Mi köze a frankhiteladósnak a fejlett országok eladósodásához?
Svájc a Világgazdasági Fórum szerint a világ legversenyképesebb országa. Valutája tartalékvalutaként – afféle befektetői menedékként – is szolgál, ami iránt megnő a kereslet (s ezáltal erősödik), ha eluralkodik a pánik a befektetőkön. Minthogy éppen ez történik, a frankalapon fölvett hitelekben ülőket ez keményen sújtja. Erre az eshetőségre aligha figyelmeztette az adósokat a hitelügyintéző (ahogy valószínűleg a kamatkockázatra sem igazán hangsúlyosan). Némi mentségükre szolgál eme ügyintézőknek, hogy a 2008-ban kitörő pénzügyi válságra senki nem számított, a válság előtti optimizmus és likviditásbőség közepette nagyon kevesen gondolták – bár voltak ilyenek – hogy a dolgok egyszer ennyire rosszra fordulhatnak.
Visszagyengülhet a frank az Európai Központi Bank (EKB) intézkedései miatt?
A piac kedvezően fogadta a hírt, hogy az EKB spanyol és olasz államkötvényeket vásárol. Sok múlik azon, hogy a kibontakozó adósságválság fejleményeire hogyan reagálnak a fejlett országok jegybankjai, illetve a nagy, nemzetközi pénzügyi szervezetek.
Akadnak azonban elemzők, akik arra figyelmeztetnek, hogy a jegybankok újabb és újabb beavatkozásai legfeljebb késleltethetik, de nem akadályozhatják meg végleg a válság második hullámának előretörését. A frankárfolyam alakulásának kérdését az is bonyolítja, hogy a svájci reálgazdaság valóságos jellemzői is erős frankot indokolnak – még ha nem is annyira erőset, mint ami a befektetők pánikja nyomán kialakult.
A forint/frank keresztárfolyam sorsát még az is sötéten színezi, hogy önmagában a frank erősödése is gyengíti a forintot, mivel az elemzők ismerik Magyarország erős frank általi sérülékenységét – sajnos tudják, hogy az erős frank rontja hazánk gazdasági kilátásait, csökkenti a belső vásárlóerőt, s rosszul hat a pénzügyi stabilitásra. Mindez gyengíti a forinteszközök népszerűségét, azaz a forintot is, ezáltal is fokozva a bajt. Sajnos azt is tudják az elemzők, hogy „árfolyamgát” ugyan valamelyest segít a fenti problémákon, de a kockázatok középtávon fönnmaradnak, és a vásárlóerő-csökkenés az árfolyamgátat igénybe vevőknél is megmaradhat, hiszen tudják, hogy néhány év múlva megugorhat a törlesztőrészletük (bár ez utóbbi feltevés azért nem áll olyan biztos lábakon, az átlag magyar háztartás már alig tudja hová csökkenteni a fogyasztását.)
Ha a bankom 2008-ban adott 8 millió forintot 161 forintos frankárfolyamon, akkor most folyamatosan keres rajtam extra módon, nem?
A bankokról sok rosszat el lehet mondani – különösen ki kell emelni azt, hogy egyes bankok a romló hitelportfoliójukból származó költségeiket ráterhelték a jó adósaikra -, de ezt speciel nem. Akkor keresnének a bankok jól a frankerősödésen, ha lennének svájci betéteseik, s ezekből a frankbetétekből finanszíroznák a frankhiteleket. Csakhogy a magyarországi bankok maguk is devizahitelt vesznek föl a nemzetközi piacon, illetve nagyon rövid távon, forint-frank cserével (swap) fedezik árfolyam-pozícióikat. A frank elszállása éppen úgy nem hiányzott a hitelezőknek, mint az adósoknak, ugyanabban az – éppen kissé süllyedni látszó – csónakban eveznek.
Miért olyan nagy dolog, hogy az S&P leminősítette az Egyesült Államokat?
Azon túl, hogy ilyen még nem történt (ezt el lehetne intézni annyival, minden kezdet nehéz, ezután könnyebben fog menni), nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a meghatározó szerepet, amit minden gondja-baja ellenére az USA, illetve a dollár még mindig betölt a világ gazdaságában, illetve pénzügyeiben. A második világháború után működésbe lépett Bretton Woods-i rendszerben a dollárhoz kötődött a világ összes jelentős valutája, a dollárnak pedig aranyfedezete volt, végső soron tehát a dolláron alapul az egész rendszer. Ebből azután az Egyesült Államoknak elege lett, s egyoldalúan megszüntette az aranyfedezetet, a rendszer összeomlott. Ennek ellenére a dollár maradt a világ legfontosabb tartalékvalutája. Ezen aligha változtathat bármiféle leminősítés.
De miért minősítette le az USA-t az S&P, ha egyszer az utolsó pillanatban megállapodtak az amerikai politikusok az adósságplafon emelésében?
Az egyik lehetséges közgazdászi válasz szerint azért, mert idióták.
A hitelminősítők durva hibákat követtek el a másodlagos jelzálogpiaci papírok megítélésekor, ami a 2008-ban kirobbant válság közvetlen oka. Ez mindenesetre az első verziót erősíti.
Az S&P természetesen nem ezzel indokolta a döntését, szerintük az amerikai politikusoknak nagyobb deficitcsökkentésben kellett volna megállapodniuk. Persze ez a döntés sem meglepőbb annál, mint amikor a hitelminősítők – a piac igényeit tolmácsolva – arra szólítottak föl elemzéseikben egyes eladósodott európai országokat, hogy vezessenek be megszorításokat, majd amikor ez megtörtént, egyből rontottak besorolásukon, mondván, rosszabbodtak a növekedési kilátásaik.
Azért van akkora baj a pénzügyi világban, mert eladósodott az USA, s egyes európai államok?
A felszínen a piacok idegességének oka az egyes fejlett országok által fölhalmozott adósságok, az igazi okok azonban valószínűleg mélyebben vannak. Neves közgazdászok – például Roubini vagy Stiglitz – már tavaly, tavalyelőtt figyelmeztettek a válságkezelés ellentmondásaira. Sokak előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a jegybankok által biztosított extrém mértékű likviditás (olcsó pénz) nem annyira a gazdaságot élénkíti, mint inkább a spekulációt fűti. A költségvetési pénzekből kimentettek bankokat, nagyvállalatokat, ám ezzel megágyaztak a keresletet visszafogó megszorító csomagoknak. Ezek kellemetlenségei már a magyarok előtt jól ismertek. Ami talán kevésbé közismert: a fejlett országok megszorításai is nekünk fájnak, nyitott, exportorientált gazdaságként gond nekünk, ha csökken az USA-ban a kereslet, mert akkor kevesebbet vásárolnak az amerikaiak a németektől, ők pedig tőlünk.
Vita van arról, a pénzügyi rendszer reformja mennyire jutott messze, s az elindított változások valóban elegendők-e. A kritikusok szerint lényegében ugyanaz folyik, mint a válság előtt, a nagy befektetési bankok kaszálnak, amíg lehet, a rendszer pedig ingatag.
Nem múlt el mégsem a válság?
Hogy jön-e a válság második hulláma vagy nem, abban nincs egyetértés az elemzők között, de a pesszimisták tábora növekszik.
Ki profitál a válságból?
A szerencsésen shortolók, akik jókor játszanak esésre és a bennfentesen kereskedők (utóbbiaknak nem kell válság, hogy jól keressenek). Nem, nincs olyan körülhatárolható csoport, akinek érdeke fűződne ahhoz, hogy pénzügyi válság legyen. Olyanok viszont vannak, akiknek érdeke fűződik ahhoz, hogy ne legyen a jelenleginél szigorúbb a pénzügyi rendszer szabályozása, leginkább a befektetési bankok környékén.
