Ezt egy ötéves is tudja, mondják rá sokan, de akkor miért jó az absztrakt?

Az absztrakt művészetet bizonyos értelemben nehéz megérteni – hiszen az, hogy mire gondolhatott a művész, messze nem olyan egyértelmű, egy másik aspektusból viszont a megértés épphogy nagyon is könnyű, ha inkább magunk felé fordítjuk a kérdést, és azt firtatjuk, hogy mire gondolunk mi magunk az adott kép láttán? A nyitottság ugyanis az absztrakt élvezetéhez elengedhetetlen.

Mert ugye miről is szól az absztrakt?

A létező világ megfogható, felismerhető formáin túlról.

Az absztrakció lehetővé teszi, hogy az ember az elméjével lássa mindazt, amit a szemeivel fizikailag nem képes látni. Az absztrakt művészet lehetővé teszi, hogy a művész érzékelhesse a megfoghatón túlit, hogy lepárolja a végtelent a végesből. Felfedezés ismeretlen terepeken

– mondta erről Arshile Gorky örmény származású, amerikai absztrakt expresszionista festőművész.

Az absztrakt az intuícióban és a szabadságban gyökerezik, és mindkét fogalmat vonatkoztatja az alkotóra és a befogadóra egyaránt. A művész, ha absztrakt festményt alkot, arra törekszik, hogy megragadja egy elvont fogalom, egy érzés lényegét, és azt úgy fesse a vászonra, hogy nem konkrét tárgyat, élőlényt ábrázol, hanem színekkel, árnyakkal, formákkal ad át valamit az adott érzés mibenlétéről. Mondjuk, azt a fogalmat hogy „háború”, nem egy konkrét csatajelenettel, ágyúkkal, katonákkal, bombázórepülőkkel próbálja meg kifejezni, hanem sötét, fémes színekkel, éles formákkal – de már ez is egy túl szigorú értelmezés, mert miért ne lehetne egy halványsárga folt a „háború” ábrázolása, egyáltalán, miért kellene olyan konkrét fogalmat festeni meg, mint a háború? Miért ne próbálhatná meg a művész megragadni azt a nevenincs hangulatot, amit akkor érez, ha visszagondol egy régi, nem túl kedves szeretőjének gonoszságaira? Érti már az olvasó, hogy milyen fokú szabadságról, milyen fokú intuícióról van itt szó?

Az absztrakt mint művészeti ág egyébként a tizenkilencedik század végén, a huszadik hajnalán kezdett felemelkedni, éles válaszként az akadémista és realista festészetre, amely, ugye, szigorú valósághűséget, anatómiai pontosságot követel meg az ábrázolásban és a témaválasztásban egyaránt. Ha tudjuk ezt, akkor megérteni is könnyebb, hogy miről is szól az absztrakt tulajdonképpen: az ugyanis a tökéletes ellentéte a realisztikus ábrázolásra törekvő művészetnek. Míg a realizmusban egy asztalkendő utolsó redőjének is pontosnak kell lennie, az absztrakt ezzel gyökeresen szembe megy, és leráz minden kötöttséget. Ez pedig azért irritál oly sok embert, mert az emberi agy egy problémamegoldó szerv: egyszerűen fel akarja törni  kódot, meg akarja érteni, mit lát. Ez nagyon hasznos matekórán, sőt, akkor is, amikor az autópályán haladunk nagy sebességgel, de absztrakt művészeti alkotások élvezetéhez pont nem szükséges.

Az értelmezés tehát nem célja az absztraktnak, de kínál helyette mást: azt szeretné elérni, hogy a néző vonódjon be minél mélyebben, engedje szabadjára a képzeletét, az agya helyett vegye elő a szívét, és engedje, hogy intellektuális hatás helyett érzelmileg hasson rá az alkotás.

Az is rendben van, ha nem hat – hisz, mint már említettük, az absztrakt egyik lényege éppen a szabadság. De egy próbát azért megér: álljon meg egy absztrakt festmény előtt, nézzen rá, és egy pillanatra felejtse el az ötéves gyereket, aki talán tud ilyet. Még a végén kiderül, hogy a kép valahogyan hat önre, talán felkavarja, talán elérzékenyíti, talán egyértelmű ellenérzést vált ki, akármi a helyet, lépjen tovább, kérdezze meg magától, vajon miért érezhet úgy, ahogy. Ha ez sikerül, máris sokat tett azért, hogy érzékenyebb, nyitottabb műértő – és végső soron: ember – legyen.

Kiemelt kép: Getty Images