Az észak-afrikai és közel-keleti diktatórikus, autokratikus államberendezkedés elleni felkelések egyik közvetlen kiváltó okaként leggyakrabban a magas élelmiszerárakat említik, ami a mélyen gyökerező gazdasági, társadalmi problémákkal együtt tüntetésekbe, forradalomba torkolló elégedetlenséget okozott.
(A pénzügyi, gazdasági szakirodalomban, ezt az ország csoportot a MENA rövidítéssel jelölik – Middle-East and North Africa. A MENA országokat az elemzésekben általában tovább bontják, olajimportálókra és olajexportálókra.)
A tüntetések eddig elsősorban az észak-afrikai és közel-keleti olajimportáló országokra koncentrálódtak, ami nem véletlen. Bár a nagy kőolajexportáló országokhoz képest ezekben az országokban már a változások előtt is „szabadság” volt, az olajexportáló országok nagyvonalú szociális rendszerének köszönhetően az ottani lakosságot sokkal kevésbé érintette negatívan az élelmiszerárak szárnyalása –tele hassal pedig az embereknek nincs is olyan nagy kedve forradalmat csinálni. Egyelőre…
Az észak-afrikai eseményekkel kapcsolatban az egyik legnagyobb rövid távú kockázat, hogy a felkelések, lázongások átterjednek a Perzsa-öböl nagy olajexportáló országaira; ez egekbe tolhatná a kőolaj árát, kerékbe törve az éppen csak beindult globális gazdasági növekedést.
(A régión túlra tekintve többen felvetették, hogy a krízis átterjedhet Latin-Amerikára, ahol elsősorban a Chavez-rezsim lehet veszélyben, és akár Kínára is, ahol a szabadságjogok terén szintén bőven van tennivaló – bár ez a kínai sajátosságokat ismerve kevésbé valószínű forgatókönyv).
Az eseményeket látva a legtöbb ország vezetése politikai reformokat ígért, több vezető bejelentette, hogy távozik a hatalomból, választásokat írtak ki, kormány átalakításokat láthattunk, csökkentették az élelmiszerek és üzemanyagok árát, adóját, vagy éppen növelték a szociális juttatásokat, béreket. Ezek a gazdasági intézkedések azonban csak tüneti kezelést jelentenek, ahhoz hogy ezek az országok stabilizálódjanak, nem elég a politikai rendszer megváltoztatása, a gazdaságban is rendszerváltásra van szükség.
A MENA olajimportőrök globális összehasonlításban viszonylag jól teljesítenek: az IMF tavaly októberi elemzésében 2011-re átlagosan 4,4%-os GDP növekedési ütemet jelzett előre, ami igen közel van a 2000-2008 közötti 4,8%-os bővülési rátához; a globális válságot követően tehát a régió viszonylag hamar talpra állt. Vitathatatlan, az is, hogy az elmúlt évtizedekben komoly fejlődés ment végbe ezekben a gazdaságokban: 1990 óta a régióban az egy főre jutó GDP 55%-kal emelkedett.
Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Az első ránézésre impresszív szám sokkal kevésbé tűnik kiemelkedőnek, ha azt látjuk, hogy mindeközben az ázsiai feltörekvő gazdaságokban 200%-kal nőtt az egy főre jutó GDP, és a régióban mért növekedés 1/3-dal elmarad az összes feltörekvő ország átlagától is. A relatív lemaradás komoly strukturális problémákra vezethető vissza: az állami szektor nagy súlya, a gyenge intézményrendszerek, a nem kielégítő szabályozási környezet, a politikai és a gazdaság összefonódása, az oktatási rendszer színvonala mind olyan tényezők, amelyek visszafogják a gazdasági növekedést, rontják a versenyképességet.
Az egyik legnagyobb problémát a magas munkanélküliség jelenti. 2008-ban a régióban átlagosan 11% volt a munkanélküliségi ráta, a fiatal diplomások között pedig ennél is jóval magasabb. Az elmúlt 20 év átlagát vizsgálva 12%-os az állástalanok aránya – vagyis egyértelműen strukturális problémáról van szó, és nem a globális válság miatt lassuló belső növekedés, vagy a válság hatására munkanélkülivé váló és hazatérő vendégmunkások okozták a ráta emelkedését. Ahhoz, hogy a demográfiai folyamatok alapján a gazdaság a következő években felszívja a munkaerőpiacra újonnan belépőket (vagyis a munkanélküliségi ráta szinten maradjon), átlagosan 6,5%-os növekedési ütem kellene a régióban. 2%-kal nagyobb, mint a globális válság előtti időszakban…
Jelenleg a krízissel érintett országokból nem csak a turisták, de a tőke is menekül, ami rövidtávon egyértelműen negatívan hat a növekedésre. Hosszabb távon pedig a fent már említett strukturális problémák kezelése és a stabil gazdasági alapok kiépítése elengedhetetlen ahhoz, hogy ezekben az országokban kialakuljon és megszilárduljon a demokrácia. A demokratikus intézményrendszerek kiépítése önmagában nem elég, gazdasági rendszerváltásra is szükség van. E nélkül demokrácia ide-vagy oda, a problémák újratermelődnek.
