Solymosi Frigyes az egyik legismertebb magyar konzervatív keresztény értelmiségi. A Széchenyi-díjas akadémikus az első Fidesz-kormány idején Orbán Viktor tanácsadója volt. Mindezt tudni kell ahhoz, hogy értékelhető legyen mindaz, amiről Sándor Zsuzsának a 168 Órában beszél. Az interjú végén például azt mondja:
Elképesztő mértékű az állami korrupció, s ezt a jobboldali szellemi elit sem nézheti tétlenül.
Ha az értelmiségiek össze tudnának fogni közös társadalmi ügyekért, jóval többet érhetnének el. Nem tudnak. A professzor elárulja „a miérteket”, illetve az interjú elején azt is, hogyan kezdett el a Magyar Nemzet helyett a Népszabadságba írni. (Hosszú történet, négy a Magyar Nemzet és Hír Tv ellen megnyert perrel.) Érdekes a szóhasználata.
Viszont az sem akartam, hogy elhallgattassanak: olyan fórumokat kerestem, ahol szabadon szólhatok.
Most sem hallgat
A Népszabadság bezárása nagyon érzékenyen érinti, nem önmaga miatt.
A Népszabadság megszüntetését abszolút antidemokratikus lépésnek tartom. A sajtószabadság lábbal tiprásának.
Szerinte a kormány cinikus, amikor arról beszél, hogy azzal sértené meg a sajtószabadságot, ha a lap belügyeibe avatkozna. (Emlékeztetőül 2002-ben Orbán Viktor azért fordult az államfőhöz, hogy vesse latba befolyását, mert veszélyben a sajtószabadság – a szerk.) Most a professzor hozza példaként a piaci szempontból életképtelen kormánypárti újságokat, az üresen kongó stadionokra elherdált százmilliárdokat, és fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Népszabadság felszámolása nemcsak az ellenzék vesztesége,
hanem az egész magyar demokráciáé. Az elkötelezett jobboldaliaké is.
Ők elveszítették a kiegyensúlyozott tájékozódás lehetőségét, amely a demokrácia működésének alapja.
A jobboldal is vesztett
Solymosi Frigyes – nemzetközi és történelmi példák alapján – szűk látókörűnek nevezi azokat a fideszes politikusokat, publicistákat, akik örömködnek, hogy az egykori kommunista Népszabadság jogutódját sikerült tönkretenni, miközben a lapot már egy olyan csapat vezette, amelynek több tagja
még gyerek volt a rendszerváltás idején. Abszurd számon kérni rajtuk az állampárti sajtó bűneit. A mostani Népszabadság kitűnő szerkesztőség volt: tisztességes, őszinte újságírókkal. Nagyon sajnálom és felháborít, ami velük történt.
Ha már rendszerváltás
A néhai Antall József és később a Dávid Ibolya vezette MDF sem akarta volna, hogy a jobboldal a mérsékelt konzervatív liberális irány helyett hátraarcot csináljon az egykori Horthy-rendszer kirekesztő, nacionalista ideológiái felé. Ugyanakkor az első Fidesz-kormány megalakulásakor még
Orbán Viktor sem az az ember volt, aki mára lett belőle.
Akkoriban még érdekelte a konzervatív értelmiségiek véleménye. Rendszeresen egyeztetett velük. Akkor jött a törés, amikor Orbán 2006-ban újra veszített, és a Nemzeti Kör a kudarc okait elemezve az egyik legsúlyosabb hibának az ő erőszakos, központosító vezetését nevezte.
A teljhatalom ártalmai
A professzor elismeri, a „centrális erőtér” politikája kétharmados sikert hozott 2010-ben, ’14-ben, de
a kontrollálatlan teljhatalom eltorzította a miniszterelnök személyiségét, és az egész Fideszt is. A demokrácia és a jogállam leépült, miközben fokozódott a kirekesztő gyűlöletpolitika, az állandó ellenségkeresés.
Solymosi Frigyes azért lépett ki nemrég a Professzorok Batthyány Köréből, mert az elnökség úgy állt ki a kormány gyűlöletkeltő népszavazási kampánya mellett, hogy nem szerezte meg a több mint 200 tag többségének támogatását.
“Úgy éreztem, betelt a pohár”
Ennek is volt persze előzménye. Amikor a kormányfő egy éve elindította a menekültek elleni óriásplakát-kampányát, találkoztak a Pesti Vigadóban, a „Széchenyi vacsorán”. A professzor ott is elmondta neki:
jóval humánusabban, toleránsabban kellene kezelni a menekültválságot, mert így megint kivívjuk Európa ellenszenvét.
Orbán Viktor nem válaszolt semmit.
A rendszer túl(f)élői
Solymosi Frigyes szerint a „batthyánys” professzorok közül nemcsak a szintén kilépő Ángyán József és ő helytelenítette az elnökség nyilatkozatát. Sokan azért nem vállalták a véleményüket, mert túlfélik saját helyzetüket, érdektelenek, csak a szakmának élnek.
És akadnak olyanok is, akik úgy gondolják: kritikájukkal gyengítenék a jobboldali kormányzást, az ellenzéket pedig nem szeretnék erősíteni.
Magánbeszélgetésekben a konzervatív és balliberális értelmiségiek is nagyon sok mindenben egyetértenek. Ez a nyilvánosság előtt nem megy. Ezért volt fontos a nyílt levélt, amit különböző világnézetű akadémikusok küldtek az MTA elnökének, hogy az akadémia foglalkozzon az ország antidemokratikus folyamataival, a sajtószabadság veszélyeztetésével. Aláírta, mert elképesztőnek tartja, hogy a kormány egy érvénytelen népszavazás alapján Alaptörvényt módosít.
Utóközlés: Popper Péter Orbán Viktorról
Csak tavaly áprilisban hozta le a 168 Óra a néhai legendás pszichológus jegyzetét, amit tíz évvel korábban nem engedett megjelenni a főszerkesztő. Mester Ákos beismerte, tévedett, amikor 2005-ben azt mondta:
Ez túl erős, Péter.
Popper Péter jegyzetének rövidített változata életre kelt az interneten, ezért a lap, utólag adózva emlékének, a teljes szöveget közölte. Mivel a hatalom természetrajzához fontos lehet, néhány részletet visszaidézünk.
Orbán Viktor. a borostás képű ifjú forradalmár – elkergette hazánkból az oroszokat. Kapott érte egy miniszterelnökséget. Valóban megkapta. Akkor már borotvált volt, mellényes, vasaltöltönyös. Lelkileg is.
Mint Dzsingisz Kán, Sztálin
Popper Péter írt arról, miként lett a Temüdzsin nevű fiatal mongolból Dzsingisz Kán, akinek a képességei
megvannak a borbély és szabó által alakváltozáson átesett ifjú Orbánban is.
Az általános feltételezésével szemben neki az volt a meggyőződése, hogy a személyiség nem szerkezet (struktúra), az ember lelkében sok személyiséglehetőség lappang.
S az manifesztálódik, ami környezeti kihívást, provokációt kap. S ez a sok lehetőség közül előhívott személyiség azután persze mutathat hajlamot a strukturálódásra. (…) Joszif Visszarionovicsból lehetett volna szent életű szerzetes Grúziában. De eljött érte a forradalom…
Orbán Viktorból is lehetett volna erőskezű apa, kőbányájával, szőlejével ügyesen gazdálkodó vidéki nagyember, harmadosztályú futballedző, ravaszul üzletelő kisvárosi prókátor, de eljött érte az átkozott szocializmus, elit ösztöndíjast formált belőle, és Angliában taníttatta…”
Csalódott Orbánban
Solymosi Frigyessel ellentétben Popper Péter személyesen egyetlen szót sem váltott Orbánnal, de nem kedvelte. Megharagudott rá.
Bizalommal és várakozással fogadtam a rendszerváltás magyar módját, reméltem, hogy az akkori, bosszúért lihegő MDF helyett a rokonszenves Fidesz befolyásolja majd a hatalmat, igen, a fiatalok…
És évről évre jobban megharagudtam rájuk. Mert kiárusították fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük, soha nem lesz belőlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja. Valaki egyszer figyelmeztetett: Vigyázz! Ezek bűnözők!
Nem hitte el, de végül Popper Péter számára Orbán Viktor neve szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors megadta neki a ritka lehetőséget, hogy sarokkő lehetett volna a magyar történelemben.
De ő pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta. Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever….
