Közélet
Budapest, 2017. július 4.
Beata Szydlo lengyel, Robert Fico szlovák, Orbán Viktor magyar és Bohuslav Sobotka cseh miniszterelnök (b-j) a visegrádi országok (V4) miniszterelnökeinek találkozóján a Pesti Vigadóban 2017. július 4-én.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Egyre nagyobb az ellentét a visegrádi országok között

Zgut Edit
Zgut Edit

2017. 11. 28. 18:05

A visegrádi együttműködés a rendszerváltás óta költség-haszon elven működő, változó dinamikájú együttműködés volt, amelyet 2017-re az unióban végbement összetett politikai folyamatok állítanak újfajta kihívás elé. A V4 országok megosztottságát mára az Európai Unió intézményes jövőjével kapcsolatos eltérő elképzelések tehetik tartóssá.  

Nagy utat tettek meg a visegrádi országok márciusban közzétett közös deklarációjuk óta, amelyben az Európa Bizottság Fehér könyvére válaszul elfogadhatatlannak nevezték a többsebességes integráció lehetőségét. Mára nyoma sem maradt a V4-ek akkori egységes fellépésének. A gyorsan változó uniós politikai környezetben egyre látványosabbak az országcsoportot szétfeszítő gazdasági-politikai preferenciák, amelyek eltérő integrációs sávokba sodorhatják a szóban forgó államokat. A brexit és az EU összetett gazdasági-politikai válsága ugyanis gyakorlati kérdéssé emelte a többsebességes integráció és az ezzel járó további szuverenitásátadás kérdését.

Szlovákia elsősorban az eurózóna-tagság okán lóg ki ebből a mintázatból, de helyzete több szempontból is mutat sajátos vonásokat a régióban: egyrészt Vladimir Meciar korai regnálásával rögtön a rendszerváltást követően kezdetét vette az illiberális rendszerépítés. Bár a későbbi kormányok 1998 után sikeresen feloldották Pozsony nemzetközi elszigeteltségét és a transzatlanti integráció pályájára állították az országot, a Meciar-rezsim máig tartó nyomokat hagyott a demokratikus politikai kultúrán. Európa egyik legkorruptabb országának vezetése azonban megérezte az idők szelét. A szlovák kormány félreérthetetlen üzeneteket küldött azzal kapcsolatban, hogy

Pozsony a formálódó mag-Európához, nem pedig az EU-ba vetett társadalmi bizalom, a kölcsönös kompromisszumokon alapuló együttműködés aláásásán dolgozó magyar és lengyel kormányok mellett pozícionálja magát.

Robert Fico mindemellett egyre nyitottabbnak mutatkozik arra is, hogy Brüsszel további hatásköröket vegyen el a valutaövezet államaitól. Pozsony igazodásának egyik elismerése lehet, ha sikerül Peter Kazimir szlovák pénzügyminiszert megválasztatni az Eurócsoport elnöki pozíciójára, ami azonban – az elhúzódó német koalíciós tárgyalások miatt – feltehetően már csak jövőre történhet meg.

Annual meeting of the European Stability Mechanism (ESM) Board of Governors of an euro zone finance ministers meeting in Luxembourg on Jun.15, 2017
Peter Kazimir Fotó: SOOC/Alexandros Michailidis

Csehország helyzete több okból is összetett: egyrészt Milos Zeman államfőnek köszönhetően ott ugyancsak mutatkoztak rendszerátalakítási törekvések, ám azok volumene és sikeressége meg sem közelíti a 2010 után hatalomra került Fidesz vagy akár a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) intézkedéseit. A posztszovjet térség legeuroszkeptikusabb országáról van szó, ahol az unióval szembeni szkepszis a cseh politikai kultúra integráns része. Ennek megfelelően az unió támogatottsága alig haladja meg a 35 százalékot. Az októberben megválasztott Andrej Babis pragmatikus, kevésbé ideológiavezérelt politikusként azonban nem érdekelt Csehország gazdasági-politikai elszigeteltségében úgy, hogy Prága elsőszámú gazdasági partnere Németország és Szlovákia.

Még ha az új kormány nem mutat is majd hajlandóságot, hogy Csehországot rövid távon bevigye az eurózónába, feltehetően nem fogja felülírni azokat a korábbi nyugati várakozásokat, miszerint

Prága is inkább az EU gyorsabban haladó sávjához kíván majd tartozni.

Nemrég erre utalt az októberi választásokon győztes ANO egyik képviselője is, aki szerint Csehország nyugati hovatartozását elsősorban a valutaövezethez történő csatlakozással lehetne megőrizni az olyan, EU-ellenes törekvéseket képviselő narratívákkal szemben, mint a radikális jobboldali Tomio Okamuráé. A cseh választásokon 10,7 százalékot elért, bevándorlásellenes euroszkeptikus párt vezetője egyébként példaértékűnek tartja Orbán Viktor magyar kormányfő EU-politikáját.

A szélsőjobboldali európai pártok egyik hivatkozási pontjává váló Orbán-rezsim ezzel ellentétben nem sok jelét adta annak, hogy Magyarországot a mélyebb gazdasági integráción alapuló gyorsabb integrációs sávba szeretné tolni. A magyar kormány minden eddigi nyilatkozatával azt a benyomást erősítette, hogy nem érdekelt a gazdasági és monetáris unióban történő részvételben, ami komoly lépéshátrányba hozhatja az eurozónán kívüli Magyarországot a valutaövezet jövőbeni szabályainak kialakítása során.

Például a leköszönő cseh szociáldemokratákkal ellentétben

a Fideszt nem érdekli a megfigyelői státusz az eurócsoportban, ahol az eurózónát érintő legfontosabb reformokról döntenek,

és egyelőre kiszámíthatatlan, hogy mindezek milyen hatással lesznek a kint maradó országokra az adók, a bankszektor, a beruházási alap szempontjából. Ehhez képest az Orbán-kormány minden energiáját az köti le, hogy „megállítsa” azt a Brüsszelt, amely szerinte „lopakodó jogalkotással” igyekszik erősödni a tagállamok rovására.

Lengyelországban az ideológiavezérelt PiS-kormány deklaráltan az európaizáció, a nyugati fejlődési modellek visszaszorítására törekszik a nemzetállami szuverenitás növelésének céljával. Jaroslaw Kaczynski markánsan eltérő koncepcióját jelzi az is, hogy a brexitet követően egyedüliként javasolta az uniós alapszerződés módosítását a bizottság hatáskörének visszavágásával, igaz, korábbi álláspontja szerint Orbán Viktor is ezt szorgalmazta.

Jaroslaw Kaczynski, a chairman of Law and Justice political party, at Wawel Catle, during a Mass for Homeland, a part of the celebration of the Polish Independence Day. Krakow, Poland on 11 November, 2017.  (Photo by Beata Zawrzel/NurPhoto)
Jaroslaw Kaczynski
Fotó: NurPhoto/Beata Zawrzel

Az EU jövőjét illető vitában Budapest – bár a retorika szintjén főként az egységes integráció mellett kardoskodik – a nemzetállami szuverenitás megerősítésének szándékával elfogadhatónak tartja a többsebességes unió intézményesülését. A magyar kormány felismerhette, hogy mindez csak egyfajta rugalmas integráción belül megvalósítható, ezért 2017 őszén már nem tartotta ördögtől valónak az egyre gyakoribb megerősített együttműködésen alapuló többsebességes unió létrejöttét. A szavak szintjén továbbra is ellenzi azonban a kétsebességes, Orbán Viktor értelmezésében első-, és másodosztályú tagokat eredményező EU kialakítását. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy koncepcionálisan elválasztható-e egyáltalán a két és többsebességes unió, ha az egyre gyakoribbá váló megerősített együttműködések egy idő után elkerülhetetlenül kétosztatú unióhoz vezetnek majd.

Az integráció jövője szempontjából rendszerszintű jelentősége van a Budapest által folytatott EU-ellenes kampányoknak, az Orbán-kormány ugyanis immáron 8 éve igyekszik „megállítani Brüsszelt”. Jellemző, hogy a kormányzat által megkonstruált állandó ellenségképekkel, így például a „külföldi érdekekkel” vagy az „idegenekkel” szemben „védelmező állam” egyre erőteljesebben avatkozik be a gazdaság, a kultúra és az oktatás szegmenseibe. Mindez egy széles értelemben vett szuverenitásdiskurzusba ágyazódik azon az alapon, hogy potenciális konfliktus húzódik a magyar nemzet, illetve a rossz politikai-gazdasági irányba haladó, veszélyes Nyugat között.

Hasonló jegyeket mutat a PiS-kormány is: a lengyel külügyminiszter márciusban jelentette ki, hogy az EU-ba vetett magas bizalom drasztikus csökkentésére van szükség. Orbán és Kaczynski a hagyományos nyugat-európai liberalizmus ellenében a történelmi, a vallási és a nemzeti önazonosság megőrzésére épülő politika felé terelné az EU-t, amelyben etnikailag homogén, keresztény, tradicionalista értékeken alapuló társadalmak működnek. Nagyjából ebben ragadható meg legalábbis a 2016 őszén általuk Krynicában meghirdetett „kulturális ellenforradalom” koncepciója. A destruktív EU-ellenes kampányoknak olyan szempontból van jelentőségük az integráció jövőjére nézve, hogy miközben lehetővé teszik a szóban forgó kormányoknak, hogy a nemzetállami legitimitásra hivatkozva szálljanak szembe a számukra nem kívánatos közösségi döntésekkel, tartósan alááshatják az uniós intézmények legitimitását.

Magyarország és Lengyelország eközben autoriter törekvések mentén is izolálják magukat az Európai Unióban. Különbség ugyanakkor a magyar és a lengyel modell között, hogy míg az Orbán-rezsim hatalomgyakorlásának módja és intézményes berendezkedése is autokratikus jegyeket visel magán, addig az illiberális államépítkezés kezdeti fázisában lévő Kaczynski-rezsim még leírható a demokrácia csökkentett értékű fogalmával.

Budapest, 2017. április 4.
A magyar kormány Állítsuk meg Brüsszelt! című nemzeti konzultációját hirdető plakátok Budapesten, a metró Deák téri állomásán 2017. április 4-én.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Ritkán vizsgált kérdés az is, hogy az átrendeződések hatására a V4-eknek milyen mozgásterük marad az uniós döntéshozatal befolyásolására a régiót érintő fontosabb ügyekben. A politikai megosztottságon kívül ugyanis az uniós döntéshozatalban beállt változások gyengítik a blokk egységét; a lisszaboni szerződés értelmében 2017-től fő szabályként már a kettős többségi szabály érvényesül. Így Németország Franciaországgal összefogva lényegében mindent meg tud gátolni, vagyis az unión belül tovább erősödik az úgynevezett „aszimmetrikus kormányköziség”, amely a döntéshozatal folyamán a nagy tagállamoknak kedvez a kisebbekkel szemben. Mindez azt is előrevetítheti, hogy

szövetségesek híján a visegrádi országok számára nehezebbé válik a számukra kedvezőtlen javaslatok elhárítása.

Érzékletes példája ennek a kiküldött munkavállalókról szóló dossziéról szóló tanácsi szavazás, ahol Magyarország negyedmagával kisebbségben maradt. A szóban forgó 1996-os uniós direktíva a nyugati és a keleti tagállamokat megosztó szakpolitikai kérdés egyik iskolapéldája, amelyben a visegrádi országok eredetileg egyeztetett álláspontot képviseltek. Az október 24-ei szavazás a V4-ek megbomlása szempontjából is jelzésértékű volt: míg Szlovákia és Csehország a kitartó francia lobbitevékenységének köszönhetően végül megszavazta a direktíva módosításáról szóló dossziét, Magyarország és Lengyelország (Litvániával és Lettországgal) leszavazta azt. A példa megerősítette azt a törekvést, miszerint gyakoribbá válhat a közepes vagy kisebb tagállamok elszigetelése és a visegrádi országok „szétszalámizása” olyan kérdésekben, ahol egyébként a nyugati és a keleti államok érdekei feszülnek egymásnak. Ez pedig a V4-államokat is új együttműködési síkokba kényszerítheti.

A szerző a Political Capital külpolitikai elemzője.

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.