Tavaly egy család azt mondta nekem, hogy kis túlzással többet vártak ránk, mint amennyi idő alatt összespórolták a konyhafelújítás árát. Nem tudtam nem megjegyezni, hogy én meg többet vártam az asztalosunkra, mint a gyerekem születésére
– mesélni Nagy István korábbi építésvezető, aki ma már részben családi vállalkozásával külső- és belső felújítási munkákat, kertépítést végez, de nagyobb kivitelező cégeknek is bedolgoznak alvállalkozóként. István több mint 25 éve aktív az építőiparban, édesapja nyári munkára fogta be saját munkahelyén, azóta – előbb csak nyaranta, majd alkalmilag iskola mellett – folyamatosan az építőiparban dolgozik. Arra a kérdésre, hogy hány főt foglalkoztat cége, egy nagy sóhajjal válaszol.
„Akkora a jövés-menés, hogy ezt nehéz megmondanom. Sok szaki nem is alkalmazott, ők jellemzően szintén vállalkozók, akik több helyre is dolgoznak. A saját munkavállalóink száma is változó: van, aki csak 2-3 hónapot van nálunk, mert egy jobb ajánlat hallatán egy percig sem gondolkodik és már megy is. Szakembert szerezni nemcsak három csempe felrakásához vagy kisebb otthoni munkákhoz nehéz, hanem nekünk vállalkozóknak sem egyszerű megszervezni egy olyan fix csapatot, akiket ismerünk, akik ismerik egymás munkáját és akikkel komolyabb, nagyobb munkákat is el lehet vállalni. Gyakran az utolsó pillanatban, horror díjazásért tudok csak például olyan bútorasztalost találni, aki például egy egyedi konyhabútort a terep felmérésétől a beszerelésig meg tud csinálni.”
István szerint rövidtávon nem érdemes azzal számolni, hogy a szakemberhiány csillapodik. Bár jó kezdeményezésnek tartja az oktatás a szakmaszerzés irányába történő átalakítását, mire a rendszer beindul és az iskolapadból kikerülnek a szakemberek, évek telnek el. Ahogyan a biztos tudás, a terepi tapasztalat megszerzéséig is. Némileg talán enyhíthet a helyzeten, hogy István tapasztalatai szerint már vannak olyan szakemberek, akik külföldről térnek haza, de egyelőre nincs szó tömeges jelenségről.
Van olyan burkolóm, aki Londonból költözött haza. A fizetése kevesebb, mint kint, de a megélhetési költségek alacsonyabbak, így még jobban is jár, és itthon lehet, a hazájában. Azt hiszem ezzel jeleztem is, hogy egy tényleg jó szakember milyen bérkategóriában mozog: burkoló, festő, villanyszerelő – szigorúan túlórák és hétvégi munkavégzés nélkül – nincs havi nettó 500 ezer, kőműves 6-700 ezer forintos fizetés alatt. Asztalost, bonyolultabb feladatokat is vállaló ácsot lasszóval kell fogni, a segédmunkásokat pedig két megyével arrébb toboroztuk, az ő napidíjuk 15-20 ezer forint.
A szakember szerint a munkaerőhiánynak több oka van: a felpörgő kereslet, a külföld elszívó hatása és a kétkezi munkások társadalmi megbecsülésének hiánya. Az utóbbi évtizedben nagyobb részben uniós, de költségvetési forrásból is hatalmas beruházásokat hoztak tető alá: egy stadionépítés helyi szinten is több száz szakembert szív fel, egy autóút vagy csomópontépítés úgyszintén, de rengeteg új iskola, óvoda is épült, jelenleg pedig rengeteg bölcsőde készül. Ezek a kisebb beruházások helyben is munkát adnak a szakembereknek.
A CSOK miatt egyre többen döntenek az építkezés vagy újépítésű ingatlan vásárlása mellett, hiszen ezekre nagyobb támogatási összeg jár, ez szintén pörgeti a piacot. Nagy István szerint az embereknek is egyre fontosabb, hogy költsenek a házukra, lakásukra, a tulajdonosok egyre inkább befektetésként tekintenek otthonukra, hiszen az árak egyre emelkednek és az ingatlanpiac azokat igazolja, akik hajlandóak áldozni a fejlesztésre, állagmegóvásra is. Ide kapcsolódik az albérleti piac erősödése, a járvány előtt a városi és agglomerációs árak az egekben voltak és lassan kezdenek visszakúszni a pandémia miatti csökkenést megelőző szintre. Rengeteg család lakásba fekteti megtakarítását az alacsony banki kamatok miatt, sokaknak pedig sokkal biztonságosabbnak, átélhetőbbnek tűnik az ingatlanvásárlás, mint egy befektetési portfólió összeállítása. Az új, állami lakásfelújítási program olaj a tűzre, Nagy István szerint árfelhajtó ereje – a nyilvánvaló előnyök mellett – már most tapasztalható. Nem mellékes, hogy az építőipari bumm úgy érkezett meg, hogy külföldi cégek már hosszú évek óta csapatosan visznek ki Magyarországról szakembereket.
„Már nehezebb a dolguk, mert aki tényleg jó, az itthon is átlagon felüli szinten élhet és semmilyen kiszolgáltatottság nincs, válogathat a munkaerőpiacon. Vannak azért, akik kimennek, az ország nyugati részében pedig rengetegen ingáznak Ausztriába, de olyanról is tudok, aki Szlovákiában vetette meg a lábát. Ezekben az országokban talán a miénknél is súlyosabb szakemberhiány van és az erős euró miatt átszámítva a magyarnál is jobb fizetéseket tudnak adni. A nyugati országrészben aktív, például út- vagy alagútépítő cégek tudnának mesélni, hogy milyen rettegést jelent egy osztrák autópályaépítés híre. Ez ugyanis egyenlő a még kiélezettebb harccal a szakemberekért és az elszabaduló költségekkel” – magyarázza István, aki szerint közhely, hogy a munkás embernek nincs becsülete, de úgy érzi, hogy erről méltatlanul kevés szó esik. Úgy látja: Magyarországon még mindig „nem menő, ha az embernek piszkos lesz a keze, ha építkezésen vagy az építőiparban dolgozik”. Az emberekben sok régi, mára teljesen fals sztereotípia él erről a területről, pedig ma már teljesen más mentalitással és más eszközökkel dolgoznak a szakik, mint néhány évtizede.
Ez olyan jelentős probléma, hogy nemcsak a mi szintünkön okoz problémát, hanem a felsőfokú végzettséget igénylő pozícióknál is: nincs építőmérnök, nincs földmérő mérnök. Pedig az ő kezdő fizetéseik már hétszámjegyűek.
