Nem fura, hogy a könyvtárban éppen egymás mellett áll Bogár és Bokros?
A való életben is van közöttünk személyes kapcsolat.
Szoktak beszélgetni, vitatkozni közgazdasági témákról is?
Van már vagy 3 éve, hogy személyesen nem találkoztunk. De igen, korábban beszélgettünk, vitatkoztunk. Kiderült, hogy alig értünk valamiben egyet a másikkal. Néhány dologban azért mégiscsak megegyeztünk. A legnagyobb nehézségünk az volt, hogy más fogalmakat használtunk, hiányzott a közös nyelv.
A ma bennünket sújtó válságok legsúlyosabbika kommunikációs válság. Nincsenek tisztázva közös fogalmaink. Csak példának okáért: kapitalizmus, szocializmus, magyar társadalom…Tudja, hányféleképpen értik azt, hogy magyar társadalom?
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
Bibó István szerint a hazugság rendszere zsákutcába vezet, közös értékeinket, erkölcseinket lezülleszti. Magyarország ma is hazugságban él, nem szabad beszélni a birodalmi függésről. Régen sem volt. Ugyan ki merte kritizálni a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság gondolatát? Ma sem lehet beszélni a birodalmi függőségünkről anélkül, hogy rá ne süssék az emberre a szélsőségesség bélyegét. S hogy mi számít szélsőségesnek, azt mindig a domináns politikai erő határozza meg, amely magát középnek definiálja.
Szókratésznek még lehetett gondja arra, hogy megpróbálja tisztázni a fogalmakat. Lehet, hogy manapság nincs ilyesmire idő.
Antall József miniszterelnökkel volt egyszer egy vitám, amikor végül azt mondta: jó, jó, nekem lehet, hogy igazam van, de neki itt és most kell megoldania a problémát, nem foglalkozhat azzal, hogy mi lesz 10 év múlva. Mit tesz Isten, pont 10 év múlva szinte ugyanez a vitám megismétlődött Orbán Viktor miniszterelnökkel is. Tisztelettel, „tanár urazva” – hiszen valóban, tanítottam is – lényegében megismételte Antall József 10 évvel az előtti mondatát. S amikor elmeséltem neki, hogy ezt már megéltem Antall Józseffel is, a válasz – mi is lehetett más – csak egy ironikus mosoly és bosszús kézmozdulat volt. Mi az időt csak egyféleképpen tudjuk értelmezni. Az ókori görögöknek erre két szavuk volt: a Krónosz és a Kairosz. Mi, magyarok, csak a Krónoszt ismerjük, a dolgok egymásutániságát, a Krónosz foglyai vagyunk. Pedig ott a Kairosz is, az idő minősége, annak az időnek a felismerése, amikor változtatni kell.
Mi 30 éve ugyanazt csináljuk. Hiteleket veszünk föl, a hitelek kamatait is hitelekből fizetjük, és amikor már nagy a baj, akkor megszorítunk. A reálkeresetek a 33 évvel ezelőtti szinten vannak, az adósságállományunk viszont sokkal nagyobb. Ez a stratégia ennyire elég.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
A mai kormány is alapvetően ezt folytatja. Retorikailag volt egy kis felhajtás. No, de úgy nem lehet szabadságharcot folytatni a birodalom ellen, hogy a birodalmat nem értesítik. Valamelyest mérséklődött a profitszivattyú működése a válságadók miatt, de ez csak időleges. Az államadósság ágán ugyanúgy működik tovább a szivattyú. Az emberek által megtermelt jövedelem egynegyede automatikusan elhagyja az országot. Továbbra sem hajlandó a kormányzat megnyitni a diskurzust sem az államadósság legalább részleges elengedéséről.
Azért van egy erős érv a diskurzus megnyitása ellen: ahogy elkezdenének beszélni róla, máris megugranának a fizetendő kamatok.
Ez valóban így van. Ezért nem is beszélni kell róla, hanem cselekedni. Nézze meg, miféle drámát él át Görögország! Majdnem 8000 milliárd forint megszorítást nyomnak le a görög társadalom torkán. A görög válság valódi oka a globális pénzhatalmi rendszer mohósága, mértéktelensége. Azt mondják a befektetők, „nagyon aggódunk, hogy nem tudjátok visszafizetni a hiteleket, ezért fizessetek magasabb kamatot! Igaz, hogy így még nagyobb a veszélye annak, hogy nem tudjátok visszafizetni, ezért még nagyobb kamatot várunk el”! Amit azután már tényleg nem tudnak visszafizetni. Ez egy negatív spirál, ami a teljes megsemmisülésbe vezet.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
Ahogy negatív spirált indíthatnak el a görög reálgazdaságban is az újabb-újabb megszorítások.
Akárcsak a magyar gazdaságban.
Az Orbán-kormány igyekszik tenni a negatív spirál ellen: azt mondták, a gazdaság élénkítése céljából vezették be az egykulcsos személyi jövedelemadót.
Az egykulcsos adónak kizárólag az elit a nyertese. Teljesen érthető, ha egy politikai párt meg akarja nyerni magának a tehetős választókat, csak drágállom a módszert. Fajlagosan túl sokba kerül. S még csak nem is biztos, hogy akit az új adórendszer kedvezményez, az a Fidesz szavazója lesz. Sokkal többen vannak a vesztesek, akik 2010-ben a bizonytalanok táborából szavaztak a Fideszre. Közülük a Fidesz sokakat elveszíthet. Tehát a módszer nemcsak drága, hanem alacsony hatékonyságú is.
Nehéz összefüggést találni a gazdaságpolitika egyes részei között. A gazdaságpolitikai értelemben baloldali elemek, mint néhány ágazatban a tőke keményebb adóztatása vagy a magánpénztárak megszüntetése együtt járt az adóztatás neokonzervatív átalakításával.
Nincs koherens stratégia. Illetve az a stratégia, hogy nincs stratégia. A magánpénztárak megszüntetése egyébként helyes döntés volt. Az alapproblémát – hogy a demográfiai mutatók romlása miatt egyre kevesebb járulékból kell egyre több nyugdíjat fizetni – nem oldotta meg, hiszen a magánnyugdíj a teljes nyugdíj csak kisebbik részét képezte volna. A pénztárak mögötti pénzügyi szervezetek viszont jellemzően óriási költségekkel dolgoztak. Hozam helyett viszem volt, és az egész rendszert végső soron az államadósság növekedése finanszírozta. Ha a körülmények rosszul alakulnak, a rendszer negatív kamattal működik. Azért pedig az állam a felelős, hogy ne így legyen. Bármit mondjon is az állam, a járulékbefizető és az állam között hitelező-adós viszony van.
Ha elfogadjuk ezt a fogalmi keretet, akkor a bevezetendő svájci nyugdíjmodell is negatív kamattal működhet. Bár nem a teljes, hanem csak a munkavállalói járulék után számítják a nyugdíjat, így a kamat pozitívnak tűnhet. De ez játék a számokkal.
Ez játék a tűzzel. Sokan meg sem érik a nyugdíjkorhatárt. A legfrissebb statisztikák szerint már most 60%-kal nagyobb a halálozás, mint a születésszám, és 15 éven belül mintegy kétszer annyian halnak meg minden évben, mint ahányan születnek. Kicsit félve mondom ki – mert fölösleges élet nincs – hogy a születésszámnak nemcsak mennyisége van, hanem minősége is. Mert mégiscsak, ha a feneketlen nyomorba születnek a gyermekek, akkor az már egy idő után nem gyermekáldás, hanem gyermekátok. S nem mindegy a társadalom szempontjából, ha a gyermekek felnőnek, mekkora részük lesz eltartó, s mekkora részük eltartott.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
Nyilvánvalóan a családi egykulcsos is azt a célt akarja szolgálni, hogy a tehetősebbeknél nőjön a szaporulat. De nem lenne morálisan vállalhatóbb, ha inkább az alsó jövedelmi szintet próbálnák fölemelni és a közép felé közelíteni?
Az alsó egymillió ember már olyan állapotban van, hogy rajtuk nem lehet segíteni. Ha pénzt adunk nekik, akkor sem. Mert csak a maffiát gazdagítja meg a játékgép-tulajdonosokat.
A szegénységkutatók mégis azt szokták mondani, hogy a sztereotip kép a játékgépező, segélyre váró munkanélküliről hamis. Ilyenek is vannak, ez a látványos. A szegények túlnyomó többségére mégis inkább az a jellemző, hogy lemond a maga húsadagjának megvásárlásáról, hogy meg tudja venni a gyermekének a narancsot.
Elképzelhető, hogy árnyaltabb a kép, de akkor is elengedhetetlen, hogy a szegényeket támogató rendszer legyen célzott, átlátható, ellenőrizhető és célokhoz kötött. Én is azt mondom, hogy nem a gazdagoknak kellene további forrásokat adni, sőt, áldozatokat kellene kérni tőlük. De csak ha átlátható, ellenőrizhető a szociális rendszer, akkor kérhetünk áldozatokat tőlük.
No, de áldozatok kéréséről szó sincs.
Igen így van! Az egykulcsos adót egy felelősségteljes elittel akár meg is lehetne csinálni. Vagyis, ha az elit ezt nem ajándéknak tekintené, hanem olyan összegnek, amit népességnövelésre és munkahelyteremtésre kell fordítania. Az elmúlt évtizedekben nálunk kialakult elit azonban inkább Dél-Amerikát idézi. Bár már ezt a hasonlatot is egyre kevésbé lehet használni, mivel arrafelé is olyan rezsimek jönnek létre, amelyek felismerték, hogy az elnyomás, az egyenlőtlenség szélsőséges formái nem fönntarthatók. A mi helyzetünk most már inkább az afrikai országokéra emlékeztet, ahol a komprádor elitek a birodalom érdekében és a maguk javára olyan gátlástalanul fosztják ki a vesztes többséget, aminek csak a teljes társadalomreprodukciós katasztrófa lehet a vége.
