennek hangot is adnak, vagy éppen a papok, szerzetesek részéről is általában elfogadjuk, hogy ők a szexmentes élet mellett tesznek hitet.
A „nem” ellen, akármi okból mondják ki, fellebbezésnek helye nincs, akkor sem, ha akár objektíve, akár a visszautasított személy szerint „igazságtalan”.
már csak azért sem, mert a „jogsérelem” orvoslása korábban lefektetett jogokba (pl. testi épséghez való jog) ütközne. Szexben nincs igazság, a szex nem jogi kérdés. Legfeljebb korrektségről beszélhetünk benne, melynek elemei, például az egymással szembeni őszinteség, a hűség illetve a kapcsolat kereteire vonatkozó megállapodások betartása. Azonban a korrektség hiánya (így a Hanson által emlegetett megcsalás), bármennyire nem szép dolog, véletlenül sem ér fel súlyosságban (ellentétben azzal, ahogy ez a végtelenül rokonszenves libertariánus állítja) a szexhez való vélt jog érvényesítésével, azaz az erőszakkal. Már kialakult kapcsolatban a korrektség hiányát lehet jogosan nehezményezni, de a kapcsolatok kialakulásában igazságot követelni? Ezt jó lesz mielőbb elfelejteni.
A vonzalom ugyanis nem érdemek – és végképp nem a vonzódó által önmagáról feltételezett érdemek – szerint alakul, és nem is racionális döntések vezérlik. Kialakulásának és felvállalásának (így a partnerválasztásnak) részben vannak ugyan racionálisan visszakövethető elemei: ezek egy része a szocializációból, a populáris kultúra hatásaiból stb. eredeztethető, másik része az egyén prekoncepcióiból (az ideális partnerről alkotott kép, a párkapcsolatról alkotott elképzelések az élet adott szakaszában és így tovább). Ugyanakkor mégis több benne a felfejthetetlen elem, mint például hogy az adott személy egyáltalán milyen gyakran talál szexuálisan vonzónak másokat (az általa preferált nem(ek) képviselőiből minden tizedik szembejövő érdeklődést vált-e ki belőle, vagy csak évente két-három ember – az előbbi partnerkeresőnek nyilván nagyobb az esélye), vagy akár az olyan esetlegességek, hogy éppen mennyire előnyös szögben világítja meg a fény a másik ember arcát. A vonzalom összességében nem irányítható, így kialakulását vagy hiányát közvetlenül nem szerencsés firtatni. Közvetve lehet, például az előítéletek csökkentése egy idő után befolyásolhatja a partnerválasztási tendenciákat, de addig is mindenki elidegeníthetetlen joga, hogy a szexuális életével kapcsolatos döntéseit senki se kérdőjelezze meg.
Ahogy arra sem, hogy miért akar: miért pont az adott személyt választotta, és miért nem egy (mások által, illetve a társadalmi elvárások szerint hozzáillőbbnek talált) másikat. Éppen az irracionális aspektusok miatt (is) történik meg a „meglepő” párok kialakulása: amikor a prekoncepciók helyett mégis a másik ember kvalitásai, személyes vonzereje stb. kerülnek előtérbe az előzetes elképzelésekhez képest. Vannak, és még csak nem is ritkák a „lázadó” választások – amiknek akár egy magát lúzernek tartó srác is a kedvezményezettje lehet. Már amennyiben nem süllyed olyan mélyre a nőgyűlöletben, hogy elvegye saját magától ezt az esélyt.
Antoni Rita
Kiemelt kép: Thinkstock
