Februárban a MISZ más szakmai szervezetekkel együtt a bér jellegű terhek csökkentését kérte. A kormány márciusban három adócsökkentő programmal is előállt. Elégedett-e a gyorsan előterjesztett javaslatokkal?
– A három adócsökkentési javaslat kommunikációja kicsit olyan, mintha három étel lenne az étlapon, de a pincér kettőt rögtön emészthetetlennek titulálna, majd hozzátenné: azért lehet választani. Egyébként a három javaslat közül inkább a járulékcsökkentéssel értünk egyet. Ugyanakkor a 200–250 milliárd forintos csökkenés enyhén szólva csekély. Szerintünk az igazi probléma nem annyira a teljes adóteher, amelyben közel vagyunk az EU-s átlaghoz, hanem a béreket terhelő hányad: a 49 százalékos járulékteherrel a legrosszabb pozíciót foglaljuk el Európában. Amikor mozgástérről beszélünk, az átstrukturálásra is gondolni kellene, ami nyilván sokkal nagyobb lehetőségeket kínálna.
A 250 milliárdos csökkentés a GDP 0,8 százalékától fosztja meg az államot. A jelenlegi gazdasági helyzetben tud ennyit nélkülözni az ország – miközben munkáltatói oldalról még ez a könnyítés is édeskevésnek tűnik?
– Ahhoz képest, hogy a GDP arányában vett költségvetési hiányt a várt 6,8 százalék helyett 5,5–5,7 százalékra sikerült leszorítani, szűkös a kormányfő által bejelentett, adócsökkentésre fordítható nettó 250 milliárd forintos keret. Azt jelzi, hogy a kormányzat attól tart, nem sikerül tartania a konvergenciaprogramban lefektetett hiánycsökkentési menetrendet.
A magas járulékterhek mellett mi gátolja még az innovatív szektor fejlődését?
– Köztudott a szakember-utánpótlás hiánya. Az intelligens iparágakhoz nem a mérnökök, fejlesztők mellett kellenek a jó technikusok is. Itt megint a műszaki jellegű szakképzettséggel van gond. Az egyetemi keretszámok esetleges emelésével már nem lehet javítani a műszaki és természettudományos képzést, mert nincs jelentkező. Akkor lesz, ha a közoktatásban történik valami a természettudományos oktatással, mert sajnos ezek olyan szakmák, ahová nem hirtelen felindulásból jelentkezik valaki. A pályaválasztás szempontjából igazán a 12–14 éves kornak van nagyon nagy jelentősége. Akivel általános iskolás korában megutáltatják a természettudományokat, az nem megy se lakatosnak, se gépészmérnöknek.
Az oktatás meglehetősen összetett alrendszer, számos más területet érint, a döntések hosszú távra hatnak. Ön milyen megoldást javasol?
– Sajnos a magyar gyermek sorsát eldönti, hol született. Az esélyeket nem itt-ott csordogáló anyagi támogatással, hanem esélyteremtő iskolarendszerrel lehet növelni. A rossz hírem az, hogy úgy gondolom: nincs csodaszer. Egyszerűen végig kell gondolni, hogyan lehet összekapcsolni az oktatásfejlesztést és az innovációt. Meg kellene érteni, hogy Magyarország gazdasági versenyképessége kritikus mértékben függ az oktatási rendszer minőségétől. A furcsa az, hogy az innováció támogatási rendszerében Magyarországon tulajdonképpen minden adva van. Az a baj, hogy nem áll össze rendszerré. Az elkülönült alrendszerek egymástól függetlenül működnek. Mintegy két éve három minisztérium kezdett foglalkozni innovációval: az oktatási, a gazdasági minisztérium, valamint a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, azaz a területfejlesztési minisztérium. Utóbbi a GOP-pályázat révén. A MISZ azt mondja, egyetlen állami szervezetnek kellene irányítania az innováció támogatási rendszerét, egységes stratégia szerint.
Az uniós pénzek hatékony elosztása mennyire lehet katalizátora, ösztönzője az innovációnak?
– Elvileg lehet. Egyelőre azonban az ilyen jellegű pályázatok első körének döntési folyamata zajlik, úgyhogy a hatás még nem látható.
Milyen átvehető, pozitív külföldi példák vannak?
– Kanadában például az állam a kkv-ket úgy is támogatja, hogy 1–2 évig finanszírozza egy pályakezdő kutató-fejlesztő fizetésének felét. Tehát a munkáltató vállalkozás és a friss diplomás együtt pályázik az állami támogatásra. Vagy az állam tapasztalt, visszavonult menedzsereket foglalkoztat, hogy kis cégeknél tanácsadóként működjenek. Vagyis a kanadai állam azt is felismerte, hogy a tanácsadás, a szaktudás átadása gyakran fontosabb, mint a készpénz. De említhetném az USA-ban, Bush elnök által, két éve meghirdetett Amerikai Versenyképességi Kezdeményezést. Ez a gazdaságfejlesztési program arról szól, hogyan kell fejleszteni a közoktatásban a természettudományok és a matematika oktatását.
A rossz gazdasági helyzet nem akadályozza a fejlesztést? Ha nincs pénz, Magyarországon általában az oktatástól vonnak el forrásokat.
– Ez általában sajnos igaz. De Bush is annak ellenére fejlesztette a közoktatást, hogy 2006-ban az Egyesült Államokban nagyon megugrott a költségvetési deficit, megszorításokra is sor került. Ráadásul Bush ugyanebben a beszédében száznál több központi program támogatásának leállítását vagy csökkentését jelentette be. Mi történt? Üzent a gazdaság.
Jelenleg mennyit költünk oktatásra?
– Attól függ, hogy mit nevezünk oktatásnak. A GDP 5,6 százaléka körül költünk most, ami az OECD-átlagnál egyértelműen alacsonyabb. Itt ismét hangsúlyozni szeretném, hogy nem önmagában az összeg a meghatározó, a hogyan legalább ugyanannyira fontos. Ehhez azonban politikai konszenzus kell. A finn és az ír csoda is ezen alapul, nem a több pénzen. Végzetes lenne, ha elindulna egy olyan program, amelyet két-három év múlva egy másik kormány felülír.
Most mennyit keres egy magyar mérnök?
– Az Állami Foglalkoztatási Hivatal adatai szerint egy pályakezdő mérnők bruttó 250–300 ezer forintot keres, ez néhány éven belül 320–480 ezerre nő. Egy kutatás alapján a cégvezetők szerint az innováció legnagyobb akadálya nem a pénzhiány, hanem a szakember-utánpótlás, illetve a politikai együttműködés hiánya. Az sem igaz, hogy tömegesen külföldre vándorol a műszaki értelmiség; a végzettek száma alacsony.
A K+F kutatóközpontok miért jók Magyarországnak? Nem fenyeget az a veszély, hogy ezek a cégek odébbállnak, amint lejár többéves adókedvezményük?
Szabó gábor
Egyetemi tanár. 1954-ben született Nagykanizsán. 1978-ban végzett a szegedi egyetem fizikusszakán. Nyolc évet töltött vendégtanári ösztöndíjjal Németországban, illetve két évet az USA-ban. 2004 óta az MTA levelező tagja. Szakterülete az optika, a kvantumelektronika, a spektroszkópia. A Szegedi Tudományegyetem Műszaki és Anyagtudományi Intézetének igazgatója. 2007 óta a Magyar Innovációs Szövetség elnöke. Három lánya van, feleségével Szegeden él. Hobbija az olvasás, a főzés, a borászat.
– Csak azok a multinacionális cégek állnak tovább, amelyek kizárólag az adókedvezmény és a munkaerő alacsony költsége miatt települtek ide. A K+F-szektor azonban teljesen más: itt nem csak a munkabérről szól a történet. Egyrészt egy fejlesztő haszna sokkal nagyobb, mint a fizetése. Ezek a cégek komoly hozzáadott értéket termelnek meg a képzett magyar munkaerő segítségével, fajlagosan mégis olcsóbban, ám jóval magasabb fizetést adva, mint a magyar cégek. Másrészt egy globális vállalatnak mindegy, hol van. Ha viszont már létrehoztak egy központot, ahol tehetséges munkatársakat találtak, nehezebben állnak odébb.
De nem úgy van, hogy a csúcstechnológiát fejlesztő és exportáló cégek amúgy is fejlesztenek, a többség meg nem tud, hiába akar?
– Ez valóban fontos kérdés. Nyilvánvaló, hogy az innovációban erős kevés magyar vállalat nem panaszkodik. Ezt tapasztalni lehet a különböző szakmai konferenciákon. A többség azonban vegetál, és az a fő problémája, hogy az energiaár-emelést hogy fogja túlélni. Magyarán: tévhit, hogy a kis cégek megússzák innováció nélkül.
A népszavazás eltörölte a tandíjat is. Örül ennek?
– Szerintem a tandíjat nem a megszorító Gyurcsány-csomag keretén belül kellett volna bevezetni. Hiszen így valamiféle adószerűségnek tüntették fel. Ráadásul fejlesztési részhozzájárulásnak nevezték el, mintegy tagadva, hogy ez tandíj. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ellentétben bizonyos deklarációkkal, sem a tandíj bevezetése, sem eltörlése nem alapult szakmai előkészítő munkán. A tandíj nem az ördögtől származik; különböző indokokkal legitim lehet. Én igazságosabbnak tartom azt a rendszert, ami Ausztráliában működik, ahol a tandíjat utólag kell megfizetni, amikor az illető egy megadott határnál többet keres. Ha a felsőfokú szaktudás előnyt jelent, a hallgató dolgozni kezd, és diplomája révén az átlagnál többet keres, akkor jogos az állam igénye, hogy a képzés árának egy részét kapja vissza. Nem helyes az a cinikus hozzáállás, miszerint a hallgatók többet költenek sörre meg cigarettára. Igenis vannak szegény, de nagyon tehetséges hallgatók, akik éppen a tandíj miatt nem mehetnek egyetemre.
Mit gondol, meddig tarthat még a magyar gazdaság mélyrepülése?
– Nagyon remélem, hogy nem sokáig. Inkább erről kellene beszélni, nem pedig a tandíjról. Az valójában egy jelentéktelen költségvetési tétel, de arra jó, hogy elterelje a figyelmet a valódi bajokról. Ha három százalékkal magasabb lenne a GDP-növekedés – ez kb. 800 milliárd forint többletet jelentene –, akkor a tandíj kérdése is elnyerné méltó helyét a közbeszédben.
A társadalom pártpolitikailag rendkívül megosztott, ezt az utóbbi két év csak felerősítette. Ön szerint van morális válság Magyarországon?
– A politikusok valóban sokat tettek azért, hogy a demokráciába vetett bizalom csökkenjen. Nyilvánvaló, hogy bizalmi válság van, s együtt jár a gazdasági sikertelenséggel. Ilyen helyzetben minden politikai oldalnak „együtt kellene elvinnie a balhét”. Szerintem nagyon szerencsés volt Németország, ahol a választás eredménye kikényszerített egy nagykoalíciót. Másrészt Magyarországon túl sok függ a pártpolitikától. A fejlett demokráciákban az egyszerű vállalkozó saját kezében tartja boldogulását; nem úgy érzi, hogy ez a politikától függ, mert „majd megmondják odafönn”. Ezt nálunk is meg kellene tanulni. Néha azt gondolom, hogy már csak egy generációváltás hozhatja ismét egyenesbe az országot.
