Magyarországon a foglalkoztatási szint jelenleg hatvan százalék alatt áll. Az Európai Unió Lisszabonban megfogalmazott dekrétuma 2010-re az unió átlagában 70 százalékos foglalkoztatási rátával számol. Két évvel ezelőtt a stockholmi értekezleten kiegészítették a lisszaboni célokat, és az idősebbek (55-64 év közöttiek) ötven százalékos foglakoztatási rátáját is az elérendő célok közé sorolták. Miközben Svédországban már tavaly is a 80 százalékos ráta elérése volt a kormányzat szándéka, hazánkban ez az arány – az Európai Unió déli államaihoz hasonlóan – a hatvanat sem éri el. Ugyanakkor két éven belül, 2005-re, az unió tagjaként Magyarországnak az uniós foglalkoztatási szint átlagának 67 százalékára kellene emelkedni.
Technikák a foglalkoztatási ráta növelésére
• A felsőoktatásban tanulók munkavállalásának beszámítása a munkaerő-felmérésbe.
• Az alkalmi munkavállalás adminisztrációjának további csökkentése, kisebb összeghatárok alatt teljes adó- és járulékmentesség.
• Az ún. “basic income” felett megállapított határig a segély, járadék mellé szerzett jövedelem legalizálása.
A hazai gazdaság és társadalom alapvető érdeke a foglalkoztatottak számának emelése, az adóterhek egyenlőbb megosztása és a szociális kiilleszkedés, a peremhelyzetre kerülés veszélyének csökkentése. Az esélyegyenlőségi program valódi megvalósítását mi sem segítené elő jobban, mint a foglalkoztatottak létszámának növekedése. Míg tavaly a szerény mértékű, de érzékelhető létszámbővüléssel együttesen a formális munkaerőpiacon alig négymillió honfitársunk volt jelen, a munkaügyi kormányzat hozzávetőlegesen további egymillió ember bevonásában gondolkodik.
A gazdaságilag törvényesen aktív, kereső népességnek közel nyolcvan százaléka a 25-54 évesek táborából került ki. Eközben a hazai gazdasági társaságok a stockholmi célokkal éles ellentétben lemondtak közel egymillió 75 év alatti munkaképes munkavállalóról. A statisztikai adatokkal összevetve a gazdálkodó vállalatok cégvezetőiben minduntalan felmerül a jogos kérdés: miért küldi olyan gyorsan nyugdíjba az állam alkalmazottaikat, miközben az általuk végzett munka sokszor pótolhatatlan a szervezet számára?
|
A hazai nyugdíjkorhatár folyamatosan emelkedőben van, 2009-re áll be az új, nemre való tekintet nélkül egységes 62 éves korhatár. Ezzel szemben az uniós és az OECD tagállamok gyakran számolnak a 15 és 74 év közötti aktív lakossággal, mint a munkaerő tartalékával.
A magyar gyakorlatban 6,9 millió fő kerülne bele ebbe a csoportba. Ha le is számítjuk a 15 év feletti, de nappali iskolarendszerű képzésben tanulókat, akkor is jelentős a különbözet az alig négymilliós jelenlegi aktív állományhoz képest.
A szocializmus „teljes foglalkoztatottságnak” hívott időszakában jóval 5 millió felett volt a foglalkoztatottak száma. A munkanélküliség nagy hullámát megelőző időszakban, az 1992-es év átlagában még mindig 4,8 millió munkavállaló volt a piacon. Mára ez a munkaerőtömeg alaposan megfogyatkozott.
Sémákba zárva
A munkavállalói gondolkodás sem különb, mint az államé, sommázza napi gyakorlati tapasztalatait a munkavállalási tanácsadó. “Amikor az Álláskereső Teaházban feltesszük a kérdést: mit szeretnétek elérni a munkaerőpiacon, az 54-56 éves munkavállalók egységesen a nyugdíjazást jelölik meg elérendő célként.”
Talán nem is olyan nagy csoda mindez, ha utánagondolunk, hogy az előző rendszer kegyként juttatta a nőknek az igen alacsony 55 éves nyugdíjkorhatárt. Az átlagos munkavállalók nem tudnak kitörni a tradicionális – határozatlan idejű munkaszerződéssel történő – alkalmazás és a munkahelyek szűkösségének, valamint az alacsony nyugdíjkorhatár nyújtotta látszólagos biztonságnak a kettős szorításából.
Amikor viszont arról esik szó, hogy ki mit csinál majd a nyugdíjazást követően, az unokák után rögtön az újabb kereső tevékenység felkutatása a cél. „Közben a munkaerőpiac is ebben az irányban alakult át; azaz a gazdálkodó vállalatok a ’just in time workert’ keresik. Ez így valóságos nonszensz” – véli a szakember.
