A politológus a Népszavában azt mondja, 2015-ben hihetetlenül ellentmondásos folyamatok zajlottak párhuzamosan.
Egyszerre voltak jelen a szétesésre, a dezorientációra, illetve a központi hatalom megerősödésére, mennybe menetelére utaló jelek.
Mindezt ő is ellentmondásosan éli meg. Volt, amikor bízott benne, hogy előbb-utóbb összeáll egy új, a mostanitól gyökeresen eltérő struktúra, de amikor a magyar politika vérfagyasztó akcióival szembesül, akkor azt mondja: ezzel az országgal bármit meg lehet csinálni.
Az emberek többsége már átlátja az aljas trükköket – az Orbán vőre írt jogszabályt, a Felcsútból kikerekedő képtelen metropoliszt és a többit – mégis dermedten tűr.
Szomorú. Nem gondolta, hogy ennyi emberre ilyen erővel tud rátelepedni a tehetetlenséggel társult becsapottságérzés. Kutatóként az országot járva ugyanakkor azt tapasztalta, hogy létezik egy éledező közönség, amely kifejezetten várja, hogy szakszerűen elmagyarázzák neki, ami érdekli. Ennek örül. Az ő vidéki közönségének nincs direkt politikai színezete, előadására elmegy a volt MSZP-s polgármester, a mostani jobbikos képviselő, az egykori kisgazda. Idei, friss élménye, hogy hihetetlenül kettéválik az ország: a kanonizált médiaképtől teljesen eltér a helyi valóság. Ez korábban is így volt, de nem ennyire. Ilyet utoljára a nyolcvanas évek derekán tapasztalt.
Egy másik ország – sok kis köztársaságból
A kormányzati és a vele szemben álló média szöges ellentéte egymásnak: amit az egyik ünnepel, a másik elítél. Közben azonban egyre erősebb az a nem aktuálpolitikában gondolkodó Magyarország, amely nem akar megfelelni a kormánynak, és azt sem várja, hogy az ellenzék produkáljon valamit, nem számít külső segítségre. Fölfogja, hogy igazgatásilag és kulturálisan homogén közegben él, amelyet magára hagytak. Ettől nem kétségbe esnek, hanem megszervezik önmagukat. Kutatóként amerre jár, azt látja, szétesik az ország több száz apró köztársaságra. Csöndes, láthatatlan, de igen hatékony nagykoalíciók kezdenek kialakulni.
Mindhárom fontos: csöndes és hatékony, mert nem veri nagydobra a létezését, megáll az illetékessége határán, a térségen kívül talán nem is tudják, hogy odaát más a világ. Nem ricsajozik, nem reklamál, hogy erre vagy arra nem kap pénzt, elintézi és nem köti senki orrára, hogyan csinálta. És láthatatlanok, mert nem szeretnék, hogy a megyei pártparancsnokok észrevegyék őket, a kormány pedig végképp nem.
Kéri ezt az emberek rossz tapasztalataival magyarázza, hiszen eddig bármilyen kormányzás volt, mindig jött valaki föntről, aki részt kért a helyiek sikeréből. Vidéken mindenki ismer mindenkit. Tudják, ki hová tartozott egykor, és azt is, mindegy, ki melyik pártnál van épp most, ha húsz éve jól végezte a dolgát, most sem csalódnak benne.
Iskolapélda
Kezd ébredezni az emberekben az autonómia iránti igény. Sokan számolnak azzal, hogy a rendszer – ellenfél híján – tartósan fennmarad, de nem szeretik. A nyílt ellenállás helyett más utat választanak. Példaként a KLIK-et hozza, amellyel a kormány rátelepszik az oktatásra, megnyirbálja a tanárok önállóságát.
A praktikus, mindennapi gyakorlat azonban az, hogy a KLIK hatalma a kapuig tart, az osztályterembe nem ér el. Szóval sokféle módja van annak, hogy a közösségek bizonyos fokig védettek legyenek. (…) A Fidesz úgy viselkedik, mint aki lottón nyerte az országot: hazaviszem, mert az enyém! Aztán menet közben kilyukad a zsák, és mire hazaér, csak a direkt hatalmi szféra marad a zsákban.
A politológus úgy látja, a látszat dacára nem lehet totálisan fideszesíteni a társadalmat, mert ez egy rafinált ország. A nép – miként a hetvenes években – most is kitapogathatja saját mozgásterét, majd fokozatosan belakhatja az egyébként általa nem szeretett rendszert, most még gyorsabban, hiszen van már rutinja, ami beépült, nem kell hozzá újabb harminc év, hogy ez a tudás aktiválódjon.
Már túl vagyunk a szokott fázisokon: gyors felfutás, ájult ünneplés, aztán rácsodálkozás, majd súlyos csalódás, végül lelepleződés: átvertetek minket, csalók, tolvajok vagytok, lókupec-politikát műveltek, de nem tudok veletek mit kezdeni, viszont az enyémet nem adom!
Menekülési útvonalak
Kéri László – másokkal ellentétben – úgy véli, nem tehető zárójelbe a rendszerváltást követő húsz év, mert az is beépült tízmillió magyar agyába. A mozgásszabadság is, hiszen már el lehet menni szabadon az országból, a Fidesz-fennhatóság alól.
Az biztos, hogy a Fidesznek gőze sincs arról, mi megy végbe az országban.
A politológus feleslegesnek tartja a média megszállását, mert az emberek jelentős része már nem kér a központi hírszolgáltatásból, nem vesz napilapot, internetet böngész, a huszonéveseknek gyakran tévéjük sincs. Azokat pedig, akiknek már kint él valamelyik rokona, akivel napi kapcsolatban állnak, már nem lehet könnyen megvezetni. Szerinte a Fidesz valóban új világot kezdett építeni, de csak elkötelezett híveinek, klientúrájának, amely borzalmasan hangos, agresszív.
A tízezer Szijjártó országa
Klónozzák őket, még a mondataik is egyformák, csupa öntudatos, gőgös Fidesz-gyerek. Olyanok, mint a ’60-as évek Komszomol-plakátjain a sugárzó szemű, jövőbe tekintő ifjak. A tízezer Szijjártó országa lettünk… Dermesztő, hogy egy gátlástalan rendszer hogyan szelektálja ki magának a szemérmetlen, törtető fiatalokat, akik azt mondják: egy frászt fogok én gürizni, végigjárni a grádicsot, amikor enélkül is államtitkár lehetek harmincévesen.
Tapintatból nem mond neveket, de ismer közülük néhányat, 2010 előtt tanította őket. Akkoriban jóravalóak voltak. Kéri azt is érteni véli, mit keresnek ott, ahol most vannak, de biztosra veszi, pontosan tudják, hogy ez az egész iszonyú gáz.
Ezek a gyerekek, legalábbis az okosabbja kifelé játsszák a keményet, belül azonban szoronganak. Mert hát, valljuk be: szar dolog gátlástalannak lenni. Nyoma sincs bennük valódi hithűségnek, és ha egyszer megbukik a rendszer, habozás nélkül állnak majd át máshová.
Életveszélyes játszma
Őt leginkább a macsó bunkóság felülkerekedése aggasztja, ami szerinte szorosan összefügg a menekültüggyel.
A nép sikerként könyvelte el az orbáni frázist: „Megvédtük az országot és Európát!” Pedig csak annyit tettünk, hogy áttoltuk a menekülteket a környező országokba, fölmondva ezzel a korrekt együttműködést a szomszédainkkal.
A politológus a jövő titkának tartja, a szomszédok hogyan torolják meg ezt, mikor nyújtják be a számlát. Az a „győzelem”, amitől Orbán most az egekbe száll, a legrosszabb történelmi reflexeket, politikai-kulturális mintákat erősíti meg, ha szalonképessé válik az idegengyűlölet, előbb-utóbb a magyar zsidó és a roma is megkapja a magáét.
Életveszélyes játszmába kezdett Orbán és klubja a rasszizmus feltüzelésével, és még nem tudjuk, mivel fizetünk érte. 2015 egyik fontos tanulsága, hogy Orbánnak sikerült a menekültválságot önös politikai céljainak szolgálatába állítani.
Onnan nézve kevésbé lehangoló az év mérlege, hogy a kormányzati manipuláció ellenére kiderült, a „nem létező” civil társadalom nagyon is létezik, hatalmas tartalékok vannak benne. Kéri szerint a civil menekültsegítők a példa arra, hogy abba kell hagyni a gumicsontrágást, hogy itt most félig vagy egészen diktatúra van-e. Ez semmit nem mond az országról, amelyben a Fidesz saját örökkévalóságát hirdeti, de hatalma törékeny. Kéri László szerint jelenleg kaotikus állapotban van az ország. Elkezdődött a hatalom alulról jövő lebontása, ezt igazolja a civil menekültsegítők felbukkanása a semmiből.
