Gyakorlati bankszakember vagyok, de természetesen érdeklődöm a szakmám, szélesebb értelemben a gazdaság működésének elméleti kérdései iránt.
Olvasmányélményeim alapján azt látom, hogy az elmúlt évtizedekben a közgazdasági elmélet meghatározó irányzatává vált az, amit magyarul talán magatartás-, vagy viselkedéskutatásnak nevezhetünk.
Nobel-díjas és nem Nobel-díjas tudósok sokasága érvel meggyőzően a mellett, hogy az ember nem racionális robot, amely kizárólag jól felismert gazdasági érdekei alapján cselekszik, döntéseit sok más racionális, de nem gazdasági természetű megfontolás, egyébként pedig számtalan ráción túli tényező, ösztön, gátlás, előítélet is befolyásolja.
A Tárki kutatásában is hivatkozott Nobel-díjas Akerlof legutóbbi könyvében – már a cím is sokatmondó, én Állati hangulatoknak fordítanám – egy még Amerikában is robbanékony témával foglalkozva azt állítja, hogy főként lélektani okokkal magyarázható, hogy egyes kisebbségekben, adott esetben az amerikai feketék között a több évtizedes, kétségtelenül sikeres emancipációs folyamat ellenére miért alacsonyabb az átlagos életszínvonal, a képzettség és másfelől miért magasabb a deviancia, a bűnözés.
Érdekes, hogy Barack Obama önéletrajzi könyvében, ha úgy tetszik a személyes érintettség hitelével ugyanerről a lélektani tényezőről ír. Megjegyzem, hogy ezeket a meglátásokat többek között a mi roma integrációs programjaink sem hagyhatnák figyelmen kívül.
A témára visszatérve a nem Nobel-díjas, de annál briliánsabb Richard Thaler könyvében egyenesen odáig megy, hogy a közgazdasági elméletek alanyát Econoknak nevezi szembeállítva a Humánokkal, akik valójában mi vagyunk a mindennapi életben. Thaler példák sokaságával bizonyítja, hogy a Humánok, azaz mi a mindennapokban messze nem úgy viselkedünk, ahogy az elmélet az Econokról elvárja, feltételezi.
Végül az ugyancsak Nobel-díjas Edmund Phelps egy tanulmányában arra a paradoxonra hívja fel a figyelmet, hogy egyfelől az intézményi reformok elengedhetetlenek egy társadalom modernizálódásához, másfelől ezek a reformok kudarcra vannak ítélve, ha a kezdeményezők figyelmen kívül hagyják azokat a kulturális, szociális, lélektani, beidegződéseket, beégetettségeket, amelyek az adott társadalmat jellemzik.
És ezzel haza is érkeztem.
Nem lehet nem észrevenni ugyanis, hogy például az elmúlt évtizedek reform-nekibuzdulásai és kudarcai körül zajló vitákban két álláspont feszül egymásnak: a reformok hívei a nemzetközi példákra hivatkozva szorgalmazzák a változásokat, az ellenzők pedig hatástanulmányokat követelnek, és azt állítják, hogy a javasolt intézkedések nem működőképesek a mi viszonyaink között.
Számomra elég magától értetődőnek tűnik, hogy a két álláspont nem kizárja, sokkal inkább feltételezi, kiegészíti egymást.
Intézményi reformokra, a legjobb nemzetközi tapasztalatok átvételére természetesen szükség van, ezek nélkül nem képzelhető el, hogy a magyar társadalom ebben az elképesztően kiélezett globális versenyben, ebben a nagyon kevéssé engedékeny világban sikeres legyen.
Ez tehát axióma, ahogy axióma az is, hogy tisztában kell lennünk azzal a fogadó környezettel, azokkal a társadalom nagy csoportjait jellemző adottságokkal, amelyek közepette ezeket a nagy átalakításokat végre akarjuk hajtani.
Ez utóbbihoz pedig minimálisan diagnózisra van szükség, tehát arra, hogy tisztában legyünk azzal, hogy milyenek is vagyunk.
Más szavakkal szembenézésre, mégpedig előítéletek, prekoncepciók, mítoszok nélküli józan, tárgyilagos és tudományosan is érvényes szembenézésre van szükség.
A siker, vagy fogalmazzunk szerényen, a jó irányba történő elmozdulás alapvető feltétele, hogy elsőként a magyar értelmiségi tekintse magáénak ezt a problémát.
Az üzleti vezetéselmélet szeret olyan kategóriákkal operálni, hogy ki az adott feladat tulajdonosa. Ezzel a laikus fülnek kicsit furcsa kifejezéssel az elmélet azt akarja jelezni, hogy egyetlen feladat sem oldható meg, ha valaki, vagy valakik nem tekintik szívügyüknek az adott feladat megoldását.
A második üzenet a kutatás finanszírozásának módja.
Erre paritásos alapon két üzletembert kértem fel, akikről elég közismert, hogy az egyik az egyik, a másik a másik szembenálló politikai oldalhoz tartozik, és nagyon hálás vagyok, hogy kérésemnek eleget tettek. Az üzenet szerintem triviális, vannak, kell, hogy legyenek olyan kérdések, amelyek közhellyel szólva, össznemzetiek, azaz egyformán fontosak kell, hogy legyenek mindannyiunk számára politikai hovatartozástól és más értékeinktől függetlenül. Az ország felemelkedése egészen biztosan ilyen kérdés.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban üzenetnek szántam, hogy a védnökségre az MTA Elnökét, Pálinkás professzor urat kértem fel, akinek hálás vagyok hogy eleget tett a kérésemnek. Az MTA és annak elnöke a maga kétségbevonhatatlan szakmai tekintélyével és erkölcsi integritásával a nagyon kevés vitán felül álló intézmény és személyiség ebben az országban, és én ezt a hitelt szerettem volna kölcsönvenni ennek, a szerintem nagyon fontos projektumnak a számára.
Ahogy az imént fogalmaztam, azt szeretném, ha ennek a konferenciának, az itt elhangzó megállapításoknak minél nagyobb visszhangja lenne.
Ez egyáltalán nem magától értetődő.
Az a helyzet ugyanis, hogy bár a kutatás megállapításai elég kemények, akár mellbevágónak is nevezhetném őket, de a szakemberek, vagy akárcsak az olyan érdeklődő laikusok számára, mint amilyen én vagyok, igazán nem hatnak az újdonság erejével.
A kutatás számos megállapítása visszaigazol és megerősít korábbi kutatási eredményeket, megállapításokat, némelyek ezek közül a magyar sajtóban és korántsem csupán a szűk értelemben vett szakmai sajtóban korábban már megjelentek.
Megjelentek, de visszhang nélkül maradtak.
Nem alakult ki vita, nem csaptak össze álláspontok, nem fogalmazódtak meg javaslatok, nem alakult ki közmegegyezés a helyzet lehetséges orvoslásáról, és ezért nem is lehet azt remélni, vagy várni, hogy ezek a megállapítások, ezek a felismerések elérnék, vagy elérték volna a társadalom, netán a társadalom sorsát nagyban meghatározó döntéshozók ingerküszöbét.
Ezzel a konferenciával azt remélem, talán más lesz a helyzet.
Talán elindul, vagy inkább elindítható egy folyamat, aminek révén minél szélesebb körben tudatosul bennünk, hogy mik azok a korlátok, amelyek gátolnak bennünket a felzárkózásban, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ezek a korlátok lassan, fokozatosan lazíthatók és végső soron – nagyon hosszú évek kitartó munkájának eredményeképpen – lebonthatók legyenek.
