Szalay-Berzeviczy Attila
2008. szeptember 15-én, a Lehman Brothers csődjének hétfői bejelentését követő tőzsdepánik és a Dow Jones 504 pontos zuhanása, majd a következő napok drámai eseményei már nem tudták elsodorni a Bank of Americával megerősített Merrill Lynchet. Viszont kikényszerítették a Morgan Stanley és a Goldman Sachs befektetési banki státuszainak feladását, hogy kereskedelmi bankként folytassák tovább pályafutásukat. Az átalkulással a két cégnek szigorúbb követelmények mellett kellett dolgoznia. Ez pedig azt jelentette, hogy a tőzsdefelügyelet helyett a FED ellenörzése alá tartozva lehetségessé vált betétet gyűjteniük, és hozzáfértek a jegybanki pénzekhez, viszont nem folytathattak többet olyan nagy tőkeáttételű és kiemelten kockázatos tőkepiaci műveleteket, amelyek addig a jövedelmezőségük motorjai voltak.
A Morgan és a Goldman átalakulásával a kereskedelmi és a befektetési banküzemet szétválasztó 1933-as Glass-Steagall törvény által létrehozott 11 tagú Wall Street-i befektetési flotta (First Boston, Salamon Brothers, DonaldsonLufkin&Jenrette, PaineWebber, J.P.Morgan, Lehman Brothers, Bear Sterns, Merrill Lynch, Morgan Stanley, Goldman Sachs és A.G.Edwards) 2008. szeptember 19-én végleg elsüllyedt.
Semmi sem változik?
Lezárult az a folyamat, ami az 1999-es a Gramm-Leach-Bliley törvény elfogadásával kezdődött el. Ismét lehetővé vált a pénzügyi rendszer modernizációjának nevében a kereskedelmi banki és befektetési szolgáltatások összekapcsolása. Ez először a Citicorp és a Travelers Group összeolvadása előtt nyitotta ki a kaput, létrehozva a Citigroupot, amerika legnagyobb univerzális bankját, amit aztán több kereskedelmi-befektetési banki fúzió követett.
Mindenesetre a Glass-Steagall törvény modernizációja nélkül esély nem lett volna a Bank of Americának a Merrill Lynch vagy a JP Morgan Chase-nek a Bear Stearns hóna alá nyúlni. Ez azonban újabb problémához vezethet majd a következő pénzügyi válság idején. A pénzügyi rendszer szereplőinek konszolidációjával ugyanis most olyan megabanktitánok jönnek létre, amelyek esetleges megmentése egy legközelebbi válságban már az amerikai állam erejét is meghaladhatják.
2008. szeptember 15-én a Lehman Brothers épületéből kisétáló, elkeseredett, munkájukat elvesztő, személyes dolgaikat dobozokban cipelő emberek lettek a válság első, mindenki által jól értelmezhető arcai. Mégis sokan gondolhatták a híreket látva, hogy a Wall Streeten – és ennek köszönhetően a világ többi tőzsdéjén – történt vérfürdő csak a részvényekkel rendelkező befektetők és brókerek problémája. A helyzet komolysága azonban akkor kezdett mindenki számára világossá válni, amikor két nappal később a FED-nek már Amerika legnagyobb biztosítóját, az AIG-t kellett megmentenie az összeomlástól egy 85 milliárd dolláros mentőövvel.
Szeptember 24-én John McCain szenátor a pénzügyi krízisre hivatkozva bejelentette, hogy 40 nappal a választások előtt felfüggeszti elnöki választási kampányát, miközben George Bush elnök pedig drámai hangvételű beszédével élő egyenes adásban próbálta elmagyarázni az amerikaiaknak, hogy miért kéri a kongresszus felhatalmazását a pénzügyi krízis kezeléséhez egy rekordméretű, 700 milliárd dolláros kormányzati mentőakció elindításához. Ezek után mindenki számára egyértelművé vált, hogy az USA nagyon nagy bajban van.
„V” vagy „W”? Még nincs vége?
Egy évvel később a gazdasági depresszió veszélye és a legrosszabb félelmeink szerencsére, úgy tűnik, nem igazolódtak (eddig), de még ma sem mondhatjuk biztosan, hogy egy hosszan elhúzodó gazdasági hanyatlást már biztosan elkerültünk. Sőt! Pontosan azért mert ugyanúgy ma sem lát a jövőbe egyetlen közgazdászunk, se makroemlemzőnk, se monetáris vagy fiskális döntéshozónk, ahogy akkor sem látott, amikor egyébként meg kellett volna jósolni a Lehman Brothers összeomlásával és az 1300 Ft alatti OTP-árfolyammal fémjelzett zuhanást.
Néhány pozitív életjelet tapasztalhattunk eddig a lakossági fogyasztás, a vállalati profitok és az USA ingatlanpiacának oldaláról, valamint a német és a francia növekedési számokat illetően, de ez még nem ok arra, hogy hátradőljünk és pezsgőt nyissunk, a tőzsdéken pedig rekordmagasságú árfolyamokat lássunk.
A kereskedelmi bankok még mindig csak nagyon nehezen hiteleznek a reálgazdaságnak és a lakosságnak is, a jegybanki kamatszintek a nulla közelében járnak, ráadásul Kelet-Európában többnyire ma is devizában adósodnak el. A termelési mutatók továbbra is gyengélkednek, a vállalati profitokon sokat javítanak az egyszeri költségcsökkentési tételek és a korábban felhalmozott készletek kifutása. Az amerikai fogyasztási hitelállomány egy év alatt 21,5 milliárd dollárral csökkent, ugyanezen idő alatt pedig 24%-al zsugorodtak a magánberuházások, miközben továbbra is növekszik világszerte a munkanélküliség és a kétes hitelek aránya.
És akkor még nem beszéltünk az igazi, előttünk álló nagy problémáról: az inflációról. Ami a bankok és az autógyárak megmentése miatt a rendszerbe pumpált extra pénzek hatására jönni fog. A kérdés pusztán az, hogy mikor és milyen erővel. Ugyanis már jelen van, csak egyelőre nem a maginflációt jelentő termékek árának emelkedésének formájában, hanem a tőkepiacokon. Ezért a jegybankok, amelyek az elmúlt egy évben jelentősen felfújták pénzteremtő munkájuknak köszönhetően a mérlegfőösszegeiket, még nem kényszerültek kamatemelésre.
Márpedig a rendszerben sokkal több pénz van, mint amire szükség van egy nyugalmi állapotban lévő gazdaság működtetéséhez.
Megosztott a szakma
A kérdés tehát az, hogy mi következik be előbb: a növekedés beindítása és az extra pénztömegek kivonása a rendszerből, vagy az infláció váratlan beindulása. Ha az előbbi, akkor nincsen semmi baj, „V” alakú lesz az alja ennek a válságnak. Ha azonban az utóbbi, akkor „W” formátumot fog ölteni a kilábalás, hiszen az infláció beindulása kamatemelésre kényszeríti majd a jegybankokat, ami újabb pofon lesz a növekedésnek és természetesen a tőzsdei árfolyamoknak. Mivel az eddig soha nem látott fiskális és monetáris intervencióknak köszönhetően feltérképezetlen területekre keveredett a világgazdaság, ezért a szakma a „V” kontra „W” kérdésében, pont olyan megosztott, mint ahogyan abban a kérdésben is, hogy vajon hiba volt-e nem megmenteni a Lehmant vagy sem.
Két dolog azonban biztos. Egy évvel a Lehman Brothers összeomlása után egyetlen egy jogszabály -módosítás sem született még, ami a hibákból tanulva szabályozná a túl szofisztikálttá vált és teljesen szabadjára engedett piaci szereplőket és befektetési instrumentumokat, csökkentve ezzel egy következő hasonló lufi kialakulásának esélyét. A másik ami biztos, hogy ugyanezen rövid 365 nap alatt a tőzsdék beárazták a teljes nemzetközi bankrendszer összeomlását, egy 1929-hez hasonló világgazdasági depressziót, majd egy sima recessziót és végül egy gyors élénkülést, valamint egy a gazdaság fénykorát idéző szárnyalását.
Ez pedig szerintem pont olyan nonszensz, főleg az előbb említett inflációt illető bizonytalanság fényében, mint amennyire nem volt az az amerikai kormánynak a Lehman Brothers sorsával kapcsolatos döntése.
