A Magyarországon felhasznált kőolajnál az import aránya 90 százalék körüli, földgáznál ez 80 százalék körül mozog, „amelynek nagy része Oroszországból származik”, ezért az orosz földgázszállítás „különösen nagy jelentőséggel bír”. „Az orosz-ukrán konfliktus, kiváltképpen az ukrán tranzitszállítás várható csökkenése előrevetíti a hagyományos tranzit útvonalak esetleges tartós megváltozását a 2020-as években” – ez nem egy aktuális, Ukrajnáról szóló háborús elemzésben, hanem az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) által 2020-ban elkészített Nemzeti Energia- és Klímatervben (NEKT) olvasható.
Az orosz-ukrán konfliktus 2020-ban, a NEKT írásakor még nem azt a háborút jelentette, amit Vlagyimir Putyin 2022 februárjában elindított Ukrajna ellen. Az ITM nem mondta ki egyértelműen 2020-ban, hogy Moszkva nem akar Ukrajnán keresztül gázt szállítani – pedig ez akkorra már nyilvánvaló lehetett a hozzáértők számára, hiszen két irányban, északon és délen is elkerülő vezetékeket építtetett a Kreml. És ezért volt várható a NEKT szerint is az ukrán tranzit csökkenése. Ez azóta be is következett, hiszen ma óriási kerülővel, Szerbia felől kapjuk az orosz gázt a TurkStream nevű, Oroszország és Törökország között a Fekete-tengeren át megépített, illetve részben a meglévő balkáni vezetékekből álló hálózaton.
Egy rémisztő statisztika
A NEKT egyik statisztikája rémisztőnek tűnik:
de az ITM szerint ez egy kivételesen kiugró érték volt. Az EU-n belül számos statisztika kering, hogy melyik ország mennyire függ az orosz olajtól és földgáztól, és az új bolgár miniszterelnök is arról beszélt a napokban, hogy időnként 100 százalékos a kitettségük. Ezért nem mondhatjuk, hogy Magyarország van a legkiszolgáltatottabb helyzetben ilyen szempontból az EU-ban, de az kétségtelen, hogy ezen a negatív ranglistán sajnos előkelő helyett foglalunk el.
A Molhoz tartozó FGSZ Földgázszállító Zrt. adatai szerint például 2020-ban a földgáz aránya az EU primerenergia-felhasználásából 24,5 százalékot tett ki, míg itthon ugyanez sokkal magasabb volt, és elérte a 33,6 százalékot.
Az azonban már két éve, a NEKT megfogalmazásakor is világosan látszott: Magyarország súlyosan függő viszonyban van az Orbán-kormány szerint is Oroszországtól, elsősorban a földgáz importja miatt. Az olajimport ennél diverzifikáltabb, azaz több forrásból érkezik hozzánk a NEKT szerint. Ám épp március 31-én derült ki, hogy a Molnál több százmillió dolláros beruházás és több év kellene ahhoz, hogy teljesen átálljanak az orosz kőolajról más típusokra. A Dunai Finomító működését alapvetően oroszországi keverék kőolaj feldolgozására tervezték: más típusút legfeljebb 35 százalékos arányban tud felhasználni a társaság – közölte a Mol.
amelyet röviden úgy foglalhatunk össze, hogy a magyar olaj- és gáztermelés fokozatos csökkenése ellenére a hazai ipar és a lakosság energiafelhasználását itthonról egyre kevésbé elérhető energiahordozókra, azaz kőolajra és földgázra állították át. Ez azonban csak a kereslet növekedését magyarázza – a kínálat bővülését az egyre nagyobb szovjet, illetve orosz szénhidrogénforrások felfedezése teremtette meg.
A függőség kialakulása
De hogy kezdődött a függőség? A Tiszai Vegyi Kombinát (TVK), „hazánk egyik legnagyobb beruházása megkezdi a műtrágyagyártást” – olvasható 1964. október 26-áról A szocializmus útján című kötetben. Az 1982-es kádárista propagandakiadványban találhatunk egy azóta fontosabbá lett eseményt is: beindult ugyanis a termelés a Dunai Kőolajipari Vállalatnál (DKV) 1965. július 13-án.
Mára mindkét vállalat a Mol-csoport része: a TVK most Mol Petrolkémia Zrt. néven folytatja tevékenységét Tiszaújvárosban. A DKV pedig a Mol százhalombattai Dunai Finomítójaként ismert – ez az a létesítmény, ahol (mint már említettük) inkább orosz kőolajat tudnak feldolgozni.
Az, hogy a vegyipar megkezdte az átállást részben kőolajra, illetve hogy elkészült a központi olajfinomító Százhalombattán, elsősorban azzal függött össze, hogy egy évvel korábban, 1964-ben helyezték üzembe a Barátság kőolajvezetéket. Ezáltal nőtt a magyar energiafüggőség a Szovjetuniótól. Ettől kezdve ugyanis a Volga folyó és az Urál hegység közti térségből megkezdődött a szovjet olaj szállítása hazánkba. (A vezetéket már 1962-ben felavatták, de üzemszerűen csak két évvel később kezdett működni. Később Nyugat-Szibéria olaját is a vezetéken továbbították felénk a Szovjetunióból.)
Hogy a Barátság I. vezeték 1962-ben elérte Magyarországot – ez még nem a szovjet nyomásnak volt köszönhető, hanem a kádári vezetés igyekezetének. Feitl István írja le Talányos játszmák című könyvében, hogy Moszkva eredetileg a csehszlovákokkal folytatott különtárgyalásokat egy olajvezetékről, s amikor ezt a magyar vezetés megtudta 1958-ban, azonnal próbált „rákapcsolódni” a projektre. Végül is sikerrel jártak Kádárék, akiknek az igyekezetét egy hazai tényező motiválta leginkább: kezdett kimerülni (illetve elvizesedni) a zalai kőolajmező Nagylengyel környékén.
Így már a hatvanas évek közepétől a Barátság vezeték kezdte el ellátni az ország legnagyobb és hamarosan központivá váló, százhalombattai finomítóját, azaz a DKV-t is kőolajjal. Az 1968 után újabb ütemben továbbfejlesztett Dunai Kőolajipari Vállalat feldolgozási kapacitása 10 millió tonnára nőtt a hetvenes évekre. Közben a DKV alapanyag-ellátását a Barátság II. kőolajvezeték 1972-es befejezése garantálta, amely immár közvetlenül Százhalombattára futott be.
Az itthon felhasznált, feldolgozott kőolajipari termékek kétharmadát így 1973-tól a DKV állította elő. A kapacitás ekkor már olyan óriásira bővült, hogy a nyolcvanas években már nem a mennyiséget, hanem a minőséget és a hatékonyságot fokozták a finomítóban – a hivatalos magyarázat szerint.
Kicsit „elszaladt a ló” a Kádárékkal
Ám valójában a nyolcvanas években nem is volt mit „pluszban” feldolgozni. Mong Attila Kádár hitele című 2012-es könyve szerint ugyanis Moszkva 1981-ben önkényesen 1,5 millió tonnával csökkentette az eredetileg letárgyalt évi 6,5 millió tonnás olajszállításokat. Erről Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár írt levelet Kádár Jánosnak. Brezsnyev tudta (de a levelében nem említette), hogy Budapest továbbadja a szovjet olaj egy részét a Nyugatnak, méghozzá dollárért.
Mong idézi Pulai Miklós korabeli gazdaságpolitikust, aki szerint 300 millió dolláros bevételt szerzett e forrásból Budapest, amely a fizetésképtelenség szélén táncolt ekkor. Amíg Moszkva jobban állt, szemet hunyt az üzletelés fölött (magyar reexport és bérfeldolgozás Nyugatra), de az afganisztáni háború és a szovjet kitermelés problémái miatt hirtelen „bekeményített”. A magyar érvek pedig azért nem érdekelték Moszkvát, mert tudták a Kremlben: a magyar ellátáshoz nincs is szükség évi 6,5 millió tonna kőolajra.
De ne szaladjunk ennyire előre, és nézzük meg, mi történt „gázfronton”! 1965 és 1970 között a magyar lakossági gázfogyasztás ugrásszerűen nőtt. A földgáz ekkor még nem a Szovjetunióból, hanem a magyar Alföldről és kisebb mértékben (ipari célra) Romániából érkezett hozzánk.
Budapest után a földgázhálózat a hatvanas években terjedt ki többek között Békéscsabára, Debrecenre, Egerre, Kaposvárra, Miskolcra, Veszprémre, Salgótarjánra, Nyíregyházára, Szegedre, Szolnokra – szinte az összes fontosabb megyeszékhelyre vagy nagyobb ipari központra. A vezetékes gázzal ellátott háztartások száma az 1960-as 298 ezerről 1970-re 525 ezerre ugrott. A háztartások átlagos gázfogyasztása is nőtt, 353 köbméterrel. A lakossági gázfogyasztás aránya 1960 és 1965 között még stagnált ugyan 4,2 százalékon, de 1970-re hirtelen 11,1 százalékra emelkedett. Erről Pető Iván és Szakács Sándor írt 1985-ben A hazai gazdaság négy évtizedének története című könyvben.
A magyar olaj- és vegyipar a hetvenes években kezdett igazán függeni a Szovjetuniótól. E sorba tartozik a Péti Nitrogénművek is, amelynek műtrágyagyártása is 1958-69 között futott fel. E vállalat ma
hiszen ebből állítja elő fő termékeit. 2022-ben a gázár megugrása miatt a cég márciusban le is állította az ammóniagyártást.
Pető és Szakács szerint a vegyipar földgázfelhasználása a hatvanas években fajlagosan 342-szeresére nőtt. Míg ugyanis 1960-ban az ágazat által felhasznált energiából 0,1 százalékot tett ki ez a forrás, addig 1970-ben már 34,2 százalékot. A kohászatban a gázfelhasználás aránya négyszeresére nőtt, a gépiparban 18-szorosára, az építőiparban 20-szorosra.
Megépül a Testvériség gázvezeték
A szovjet gázimport a hetvenes években jelent meg a magyar gazdaságban. A Testvériség vezeték ugyanis 1975-ben épült meg. Ez a szovjet gáz importjának megkezdését jelentette – a Molhoz tartozó FGSZ Zrt. szerint.
Kezdetben hús-gabona-műszer barterüzlet keretében jött az energiahordozó. Az első szállítási szerződés is 1975-ös a Szovjetunióval: évi kétmilliárd köbméter földgáz érkezett, majd az 1985-ös jamburgi szerződésben további, évi 2,8 milliárd köbméter szállításáról állapodtunk meg.
Ez tette függővé egyre inkább a magyar gazdaságot a keleti energiaforrásoktól. 1962-ben „kötötték rá” a magyar villamosenergia-rendszert a szovjetre, majd az 1962 és 1972 közti olajvezeték-építések után következett a földgázfüggőség kialakítása 1975-től, végül a nyolcvanas években a paksi atomerőmű révén az atomenergiában is döntő szerephez jutott Moszkva.
A függőség veszélyeire már a hetvenes években felfigyelhettek volna. A felelősség a kádári csúcsvezetést terheli ugyanis azért, hogy az első, az 1973-as olajkrízishez Magyarország „elfelejtett” alkalmazkodni – erről Germuska Pál írt Elvesztegetett fél évtized címmel tanulmányt.
Mong Attila feltárta, hogy az ipari szerkezetváltás elmaradása miként járult hozzá az ország fizetési válságba kerüléséhez. Így a második olajválságot a magyar gazdaság nem tudta változás nélkül átvészelni: az 1979-es drasztikus áremelések nyomán ért véget a „3,60-as kenyér korszaka”. Az infláció 9 százalékra ugrott, a tüzelőanyagok és az energia pedig 34 százalékkal drágultak.
1989-2009: a lakossági gázfogyasztás drasztikusan megugrik
Az elmaradt, illetve megkésett alkalmazkodás következményei a rendszerváltáskor jelentkeztek. Az 1990 utáni kabinetek sokáig nem tudtak mit kezdeni az ország energiafüggőségével. Sőt a Pécsi Tudományegyetem 2011-es összegzése szerint a Magyarországon 1989 és 2006 között épült új erőművek szinte kizárólag kőolaj vagy földgáz elégetésére alapoztak.
Ilyen volt a csepeli, a lőrinci, a litéri és a sajószögedi gázturbinás erőmű. Ezek a Horn-kormány alatt indult beruházások voltak. A Debreceni Kombinált Ciklusú Erőmű az első Orbán-kormány idején kezdett épülni. A Dunamenti Gázturbinás Erőmű beruházása a Németh-kabinet idején indult be 1989-ben, egy év múlva pedig a Kelenföldi Gázturbinás Erőmű építéséhez láttak hozzá. A Gyurcsány-kormány idejére esett a Nyíregyházi Kombinált Ciklusú Erőmű projektjének megkezdése.
A rendszerváltozás utáni legnagyobb baj a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatsorából tűnik ki: a lakossági gázfogyasztás (földgáz és PB-gáz együtt) 1989 és 2009 között óriási mértékben, majdnem duplájára ugrott – 2,14 milliárd köbméterről 4,14 milliárdra. Ez az ország kiszolgáltatottságát – ráadásul a legsérülékenyebbek, a háztartások kiszolgáltatottságát – minden korábbinál nagyobbra emelte a keleti földgáztól. A másik probléma pedig fokozta az előző hatását:
A hazai gáz pedig 2020-ban a belső fogyasztásnak már csak kevesebb, mint ötödét fedezte.
Közben az ország energiafelhasználása is visszaesett, 1989 és 2009 között egyötödével. Így aztán a felhasználásnak már 1989-ben is az 52 százaléka importból származott, ami 2009-ig 62 százalékra nőtt. Pozitívabb változás volt viszont az, hogy immár több ország felé rendelkezünk összeköttetéssel. Azaz csővezetékekkel, amelyek az ellátásbiztonságot fokozzák.
Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc csörtéi 2007-2008-ban
Orbán Viktor 2007-ben még az orosz energiafüggőség miatt bírálta a Gyurcsány-kormányt, és sürgette, hogy Magyarország kötelezze el magát a közös európai energiapolitika mellett. Ugyanebben az évben Orbán azt is kijelentette: „Nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni.” Gyurcsány Ferenc a Fidesz vádjait cáfolta és elmondta: „Biztos, hogy van gazdaságpolitikai kockázata annak, ha Oroszország mintegy 80 százalékban részesedik a magyar energiaimportban. De ez kétirányú kockázat, ugyanis Oroszország gázt máshova nem nagyon tud eladni”.
Persze nem rémítette meg a Fidesz támadása a kormányfőt, jelenlétében, Moszkvában aláírtak egy egyezményt a Déli Áramlat gázvezeték magyar szakaszáról. Ezt a projektet később, 2014-ben az oroszok lefújták, és a Gazprom Törökországon keresztül pumpálja most a gázt a Balkánra és Magyarországra, a TurkStream vezeték segítségével.
Gyurcsány és Putyin megállapodására Orbán 2008-ban úgy reagált, hogy a kormány „puccsot hajt végre”, egyrészt a parlament, másrészt a saját népe ellen. Az különösen felháborította a fideszes vezetőt, hogy a szerződést tíz évre titkosították. Ez azért érdekes, mert
Ám a WikiLeaks-iratok kiszivárgásakor kiderült, hogy 2010-ben Orbán – amerikai diplomatákkal tárgyalva – már nem is ellenezte a Déli Áramlatot, csak ezt a választói előtt nem hangsúlyozta. Ez nem véletlen, hisz Orbán 2009-ben hajtotta végre az első fordulatot keleti politikájában: nem sokat tudni a Putyinnal való ekkori kapcsolatfelvételeiről, de az biztos, hogy enyhült a Fidesz oroszellenes retorikája.
Az ellátásbiztonság részleges megteremtése
Miután az orosz energiahordozó-exportban egyre több lett a bizonytalanság, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok is reagáltak arra, hogy 2006-ban és 2009-ben is átmeneti, a részleges vagy teljes gázcsapelzárások miatt az orosz export leállása fenyegetett. A magyar kormányok ekkor az energiabiztonság szempontjából fontos lépésre szánták el magukat: 2009-ben elkészült a Szőregi Stratégiai és Kereskedelmi Tároló, melynek kapacitása jelenleg 1,2 milliárd köbméter az FGSZ szerint. Ez körülbelül az ország 45 napi fogyasztásának fedezésére elég.
Szintén 2009 tájékán tették lehetetlenné – változatos módszerekkel –, hogy a Molban 21,2 százalékos részesedést szerzett orosz Szurgutnyeftyegaz a magyar olajtársaság ügyeibe beleszólhasson. (Az orosz részesedést végül a 2010-ben hatalomra kerülő Orbán-kormány vásárolta meg az oroszoktól.) A Szurgutnyeftyegazzal szemben a Mol és az akkori baloldali kormányok egyaránt aktivizálták magukat.
Azóta egyébként éppen a Fidesz-kormányzat adataiból látható, hogy
A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) statisztikái szerint a belföldi földgáz-felhasználás 2002 és 2009 között, tehát a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányok alatt folyamatosan csökkent, majd 2010-re egy kicsit nőtt a Bajnai-kormány alatt.
A fogyasztás újra csökkenésnek indult Orbán Viktor 2010 és 2014 közti kormányzásakor. Ám 2014-től – ez a Fidesz és az Orbán-kabinet „orosz fordulatának” éve – a paksi atomerőmű orosz részvétellel történő bővítésének bejelentése óta a magyar belföldi gázfogyasztás is növekedésnek indult. A földgázimport pedig a 2016-os 38,3-ről 2020-ra 46,3 százalékra nőtt, ha a teljes energiahordozó-behozatallal vetjük össze.
Közben az Orbán-kormány idején több olyan lépés is történt, amely az energiaforrások diverzifikálását akadályozta. A Nabucco-projekt sem valósult meg, amely döntően az azeri gáz Európa juttatását próbálta megvalósítani egy új vezetéken keresztül. Itt az Orbán-kormány szerepe vitatott, és bizonyosan csak részleges lehetett, hiszen inkább globális folyamatok pecsételték meg a Nabucco sorsát, de Budapest nem igyekezett túlzottan elősegíteni a beruházás megvalósulását. Időközben viszont a Nabucco helyett létrejött a gázösszeköttetés Szerbiával is, amely Magyarországra továbbítja a TurkStreamen érkező orosz gázt. Ez az Ukrajnán áthaladó Testvériség vezetéket teszi orosz szempontból feleslegessé.
Közben Orbán Viktor a napokban kijelentette: a következő évtizedben úgy alakítjuk át a magyar energiatermelést, hogy javarészt nukleáris forrásból és napenergiából fedezhető legyen a szükséglet. A kormányfő szerint e két forrás együttesen 90 százalékot tehet ki a magyar energiamixből.
Holoda Attila energetikai szakértő, az ellenzék energiapolitikai kabinetjének vezetője az ATV Voks 2022 című műsorában pár napja megjegyezte: energiafogyasztásunk jelentős része földgáz, azaz nem villamosenergia. Tehát – Orbán szavaival ellentétben – nem helyettesíthető egyszerűen mindenütt a gáz nukleáris energiával vagy napelemekkel.
Gyenge Orbán-teljesítmény a megújuló energiák hasznosításakor
Az Orbán-kabinetek az elmúlt 12 éves kormányzásuk első felében a megújuló energiaforrások arányát nem tudták vagy nem akarták növelni. A megújulókból előállított villamos energia részaránya a teljes fogyasztáson belül 2005-ben 4,4 százalék volt, ez Gyurcsány és Bajnai idején, 2010-ig 7,1 százalékra nőtt, majd az Orbán-kormányzás kezdetén csökkenni kezdett. A 2010-es szintet, azaz a Bajnai-kormány regnálásának végén elért szintet 2014 és 2016 között érte el újra a megújulók aránya itthon: három évig 7,3 százalékon stagnált. Csak ezután nőtt a megújulók részaránya, 2020-ban 11,9 százalékra.
Ha a megújuló energiaforrásokból előállított energia felhasználásának részarányát nézzük a bruttó végső energiafogyasztásban, akkor még siralmasabb a helyzet az Orbán-kormány számára: a 2010-es 12,7 százalékról mindössze 13,9 százalékra tudták feltornázni magukat 10 év alatt a MEKH szerint. Ez sem véletlen:
A napenergia előállítását is sokáig csak ímmel-ámmal hagyták fejlődni, s csupán az utóbbi években gyorsultak fel a beruházások, miután kormányközeli oligarchák és Recep Tayyip Erdogan török elnök egyik barátja is beszállt ilyen üzletekbe. Talán ennek is köszönhető, hogy a napenergia immár Orbán prioritásai közé is bekerült, legfrissebb nyilatkozatai szerint.
Mit lehet tenni ebben a válsághelyzetben?
Megkérdeztük Pogátsa Zoltán közgazdászt arról: fel lehetett volna-e készülni a mai helyzetre jobban, amikor az olaj- és gázárak elszabadultak? Szerinte egy-két évtizeddel ezelőtt kellett volna megtenni ezt. Minél radikálisabban át kellett volna térni a fenntartható energiákra. Csökkenteni kellett volna a szükségletet, mindenekelőtt épületszigeteléssel. A fennmaradó fosszilis energiahordozók esetében pedig diverzifikálni kellett volna a behozatalt, ahogy azt a régió többi országa tette.
A mostani helyzetben a kormánynak szerinte egyértelmű és határozott kötelezettségvállalást kell tennie a fenntartható energiák termelésének mihamarabbi és minél radikálisabb bevezetésére, illetve az energiaszükséglet csökkentésére, továbbá az orosz forrásoktól való elfordulásra. „És Paks 2 felmondására” – jegyezte meg a közgazdász, hozzátéve: „nyilván ez egy több éves folyamat. De az elköteleződés már önmagában nagyon tompítja a spekulációkat. És sok segítséget kapnánk uniós társainktól.”
