A hírek elterelődtek mostanában a menekültügyre, miközben Görögországban egy új, időközi választás lesz. Mennyire recseg-ropog az euró zóna jelenleg?
Nézetem szerint az euró bevezetése egy teljesen alapvető hiba volt. Elméleti és gyakorlati hiba, és nézetem szerint az euró nem életképes.
Ez az állítás eléggé szélsőségesnek hat elsőre, mert azért most már jó ideje ezzel fizetnek.
Az euró bevezetése azon a feltételezésen alapult, hogy egy közös fizetőeszköz működéséhez nincsen szükség szuverén államokra. Nézetem szerint ez egy abszurd gondolat, mivel csakis egy szuverén államnak lehet hitelt érdemlő fizetőeszköze.
De az Európai Központi Bank azért eléggé diktálja a tempót, mintha mégiscsak egy központi irányítás alá vonták volna ezt a devizanemet.
Az Európai Központi Bank nagyon súlyos törvénytelenségbe sodródott. Tehát, már semmiféle szabályt a szerződésekben leírtakat egyáltalán nem tartja be. Ugye a szerződésben alapvető kikötés (a németek követelése alapján), hogy nincs bailout (adósmentés – szerk.). Az Európai Központi Bank, mint ahogy azt Mario Draghi megfogalmazta, azt fogja tenni, ami kell ahhoz, hogy az eurót életben tartsa. De ez önmagában már jogellenes fogalmazás, mert neki csak azt szabadna tennie, amire neki felhatalmazása van, márpedig ezekre a bailout-okra nincs jogi felhatalmazása.
Viszont Görögország megmenekült.
Görögország nem menekült meg.
Átmenetileg.
Görögország még átmenetileg sem menekült meg. Milyen értelemben nevezhetünk egy megmenekülésnek egy olyan helyzetet, ahol a GDP közel 30 százalékkal zuhant? Ahol a munkanélküliség történelmi csúcsokat ért el. És ahol van egy állam, ami például most ott van megátkozva a menekült vándorlással, amivel nem tud megküzdeni, mert egyszerűen nincs meg ehhez a küzdelemhez, kezeléshez, megoldáshoz szükséges forrása. Tehát itt egyfajta nominális megmenekülésről lehet szólni, itt az euró nominális további fennlétéről lehet szólni, de az alapvető tétel, mi szerint az euró mögött nincs az a fajta szuverén állam, ami ennek a fizetőeszköznek a kihívásokkal szemben biztosítani tudná az egészséges működést, az továbbra is az én alapvető állításom.
Magában a szerkezetben is, ahogy ez létrejött, vannak nagyon komoly gondok. Mi a szerkezet megoldása arra az esetre, ha a tagállamok között az infláció mértéke eltér? Márpedig az infláció mértéke el fog térni. Ez teljesen normális dolog, exogén és endogén hatások miatt, tehát akár mi történjen, az infláció el fog térni. A szerkezet eltérő inflációt nem képes kezelni. Az inflációs veszély esetére a szokásos tankönyvben előírt válasz a kamat emelése. De a spanyolok nem tudnak kamatot emelni, mert csak az Európai Központi Bank tud kamatot emelni. Az Európai Központi Bank mit csinált akkor, amikor kamatot nem kellett volna emelnie 2012-ben? Akkor hallgatott a németekre, akik inflációs nyomástól tartottak és kamatot emelt. Éppen akkor, amikor a borzasztó nehéz helyzettel küszködő ibériai gazdaságot legfeljebb kamatcsökkentésre szorult volna és egyáltalán nem kamatemelésre. A következménye óriási. A kockázati felár – az olaszok, a görögök, a spanyolok, a periféria országai esetében gyakorlatilag eltűnt.
Eltűnt a kockázati felár, de létrejött az inflációs különbség. Ugye nagyon sokan kritizálják a görögöket, hogy miért vettek fel ennyi kölcsönt. A kritika viszont elfeledkezik annak a kérdésnek a megválaszolásáról, hogy milyen eszköze volt a görög államnak ahhoz, hogy ezt a hitelezést lassítsa? A szokásos eszköz, tehát hogy megdrágítja a hitelt már nem állt a rendelkezésére, hiszen neki kamatot nem lehetett emelnie. El lett árasztva egy óriási mennyiségű hitellel, a hitel tovább fűtötte az inflációs szindrómát, amitől már egyébként is szenvedtek. Az inflációs szindróma következtében az árak és a bérek megugrottak, nagyon komolyan megugrottak. Ezek az országok, amelyek már előtte is csak marginálisan voltak – ha egyáltalán – versenyképesek, teljes mértékben elvesztették a versenyképességüket.
Belső leértékelést kell végrehajtani, azaz a béreket vissza kell vinni a korábbi szintre. De ez egy lehetetlen feladat, ilyen nem létezik. Ez létezik esetleg abban az esetben, mint az egyik vagy a másik Balti-állam esetében, ahol a GDP export-hányada óriási. Ha a bérek csökkentésével a gazdaság képes export piacokat nyerni, akkor talán-talán valamiféle új, járhatóbb egyensúly kialakulhat. De a görögök esetében, ahol a külkereskedelem a GDP-jük elenyésző tényezője. Ez nem egy exportra épült nemzetgazdaság, tehát nem tud vele megbirkózni.
Itt van ugye Magyarország példája, ahol egyébként sokan mondják, hogy a versenyképesség egyik forrása az alacsony jövedelmek, mert így megéri külföldi nagyvállalatoknak itt munkahelyeket teremteni. De hát az alacsony bérekből nehéz növekedni. Most akkor tulajdonképpen az alacsony bérrel elnyert export előny nekünk nem jönne jól ezek szerint, hogy ha mi az euró zónába lépnénk be.
Nem, nem jönne jól. Ha ebből az alacsony bérstruktúrából nem sikerül átalakulni egy magasabb hozzáadott értéket előállító gazdasági szerkezetté, akkor ez a formula nem működik.
Tehát nem javasolná, hogy belépjünk az euró zónába? Lehet, hogy több tényező, de ha csak ezt az olcsó munkabér tényezőt vesszük és az euró zóna kapcsolatot, akkor nem javasolná Magyarországnak?
Egyáltalán nem.
Ja, hogy amúgy sem…
Egyáltalán nem. Nekem határozott véleményem, hogy az euró, úgy ahogy van, az európai gazdaság fejlődésének a legnagyobb kerékkötője, és csak károkat tud okozni. Sokan említik Szlovákiát, mint egy érdekes ellenpéldát. Egy ideig Szlovéniát is emlegették, de ez most már abbamaradt és Szlovákiáról is valószínűleg abba fog maradni. De! A szlovák esetben a számok megtévesztőek. Mint Magyarország, a szlovák gazdaság is rendkívül duális. Van Nyugat-Szlovákia, ahova beköltözött a nyugati autóipar és az a nyugati autóipar „A” szlovák nemzetgazdaság. Ez bérmunka és ez fűződik a nyugati autóipar konjunkturális ciklusához.
Mintha Magyarországot hallanám, hogy elemzi.
Ugyanaz… Ugyanaz a helyzet. És ott van Kelet-Szlovákia, mint ahogy ott van Kelet-Magyarország, ahol tragikus körülmények uralkodnak. A kettőt összeadjuk, és kijön egy tisztességesnek tűnő GDP-szám. De a tisztességesnek tűnő GDP-átlagszám két, egymástól teljesen eltérő valóságnak az átlaga. Attól, hogy létrejött ez az átlag, a két valóság még mindig két valóság marad.
Az rendben van, hogy a multik – mint Magyarországon – hozzájárulnak a gazdaság fejlődéséhez, kibontakozásához egy bizonyos fokig. De alapjában véve tartósítják a bérmunkára épített gazdasági szerkezetet. Akkor viszik ki az itt megtermelt hasznot, amikor akarják – lásd Mercedes.
Akkor, hogyha se az euró zóna és se a multik ezzel tulajdonképpen nem lendítik annyira előre a nemzetgazdaságot, akkor mi lenne itt a megoldás? Magyarország hogyan tudna olyan szinten növekedni, hogy a bérek is rendben legyenek, és a növekedés üteme a Nyugathoz felzárkózást lehetővé tenné? Ha nem ezek, akkor mi a megoldás?
Magyarország, és általában véve Kelet-Európa, de kiemelten Magyarország egy olyan történelmi háttérrel rendelkezik, amelyikben a társadalom és a magyar gazdaság fél évezreden át alapjában véve külső hatalmaktól függött, függőségi állapot jött létre. Ennek nagyon súlyos következményei vannak, többek között az, hogy a magyar társadalom és a magyar elit nem hiszi el magáról, hogy ő a saját erejéből képes alakítani egy életképest nemzetgazdaságot, hanem arra szorítkozik, hogy akkor jöjjön egy olyan külföldi hatalom, amelyik ezt hitelesen meg tudja tenni. Jött is. A multik. Sorban.
Ezzel megismétlődik egy nagyon hosszú, nagyon régi formula. Ami a rendszerváltás után bekövetkezett a gazdasági életben és a politikai életben is, az egy nagyon hosszú magyar történelmi folyamatnak a folytatása. Ha nem sikerül a– nevezzük így – honi ipar, mezőgazdaság és szolgáltatások számára egy kedvező környezetet, talajt biztosítani, amin belül ezek a vállalkozások bíznak abban, hogy ők képesek felvenni a versenyt akár külföldi szereplőkkel, akkor ez nem fog menni. Akkor marad a bérmunka. Ezen az euró egyáltalán nem változtat. Tehát a kettő az két különböző téma.
Az euró arra jó, hogy a multik könnyebben költözzenek be. Tehát a multik számára egy, egyébként kezelhető, de azért mégis macerás problémát: az árfolyamkockázatot az euró bevezetésével a szlovákok kitörölték. Egy ellenpélda, amelyik nagyon nagy nehézségekkel, de egy más irányba mozdultak el, ők a lengyelek. Most legutóbb, amikor megnéztem, a lengyel tőzsdén már több mint 40 olyan cég van, amelyik a rendszerváltáskor nem is létezett. És mi van a BUX-szal?
Egy lassú oldalazgatás.
Semmi!
Nincsenek új sztorik.
Ez a mondanivalóm lényege! Ezt kell feltárnia a gazdaságpolitikának, ahelyett, hogy a multik által és az EU-s támogatás által létrejött látszólag jó számokkal hencegnének, hogy miért nincsenek új magyar sztorik. Itt van a kutya elásva. Mi megcsináltuk azt a bődületes marhaságot, hogy rálőcsöltük a nemzetgazdaságra a deviza alapú hiteleket, ami ellen én már 2007-ben élénken tiltakoztam különböző újságcikkeken keresztül. Kiirtottunk, egyszerűen kiirtottunk egy nagyon tehetséges, jobb sorsra érdemes magyar vállalkozói osztályt – padlóra küldtük őket. Ezek jelentős része elment az országból, mert ebben az országban az álmait nem tudta megvalósítani. Mélységes fájdalommal – ismerek jó néhányat ezek közül. Ez az ország mélységesen megbántotta őket ezzel, hogy nem tudták megvalósítani az álmukat – annak ellenére, hogy tehetségüknél fogva meg tudták volna csinálni. És most egy olyan helyzet alakult ki, hogy valójában a társadalom már nem hiszi el – mint ahogy elhitte a kilencvenes években -, hogy ő erre képes lenne. Nagyon nagy baj.
