A devizahitelezés gyakorlata
A devizahitelezés 2004-ben pörgött fel, a megszigorított feltételű támogatott forinthitelek visszaszorulásával párhuzamosan. A devizahitelezés speciális makrogazdasági környezetben folyt, ezt ugyanis még az a gazdaságpolitikai hozzáállás jellemezte, amelyet az atyáskodó, a lakosságot a kényelmetlen piaci hatásoktól távol tartani kívánó szándék vezérelt. A költségvetés az Európán a 2000-es évek elején végigsöprő gazdasági recessziót növekvő költekezéssel simította, a monetáris politika pedig a forintgyengülés valamennyi hullámával szemben zsigeri reakcióként emelte az alapkamatot, ezáltal egy viszonylag szűk sávban tartva a devizahitelesek szempontjából döntő forintárfolyam mozgását.
A költségvetési és monetáris politika viszonyáról, azoknak a magas forintkamatok kialakulásában betöltött szerepéről ítélkezni nem ennek a cikknek a feladata. Egyedül annak a ténynek a rögzítése: a gazdaságpolitikai mix olyan magas forintkamatokhoz vezetett, amely a mindenáron a stabilitásra törekvés mellett megnyitotta a keresletet a korábban példátlan, alacsony kamatú devizahitel-kínálat előtt.
A 2006-ban elkezdett költségvetési konszolidáció csak ráerősített erre, hiszen a lakosság, jövedelmének megkurtítása láttán, hitelfelvétellel igyekezett a korábbi fogyasztási szintjét tartani. Sokan a devizahitelt felvevő lakosságot tekintik a bűnösnek, amely meggondolatlanul a felkínált olcsó hiteleket választotta (az utólag mindenki számára, akkoriban csak egy szűkebb közösség számára nyilvánvaló) óriási kockázatok mellett. Én hajlok arra, hogy a fentebb leírt gondolatmenet mentén az alkalmazott gazdaságpolitika, illetve a hitelt nyújtó bankok (akik professzionalitásuk folytán nem menthetők fel a következmények alulbecslésében) felé billen az erkölcsi felelősségmérleg nyelve.
A devizahitelek ma az egyik növekedést gátló tényezővé váltak
Ma már a probléma nyilvánvaló: a svájci frank erős felértékelődése, illetve a gazdasági recesszió és súlyos költségvetési kiigazító lépések hatására a devizahitelesek mind nagyobb része kerül gondba (a nagyságrendet a leendő gazdasági miniszter 90-300 ezer családban jelölte meg).
A rossz hitelek a bankrendszer mérlegét nyomják. Az ilyen hitelekre céltartalékot kell képezni, amihez egyrészt elegendő tőke kell, másrészt ezt a pénzt már nem tudják a bankok kihitelezni. Bár vannak hozzávetőleges szabályok, a bankok ezt a céltartalékot igyekeznek e kereteken belül olyan lassan képezni, amilyen lassan csak lehet. Így elérhetik, hogy az esetlegesen kevésnek tűnő tőkéjüket nem „emészti fel” a céltartalékképzés vagy a hitelleírás, tehát időt nyernek, amíg a folyó működésükből származó nyereség kitermeli a rossz hitelek leírásához, a céltartalékok képzéséhez szükséges többlettőkét (ennek alternatívája nyilván a tulajdonosok pénzbeli hozzájárulása lenne).
Az ilyen hozzáállásnak azonban fontos következményei lehetnek: amíg nincs elegendő tőke a hitelek leírásához, addig a céltartalék-képzési igény leköti a szabad forrásokat, nem jut pénz hitelezésre, beindul a kontraszelekció: a hitel marad a rossz adósnál, az új ötletekkel, forgótőkeigénnyel jelentkező, főleg kis- és közepes méretű vállalatokat pedig elhajtják (az MNB áprilisi stabilitási jelentése szerint a bankrendszer elsősorban a kkv-szektor felé fogja vissza a hitelezését).
Nyilvánvaló ennek a gyakorlatnak a gazdasági teljesítményre kifejtett rendkívül kedvezőtlen hatása, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a gazdasági növekedés, munkahelyteremtés legfontosabb entitásai az újonnan induló, ezért jelen esetben nem túl hitelképes vállalkozások. Ezek hiteligényének ki nem elégítése egy széles alapokon nyugvó gazdasági növekedés csíráját folytja el.
A helyzet kezelése nehezen kerülhető meg
A hitelezés újraélesztése, és a bajba jutott lakosság terheinek enyhítése fontos előfeltétele lehet a gazdasági növekedés felgyorsításának. Míg az előbbi (a banki hitelezés beindítása) elképzelhető a lakossági adósok megtámogatása nélkül is, az utóbbit támogatja egy olyan érthető politikai motiváció is, amely nagyon nem érdekelt egy csődbe rohanó széles társadalmi réteg hangulatromlásában. Az is fontos kérdés, hogy a tervezett megoldás mennyiben érinti a pénzügyi stabilitási kockázatokat, csökkenti, növeli vagy változatlanul hagyja.
A tisztánlátás végett érdemes azonban megjegyezni: a bankrendszer problémáinak csak egyik szelete a lakossági hitelek romlása, nagy gond a vállalati hitelek bedőlése is. (Az MNB számaiból arra következtethetünk, hogy az úgynevezett kockázati költségek 2/3 részben a vállalati hitelezésből fakadnak.) Ráadásul, a lakossági devizahitelek terheinek emelkedése nemcsak a devizaárfolyam változásának, hanem az alkalmazott kamatok emelkedésének is a következménye. A lakossági devizahitelek devizakitettségének a kezelése tehát a problémahalmaz csupán egy kiválasztott elemére való koncentrálást jelent. (És mi van azokkal a forinthitelesekkel, akik törlesztőrészlete a devizahitelesek védelmében megemelt jegybanki alapkamat miatt emelkedett meg?)
Megoldási variációk
Maradva a homályosan megismert koncepciónál, átnézzük, milyen megoldási irányok lehetnek a devizahitelesek devizakitettségének forintra konvertálása esetén. A devizahitelt felvevő háztartási szektor varázsütésre nem tud megszabadulni a devizakockázattól. Egyrészt nem képes azonnal visszafizetni a hitelét (hiszen ezért van bajban), másrészt nem képes költségmentesen ’eladni’ a devizakockázatát más szektorok számára. Gyakorlatilag három másik szektor jöhet szóba, amelyek piaci úton enyhíteni tudnák ezt a terhet: a külföld (külföldi megtakarítók, befektetők), másrészt a hazai vállalati szektor, harmadrészt pedig a bankszektor.
Helyi vállalatok
Ha a vállalatok növelnék a devizahitel-felvételüket, csökkentve a forinthitel-állományukat, akkor tér nyílhatna a lakossági devizahitel megfelelő mennyiségű forinthitelre konvertálására. Ennek a megoldásnak a realitása meglehetősen alacsony, tekintettel arra, hogy a vállalatoknál is jelentős a devizahitelezés jelensége, csak az nem vett fel devizahitelt a múltban, aki nagyon nem akart, de ő valószínűleg most sem fog akarni. Ez az út tehát járhatatlan.
Bankok
A bankok jellemzően közvetítenek a hitelfelvevők és a hitelnyújtók között. Ez a közvetítő szerep kizárja, hogy tekintélyes mértében vállaljanak fel devizakitettséget (vagyis devizaforrások mellett forinthitel nyújtását, hiszen akkor az árfolyamváltozásból eredő óriási kockázatot ők futnák).
Ráadásul ezt nem is engedné a szabályozó PSZÁF. Ellenérdekeltséget jelenthet az is, hogy a bankok jóval magasabb kamatjövedelemre tesznek szert a devizahiteleken mint a forinthiteleken. Van viszont a bankok kezében egy olyan lehetőség, amely nagyon fontos, és amelyről később még lesz szó.
Külföld
A külföld által devizában nyújtott hitelek konvertálása forintra, vagy új külföldi hitelezők rábírása forinthitel nyújtására csak piaci alapon működhetne. Tekintve a ma jellemző euró-forint árfolyamot, annyit tudunk csak biztosan mondani, hogy az az árfolyam, ahol erre ezek a befektetők/hitelezők/megtakarítók hajlandóak lennének, az 275-nél magasabb (ellenkező esetben már most is forinteszközöket vennének, ami nyilván nincs így).
A kialakuló árfolyam az átkonvertálandó devizahitel-mennyiség függvényében rohamosan emelkedő érték. Figyelembe véve, hogy a teljes lakossági devizahitel-állomány a GDP negyedére rúg, annak akár tizede is óriási mozgásokhoz vezetne, nyilván ’megsegítve’ a piaci spekulánsok megfelelő irányú aktivitásával, a 300 feletti euróárfolyam testközelbe kerülne. A gyengülő árfolyam természetesen a problémás hitelek kezdeti mértékét drasztikusan megemelné, azaz egyre több devizahiteles lenne érdekelt gyengülő forint mellett a hitele átváltásában, meg egyre több olyan forintbetétes is elgondolkodna a váltáson, aki speciel jelen helyzetben nem menekülne a forinttól.
Egy ilyen piaci megoldásnak a hatása az árfolyam korábbi csúcsokat is megszégyenítő szintre emelkedéséhez vezetne, ismét a tavaly tavasszal és 2008 őszén megtapasztalt monetáris politikai reakciókat idézve elő (kamatemelés, esetleg direkt devizapiaci intervenció). Az viszont kijelenthető: ez a megoldás, azaz a külföld részvétele lehetne az egyedüli, amely érdemben mérsékli a nemzetgazdasági kockázatokat. Ekkor csökkenne a devizakockázat, és nőne a gazdaságpolitika mozgástere (nem kéne minden lépés során azt nézni, hogy ez milyen hatással van a devizahitelesekre).
Az állami szerepvállalás
Ha kizárjuk a fenti lehetőségeket tiszta formájukban, akkor maradékelven csak egy olyan megoldás jön szóba, amelyben legalább részben az állam is szerepet vállal. Az állam át tudja vállalni a devizakockázatot a lakossági devizahitelesek egy részétől. Ezt teheti több formában, legegyszerűbb módja ennek az lenne, ha kötelezettséget vállal a bankok felé, hogy a kijelölt devizahitelek törlesztőrészletében történő olyan változásért, amely az árfolyam változása miatt következik be, kárpótolja a bankokat, így változatlanul hagyva a megmentett devizaadósok terheit (kvázi fix swapot köt velük).
Egy ilyen megoldás egyenértékű azzal, mintha az állam devizakitettsége a teljes államadósság arányában a jelenlegi kb. 45 százalékról tovább nőne (abban a nem valószínű esetben, ha a teljes lakossági devizahitelt ’leváltaná’, akár kb. 80 százalékra). Bár ez a megoldás csöppet sem érintené az ország deviza-adósságát, a befektetők és hitelminősítők górcsövében lévő államadósság kockázatainak növekedésén keresztül indirekt és elnyújtott módon a forintkamatok emelkedését, és gyengébb árfolyamot eredményezne. Ráadásul a szuverén adósságokkal szemben növekvő averzió időszakában komoly kockázatokat hordoz a jövőben a piaci viszonyok függvényében. Emiatt bár nem egyértelmű a kockázatnövelő hatás, a jelenlegi nemzetközi hangulat alapján inkább mégis ennek van jelenleg nagyobb valószínűsége.
Ugyanakkor ez a megoldás – mivel az állam nem más, mint az adófizetők összessége – lényegében azt jelenti, hogy az adófizető polgárok összessége leveszi a kockázatot a bajban lévő devizahitelesekről, azaz kibővül a kockázatvállalók közössége. További hatása egy ilyen megoldásnak, hogy a bankrendszer rossz hiteleinek az állománya egy csapásra csökkenne, kisebb lenne a bankok céltartalék-képzési kötelezettsége, sok milliárd forint tőkepótlástól szabadítaná meg a bankokat. Erre a jövedelemtranszferre nehéz becslést adni. Ha a PSZÁF adataival dolgozom, ahol nincs devizális bontás, akkor az átstrukturált, illetve 90 napnál régebben késedelembe esett lakossági hiteltartozások összege tavaly év végén 670 milliárdot tett ki.
A deviza nagy arányára tekintettel, a problémás devizahitelek állománya 500 milliárd forint körül alakulhat. Ez ránézésre soknak tűnik, ráadásul mivel ezek ingatlannal fedezett hitelek, a bukás sem lenne rajtuk ekkora. 10-20 százalékos veszteséggel számolva összességében az adófizetőktől a bankoknak nyújtott segítség nagyságrendileg még így is több tízmilliárdos. Ez nyilván nem lenne elegendő arra, hogy a bankszektor tőkehiányát teljesen megoldja, de részleges támogatásnak, az adófizetőktől a bankok felé történő komoly jövedelemtranszfernek felfogható.
Állami devizaalap
Az a kérdés, hogy az állam mihez kezd ezzel az árfolyamkitettséggel (swapokkal)? Ha a hitelek lejáratáig, amelyek konvertálása útján keletkeztek, megtartja, akkor lényegében nem befolyásolja sem a devizatartozás leépülésének sebességét, sem egyéb kockázatcsökkentési célokat. Ha azonban ezt aktívabban kívánja menedzselni, annak már több vonzata is lehet: egyrészt erősödő árfolyam mellett (ami növekvő gazdasági megtakarítási ráta, többletes fizetési mérleg esetén reális) az alap folyamatos leépítése (vagyis a swapok eladása) mérsékelheti a forint árfolyam-erősödését. Másrészt ez jelentősen csorbíthatja a monetáris politika önállóságát, hiszen az állami alap egy be nem jelentett szinten történő beavatkozása a forint árfolyamába, adott esetben keresztülhúzhatja a jegybank infláció elleni küzdelmének sikerességét.
Harmadrészt, ha a piacok ez utóbbit reális kimenetelnek tekintik, annak komoly bizalomgyengítő hatása lehet, önmagában az árfolyam gyengülését elősegítve. A felállítandó alap működése kapcsán tehát el lehet érni egy jól menedzselt, gyorsított árfolyamkitettség leépülését nemzetgazdasági szinten is, ennek azonban előfeltétele az alap transzparens, a monetáris politikával konzisztens működése (ami megőrizheti a piaci bizalmat az alap iránt), illetve a gazdaság külfölddel szembeni folyamatos megtakarítói pozíciója.
Komplexebb csomagra van szükség
A dolog tehát így működhetne. A devizahitelesek megsegítése véleményem szerint nem ördögtől való, viszont nem is csodaszer. Pusztán a problémák egy részére koncentrál. Ráadásul a megoldási variánsok közül az, amely gyors javulást jelentene a gazdaság kockázatosságában, az árfolyam nehezen kontrollálható elmozdulásához vezetne, míg az állam szerepvállalása esetén az adófizetők támogatnák meg több tízmilliárddal a bankszektort. Igaz, ez utóbbi esetben megnyílna annak a lehetősége, hogy (jól menedzselve) a gazdaságpolitikai döntéshozók az árfolyam esetleges erősödését a kockázatok csökkentésére használják fel, gyorsítva a devizakitettség leépítését.
A feltételezett (és logikus) célok eléréséhez ennél összetettebb csomagra van szükség. Amennyiben a kormány elérné, hogy a (magas kamatjövedelemmel bíró) bankok a fenti megoldással párhuzamosan csökkentsék a meglévő adósok kamatterheit (amire egyébként a jelenlegi piaci feltételek mellett bőven lenne lehetőség, és talán nem kéne hozzá más, mint a verseny élénkítése), azzal mindenki jól járna (nyilván a bankok kivételével), és nem lenne egyirányú a jövedelemtranszfer a lakosságtól a bankok irányába. Az adófizetők kapnának valamit az alacsonyabb hiteltörlesztő terheken keresztül a felvállalt árfolyamkockázatért cserébe, és az állam letudná legalább 90-300 ezer család megmentését.
Persze ez esetben a bankok tőkehelyzetét még kezelni kellene. De a nemzetközi tapasztalatok alapján a napnál világosabb, hogy a gazdasági növekedés szempontjából nincs költségesebb módja a bankrendszer rendbetételének, mint a folyó jövedelemből történő lassú tőkefeltöltés.
(A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. elemzője.)
