Orvosdinasztia tagja, a nagypapától a szülein, nagynénin és nagybácsin át a testvéréig és az unokatestvéréig, mindenki orvos. Ő maga belgyógyász lett. Két év után azonban elcsábította őt a média. Nem volt idegen számára ez a feladat sem, hisz diákként több éven át a szegedi rádió, majd televízió riportere volt. 2002-től a TV2 Tények című hírműsorának egyik vezetője.
– Nehéz téged elérni, zsúfoltak a napjaid. Bejött valami extra feladat?
– Nálam ez a megszokott tempó. Amióta hétfőtől péntekig naponta három adást vezetek – s a kollégáimmal hetente váltjuk egymást –, bizonyos hetek egyszerűen kiesnek az életemből. Legtöbbször már délelőtt bent vagyok, felkészülök, délutántól estig pedig háromszor Tények. Szóval úgy élek, mint bárki más, csak pepitában. Amikor mások már befejezik a munkát, én még javában dolgozom. Pont akkor nem lehet elérni, amikor a többiek már ráérnek.
– A társa
d, Bochkor Gábor maga is szakmabeli, számára nyilván természetes ez a munkatempó. A kislányod is megértő?
– Nóri még mindig megpróbál lebeszélni arról, hogy elmenjek dolgozni. A múltkor pont akkor jött sorra a délutános hetem, amikor ő megbetegedett és belázasodott. Nagyon rossz érzés volt otthagyni, mert amikor nincs jól, még anyásabb. Ahogy elkezdtem készülődni, ő sírva fakadt: „Ne menjél el anya dolgozni”. Ilyenkor az sem vigasztalja meg, ha meglát a tévében. Természetesen nem nézi a Tényeket, erre Gábor nagyon ügyel, hisz a hírműsor nem gyereknek való, de ahogy kapcsolgatnak a csatornák között, én is megjelenek néha. Egyszer, kisebb korában előfordult, hogy amikor meglátott, át akarta ölelni a tévét. Aztán panaszkodott, hogy nem tudom anyát átölelni a tévében… Annyira aranyos volt.
– Azt hiszem, hogy nem csak Nórira reagálsz tengernyi érzelemmel, egyébként is ilyen típus vagy. Hírműsor-vezetőként azonban fontosnak tartod, hogy semmilyen módon ne nyilváníts véleményt. Az érzelmek néha mégis látszanak rajtad. Kaptál már ezért kritikát?
– Nem, mert ritkán fordul elő. Egyébként rájöttem arra, hogy bizonyos esetekben épp az lenne a furcsa, ha semmi sem látszódna az ember arcán. Igen, egy politikai hírt objektíven és fegyelmezetten kell elmondani, ott nem megengedhető semmiféle reakció, de az emberi tragédiák engem is megráznak. Vagy amikor egy rossz hír személyesen is érint. Ez ellen nem tudok mit tenni. Mi is emberek vagyunk, s ha az érzelmeink – amelyek lehetnek akár vidámak is – néha-néha kiülnek az arcunkra, a nézők nem veszik zokon.
– A természeti katasztrófákról szóló hírek is hatnak rád, foglalkoztatnak akár a műsor után is?
– Sajnos igen, nem tudok kívülálló maradni. A néző, ha nem tetszik valami, elkapcsol, vagy esetleg nem nézi minden nap a Tényeket. Szóval kisebb dózisban kapja a híreket. Én bemegyek délután, és onnantól kezdve ezeket olvasom, nézem, majd elmondom… Bizonyos események szinte belém ülnek, és vannak olyan időszakok, amikor felhalmozódnak. Ezt elég rosszul bírom. Háromhavonta ki kell szakadnom az egészből, el kell utaznom valahová.
– Mennyire lettél „zöldebb” attól, hogy állandóan foglalkozol olyan témákkal, mint a vörösiszap vagy a hóvihar miatt áram nélkül maradt településeken élők sorsa?
– Foglalkoztatnak ezek a témák, de nálam a természetbarát gondolkodásmód sokkal korábban kezdődött. Anya már egészen kicsi koromban erdei tornapályákra vitt meg túrázni. Gondoskodott arról, hogy jól érezzem magam a természetben. Szegeden nőttem fel, a város melletti tanyavilágban volt földünk, amit műveltünk, rengeteg minden megtermett ott. Ez nekem nagyon sokat adott. A szomszédban meg igazi tanyák voltak, ismertük az ott élő embereket, fejtem tehenet, tudtam mi a különbség a kacsa meg a liba között… Aztán kertes házba költöztünk Szegeden, anyuék nagyon szerették a növényeket, és ezt én is átvettem tőlük. Amikor most kinyíltak a hóvirágok a kertünkben, Nóri megkérdezte, letépheti-e. Mondtam, hogy nem. És nemcsak azért, mert védett növény, hanem azért, mert kint sokkal tovább él.
– Korábban több közszereplővel együtt bekapcsolódtál a székesfehérvári Jövő fesztivál programba, ahol olyan témákról beszélgettetek, mint a jövőtudatosság és a környezetvédelem. Hogy találtak rád?
– Csabi (Azurák) hívott, hogy ve
gyek részt a kávéházi beszélgetéseken. Szívesen mentem, bár nem vagyok olyan harcos környezetvédő, aki odaláncolja magát a fákhoz, de amit meg lehet tenni a mindennapi élet szintjén, azt megteszem. Sosem tudnék például szemetelni, meghalnék, ha egy papír zsebkendőt el kellene dobnom az utcán. Nórit is eszerint tanítom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy árnyékként követem a lakásban Gábort, hogy lekapcsoljam utána a villanyt, de mindenhol energiatakarékos izzónk van, és ha vásárolunk egy-egy háztartási gépet, megnézzük energiatakarékossági szempontból is. A vízzel is takarékoskodunk. Amikor Nórival fogat mosunk, nem folyatjuk a vizet. A vécétartály is olyan, hogy van rajta a kis gomb meg a nagy gomb, csak annyi vizet használunk, amennyi kell. Nóri is tudja, és ennek megfelelően nyomkodja. És persze szelektív kukában gyűjtjük a szemetet.
– Tényleg olyan nő vagy, aki nem szín alapján választ autót, hanem műszaki paraméterek szerint?
– Igen, így van.
– És ezek között a szempontok között a környezetvédelem is szerepel?
– Ott még nem tartok, hogy hibridautót vegyek, mert drága, de fontos számomra, hogy az autó hogy működik, és mit pufog ki a levegőbe.
– Tényleg, mit szólt a család a pályaelhagyásodhoz, vagyis hogy végül nem orvosként dolgozol?
– Nekem ők a nagybetűs orvosok, ahogy dolgoznak, és amit elértek szakmailag és karrier szempontjából is… Ráadásul én aput követtem, ő ugyanis belgyógyász-professzor, az egyetemen az általa írt tankönyvekből tanultam. Amikor lediplomáztam, Szegeden az I-es számú belklinikán dolgoztam. Két év múlva jött a megkeresés a TV2-től. Elmondtam a szüleimnek, hogy szeretném megpróbálni. Szívszorító volt a válaszuk. Apu azt mondta: nézd kislányom, boldog vagyok, hogy a belgyógyászatot választottad, nekem ez nagyon sokat jelent, de mint az apád, nem tudom jó szívvel azt mondani, hogy maradj az egészségügyben, olyan rossz a helyzet. Nem látom a javulást, viszont látom a kezdő orvosainkat, mit kínlódnak, mennyi munkával, mennyi pénzért. A saját lányomnak – ha van egy ilyen lehetőséged – nem tudom tiszta szívvel azt mondani, hogy maradj.
– A nővéred is orvos lett?
– Ő is, az unokanővérem is, csak az unokahúgom lett jogász. Mi négyen együtt nőttünk fel, ők a legjobb barátaim.
Fotó: TV2
– Ha beteg vagy, akkor felhívod a papádat?
– Aha, Gábor ezen jókat röhög, azt mondja, ha az Andi kettőt tüsszent, orvosi konzíliumot hív össze a családban. Ez azért kicsit túlzás. Úgy nőttem fel, hogy körülöttem mindenki orvos, anyukám szemész főorvos, a nagynéném gyerekorvos-professzor, a nagybátyám nőgyógyász-professzor, az apu belgyógyász-professzor… és megszoktam, hogy ha valami baj van, ők megoldják. És ez megmaradt. Abban a pillanatban, ha velem valami baj van, nem orvosként, hanem gyerekként hívom őket, és mondom el, hogy ujujuj, beteg vagyok, most mi lesz.
– Amikor összejön a nagy család, még bevonnak a szakmai beszélgetésekbe, vagy már kívülállóként tekintenek rád?
– Abszolút bevonnak, és ezt nagyon szeretem, rajtuk keresztül élő a kapcsolatom a szakmámmal. Apu sokszor „tesztel”, tornáztatja az agyam, vagy én kérdezek egy esetről, és akkor együtt gondolkodik velem, érdekes eseteket beszélünk meg.
– Amikor kiszakadsz Budapestről, vidéki lány leszel újra, aki valamikor színes robogón száguldozott a testvéreivel Szegeden?
– Szeged a szülővárosom, legeslegjobban ott szeretek lenni. Amikor hazamegyünk, az unokatesóméknál lakunk, anyuék is átjönnek. Imádom. Ott vagyok önmagam. Becsukom az ajtót, és az vagyok én. Néhány ott töltött nap nagyon sokat ad nekem. A városban minden sarkot ismerek, rengeteg emlék köt oda, mégis sokszor ki sem teszem a lábam a lakásból. Nórinak is van egy unokabátyja, és nagyon szeretik egymást, mi meg négyen lányok, mint régen, újra együtt vagyunk. Nekem ez a menedékhely. A családom körében az az Andi vagyok, aki mindig is voltam.
Az interjú az Energia Magazin korábbi számában jelent meg. Várkonyi Andreával Völgyi Vera beszélgetett.
