Vitathatatlanul Hajas Dani kapta a legnagyobb tapsot TEDx-előadása után egy délnyugat-angliai kisvárosban, Margate-ben. A fizika iránti rajongásáról beszélt, arról, hogyan foglalkozhat valaki ilyen tudománnyal, ha nem lát, és arról, hogyan segíthetik a látók a vakokat az ilyen munkában.
Daninak nem volt mikrofonláza, hiszen nem először állt nagyközönség elé, az elmúlt években sok előadást tartott főleg egyetemistáknak, két nappal korábban pedig a Brit Tudományos Fesztiválon állt a színpadon.
A brightoni albérletének nappaliját körülölelő hatalmas ablakokat imádja, noha csöppnyi fényt sem érzékel, azt mondja, elég a tudat, hogy jó helyen, szép lakásban él.
Magabiztosan mozog a különböző helyiségek között. Mindenütt katonás rend van, ez elengedhetetlen az ő tájékozódásához. A kávékészítésnél tűnik fel, hogy nem a szeme, hanem a keze vezeti. Hogy ne forrázza le magát a csésze túltöltésével, csak egy bögrényi vizet tölt a forralóba, ujjával ellenőrzi a hideg víz szintjét.
A látásukat elvesztetteknek tanfolyamokon is tanítják, mit, hogyan tudnak önállóan megoldani, Dani azonban csak a számítógép-használathoz kért segítséget.
Beletanultam a napi feladatokba, csak megszokás kérdése
– mondja. Amit nem tud kitapogatni, kézzel értelmezni, ahhoz általában a füle, illetve beszélő eszközök segítik. A telefonja, órája és a számítógépe is angolul segíti őt.
Mindig ilyen helyre vágyott
A tengerpartra megyünk. Megkér, hogy vezessem.
Ha látóval megyek, akkor szívesen pihentetem a botom, de nem lehet mindenkiben megbízni. Előfordult, hogy felajánlották a segítséget, csak az illető nem jelezte a padkát vagy épp nem mérte fel, hogy elférek-e az oszlop mellett. A legrosszabb, ha csak megragadják a karom és húznak. Az a jobb, ha én karolhatok bele a segítőbe.
Mindig tengerparti városban akart élni, noha nem hitte, hogy erre valaha is lehetősége lesz. Amikor egyetemet választott, még akkor sem tudta, milyen szép helyen fog lakni, pár perc sétára a tengertől.
Nekem ez a mennyország. Szeretem a tenger illatát, a hangját. Imádok itt üldögélni. Futni is itt szoktam heti 2-3-szor.
Vannak önkéntesek, akik szívesen futnak a vakokkal párban, ők segítik.
Gyerekként még látott valamennyit
Dani négy éve költözött Nagy-Britanniába, három évvel azután, hogy elvesztette a látását. Egészségesen született, de nem emlékszik, milyen volt teljesen látóként. Óvodás korában kezdett egyre közelebbről nézni mindent, kiderült, hogy 10 százalékosra csökkent a látása, ami azt jelenti, hogy a szemészeti táblán csak a felső sort látta tisztán.
Könnyen megszokta korlátait, ugyanúgy videojátékozott, biciklizett és focizott, mint a többi gyerek. Körülbelül 10 évig viszonylag stabil volt az állapota. Az orvosok tanácstalanok voltak. Vizsgálatok végeláthatatlan sora, műtétek, gyógyszerek tartották benne és szüleiben a lelket, hogy rosszabb már nem lesz, sőt a csodában is bíztak:
Azt reméltük, hogy egyszer megtalálják végre a betegség okát, és akkor egy operációval még javulhat is a helyzetem.
Középiskolás, 16 éves volt, amikor teljesen megvakult.
Minden tönkrement a szememben, ami tönkremehetett. A teljes sötétségtől kétségbeestem, aztán túl az első sokkon, elfogadtam, hogy ez visszafordíthatatlan, azt mondtam, nincs más hátra, mint előre, gyerünk, csináljunk valami újat!
Írni kezdett egy kis novellát, gyakorlatilag eközben tanult meg vakon gépelni. Nem tagadja, nyomasztó időszak volt a látása elvesztése utáni első év.
Frusztráló volt, hogy újra kellett tanulnom az olvasástól, a közlekedésen át, a rántott hús készítéséig mindent.
Tinédzserként a fehér bottól ódzkodott leginkább:
Az valahogy nyilvánvalóvá tette az állapotomat. Kicsit szégyelltem.
Ma már tudja, semmi szégyellnivalója nincs. Akadályokkal teli pályán is élen végez.
Magyarország vagy Anglia?
Három magyar és két külföldi egyetem közül választhatott. Felvételi pontszáma elég volt odahaza a BME-re, az ELTE-re és a DOTE-ra, külföldön meg két angliai egyetemre. Az ELTE volt a nagy álma, Dávid Gyula előadásaira különösen vágyott. De úgy érezte, Budapesten jogi, informatikai és gyógypedagógiai karon nem gond egy látássérült diák, természettudományos területeken viszont nincsenek felkészülve az oktatására.
Írtam az ELTE-nek, hogy felvettek, de vak vagyok, hogyan oldjuk meg a labormunkát és a matematikai jegyzetek értelmezését. Nagyjából az volt a válasz, hogy majdcsak valahogy, biztos találnak egy önkéntes évfolyamtársat, aki segít. Brightonból viszont azonnal azt írták, biztosítanak majd segítőt, csak pontosan mondjam meg, mikre lesz szükségem.
A biztonság kedvéért azért a magyarországi egyetemre is beiratkozott és halasztással indított. Egy éve volt, hogy eldöntse, tud-e önállóan létezni külföldön.
Két bőrönddel, szülei kíséretében érkezett Angliába:
Alig landolt a repülőnk, elkezdődött a felkészítésem az egyetemtől kirendelt, közlekedést segítő szakemberrel, hogyan jutok majd be minden nap előadásokra. Egy hetem volt kezdésig.
A szülei is hazautaztak pár nap múlva, de nem érezte magát csöppet sem elveszettnek, hamar talált barátokat, akik segítették mindenben. Időt azonban senki nem tud neki adni.
Nekem minden tovább tart és ez sokszor az alvás rovására megy. Tudományos szöveg olvasása akár négyszer annyi időbe is telik nekem, mint egy látónak. Aztán számítógépes párhuzamos munkák is lassúak, a keresésnél is nekem minden felajánlott lehetőséget olvastatnom kell a géppel, míg egy látó csak rápillant a listára és csak azt nyitja meg, amire szüksége van
Angolul már beszélt, amikor Angliába jött, nemzetközi középiskolában tanult.
Van, hogy egy zöldség nevét épp nem tudom, de a tudományos kifejezések nem okoznak problémát.
A nehezebb út vezette a sikerhez
Gyerekként is rajongott a matematikáért, fizikáért, szeretett kísérletezgetni, de nem volt zseni:
Nem építettem meg a saját motorom 6 évesen és nem írtam játékprogramot 10 évesen. Csak kíváncsi voltam és igyekeztem mindent más szemszögből vizsgálni, mint a megszokott, elfogadott.
Az egyetem előtt sokat rágódott, mit válasszon, nemzetközi kapcsolatokat, közgazdaságtant, ami elérhetőbb, könnyebb neki, vagy vállalja a nehezebb utat a szenvedélyéért. Az utóbbi mellett döntött, elméleti fizikából diplomázott az idén nyáron.
Egy számítástechnikai feladat még az egyetem kezdetén új irányba kezdte terelni. Már az első évben egy csillagász professzorral, egy rehabilitációs szakemberrel és négy tehetséges diákkal azon kezdtek gondolkodni az ő ötlete alapján, hogyan lehet grafikonokat értelmezni vakon. Olyan nonprofit vállalkozás lett az eredménye, amellyel szeretnék mindenki számára elérhetővé tenni a tudományt.
Grapheel néven alapítottunk egy szervezetet és indítottunk egy weboldalt, amelyen több projektünk is fut. Az egyik, az IRIS, amelyben a tudomány iránt érdeklődő vakoknak keresünk látó önkénteseket, hogy képi információkat, például diagramokat segítsenek értelmezni, vagyis fordítsák szövegre a képeket
Dani azt mondja, a fizika iránti rajongása örök, de most komolyabban foglalkoztatja az ember és a gép kapcsolata. Azt kutatja, hogyan lehet tudományos területen, oktatásban, több érzékszervet bevonva információkat átadni.
Azt vizsgálom, hogyan lehet demonstrálni mondjuk a hidrogénatom quantummechanikai értelmezését, nem csak képekkel, animációkkal. Ez lehetséges például egy 3D-s hologrammal, annak érintésével, a kezünk mozgására történnek a folyamatok egy atomon belül.
A jövőt egyelőre Angliában tervezi. A következő 3-4 évben a doktori címért tanul majd.
Úgy érzi, a vakságától sokat kapott:
Tudományos kíváncsisággal figyelem most magam. Vizsgálom, hogyan változnak az egyéb érzékszerveim és az agyam. Ha nem jött volna ez, lehet, hogy még mindig videojátékoznék. Küldetéstudatot adott a vakság, arra inspirál, hogy csináljak valami hasznosat.
Dani nemrég írta meg történetét egy egyetemre vágyó vagy már diplomázott látássérülteknek szóló honlapon. Ott is összegzi, mi mindent ért el. Hihetetlenül szerencsésnek érzi magát ezért. Nem bánja, hogy a kalandosabb út mellett döntött:
Örülök, hogy az ismeretlent választottam, és legyőztem a démonjaimat.
