Május közepén azt javasolta, hogy a MNB és a kormány kettős kamatpolitikával juttassa olcsóbb hitelekhez a vállalkozásokat. Tartja még ezt?
Először tavaly ősszel zárt körben, a gazdaságpolitika akkori irányítói előtt hangzott el ez a javaslat. Visszatekintve is ésszerű és életszerű elképzelésnek tűnik. Nagyon sajnálom, hogy még érdemi vitára sem került sor.
Vannak ésszerű érvek amellett, hogy ha lehet, akkor a devizahitelezéstől próbáljuk meg a forinthitelezés felé tolni a hitelpiac szereplőit. Ennek azonban két feltétele lenne: az egyik, hogy a pénz ára ésszerű és elfogadható legyen, a másik pedig az, hogy legyen közép- és hosszú lejáratú forintforrás.
Ha a forinthitel olyan drága, mint az elmúlt 8 hónapban volt, akkor ilyen kamatszint mellett nem lehet fejleszteni, beruházni és lakásokat építeni. Nem önmagában csak az a probléma, hogy magas a nominális kamatszint, hanem az is, hogy a reálkamatszint is az. Ez utóbbi legalább 8-10 százalék. Ilyen magas pozitív reálkamatszint mellett egy gazdaság egyszerűen tönkremegy.
Ezentúl tartós, hosszú lejáratú forintmegtakarítás kellő mértékben nincs a magyar gazdaságban; ami van, azt az állam – a költségvetés hiánya – elszívja. Az elmúlt években a kamatpolitikával nem mindig értettem egyet, de a kialakult helyzetben tavaly ősz óta osztom a jegybank meggyőződését, amely szerint a pénzügyi stabilitás megőrzése, az infláció hosszú távú féken tartása, az árfolyamstabilitás megőrzése érdekében nem lehet gyorsan, egyoldalúan, dinamikusan kamatot csökkenteni. Az is nyilvánvaló, hogy egyik pillanatról a másikra a lakosság pénzügyi megtakarítása nem fog olyan változáson keresztülmenni, hogy tömegével hosszú lejáratú forintforrások jelenjenek meg.
Folyhat tovább a devizahitelezés
Ilyenkor két lehetőség van. Az egyik, hogy folyik tovább a devizahitelezés. Ebben neutrális álláspontot képviselek. A devizaalapú hitelezés a rendszer szükségszerű mellékterméke, nem kockázatosabb és nem kevésbé kockázatos, mint bármilyen más /például változó kamatozású forint/ finanszírozási forma, kivéve, ha lenne fix kamatozású, elégséges hosszú lejáratú forintforrás.
Ha a devizahitelezés túlzottan széles körű, és ezért nem kívánatos a további térnyerése, akkor a gazdaságpolitika irányítóinak nem konvencionális eszközökhöz kell nyúlniuk. Ezzel persze az alapvető bajokat megoldani nem, de mérsékelni talán lehet. Miközben a gazdaság a külső és a belső piacok összeomlásától szenved, súlyos csapást jelent számára a hitelpiacok beszűkülése, a pénz árának korábban nem tapasztalt drágulása. Most a bankrendszer azért likvid, mert a hitelek olyan drágák, hogy nincs aki igényelje őket, és a bankok sem mernek ilyen áron hitelezni. Ezért a bankrendszer egésze 3000 milliárd forintot meghaladó „felesleges” likviditással rendelkezik, amit az MNB-nél helyez el. De ez a pénz vagy egy része hiányzik egy normálisan működő gazdaságból. Erre tekintettel kellene úgynevezett nem konvencionális eszközökhöz nyúlnia a jegybanknak.
Még nem késő
Még most is?
Még most is. Ha 8 százalék az irányadó kamat, 11-12 százalék változó kamat alatt nem tud hitelezni senki. Ha lenne középlejáratú forrás fix kamatra, annak az ára sem lenne alacsonyabb. A várható infláció a MNB prognózisa szerint jövőre 4, 2011-ben 2,2 százalék, ha kihelyezünk 11-12 százalékon, ami a bankrendszerben a kockázatokat figyelembe véve nem számít irreális marzsnak, akkor az megint 7-8 százalékos pozitív reálkamatot jelent. Eközben makroszinten a növekedési előrejelzés 0, illetve 3 százalék, tehát a makroprofithoz képest is nagyon magas a pozitív reálkamatszint.
A külföldi kereslet példátlan csökkenése, a költségvetés szükségszerű és ugyancsak súlyos keresletcsökkenése /mert éppen a legrosszabb pillanatban fizetjük az árát a megelőző évek felelőtlen fiskális politikájának/ a hitelezés szűkülésével párosul. A kereslet csökkenésének – méghozzá szinte megállíthatatlan csökkenésének – legalább a mérséklését kellene megkísérelni. Ennek szinte az egyetlen esélye a hitelezés ösztönzése. Középlejáratú, elfogadható árazású forintforrásokat kellene, kellett volna már ősz óta teremteni. Stimulálni kell a reálszférát és a lakosságot, rajtuk keresztül a foglalkoztatottság növelését, megfelelő árazású hosszú lejáratú forintforrás segítségével. De a bankok sem a szükséges lejáratú transzformációt /rövid forrásból hosszú hitelt/, sem az üzleti-lakossági szempontból elfogadható árazást nem képesek előteremteni. Ezt a feladatot oldhatná meg a jegybank egy állami fejlesztési intézet közbeiktatásával.
6-6,5 százalékos kamat kellene
Egy lehetséges technikai megoldás az, ha az MFB egy év és egynapos lejáratú kötvényt bocsát ki. Ezt a kötvényt akár közvetlenül, akár a bankokon keresztül fogadhatná be a jegybank. Ezt követően az MFB a rendelkezésére álló forrást aukcionálja a kereskedelmi bankok között, 3–5 éves lejáratra. De nem a jegybanki alapkamat szintjén, ami jelenleg 8 százalék, hanem mondjuk 4-5 százalékon. A bankok pedig legfeljebb 1,5-2 százalékos kamatmarzsot tehetnének rá, és akár 10 éves futamidőt is ajánlhatnának. A végső hitelfelvevő szempontjából ez 6-6,5 százalékos kamatot jelentene, ami nem kevés, de a mainak nagyjából a fele; a mértéke hasonló volna a válság előtti devizakamatszinthez.
A kamatkülönbözetet természetesen valakinek fizetnie kell, ennek technikailag két megoldása van. Az egyik lehetne az, hogy a jegybank alacsonyabb kamaton adja – ezt az MNB nem szeretné, bár ez egy doktriner álláspont, de akár tiszteletben is lehet tartani. A másik lehetőség, ami ugyanúgy az adófizetők terhe, hogy a költségvetés biztosítja azt a kamatkülönbözetet, ami a jegybanki alapkamat és a fejlesztési intézet kihelyezett kamata között van.
Nem bánta meg, hogy nem lett kormányfő
Miből fizeti a költségvetés mindezt – hangzik a jogos kérdés. Ha feltételezzük, hogy ezen a kamatszintem már van hitelkereslet, akkor új beruházásokat, forgóeszközöket, lakásépítést-vásárlást finanszíroznak a bankok. Vagyis – ceteris paribus – több vagy kevésbé csökkenő lesz a beruházás, a foglalkoztatás, a jövedelemképződés. Ezért a költségvetés adóbevételei is nőni fognak. Az adóbevételek bőven kompenzálnák ezt a kamattámogatási összeget.
Ez ön szerint menne viszonylag gyorsan? Lehet, hogy a válság nyomán a lakosság és a cégek már nem is mernének új hitelek felvételébe belevágni…
Teljesen egyetértek ezzel az okfejtéssel. Éppen ezért nagyon sajnálom, hogy amikor először /lassan egy éve/ fogalmazódott meg egy ilyen instrumentum megteremtése – amikor a válság még sokkal kevésbé volt mély – nem került sor ennek alapos végiggondolására. Ennek ellenére, legalább kísérletet kellene tenni az alkalmazására. A pénzügyi közvetítő rendszer olcsóbb hitelekkel legalább fékezhetné a visszaesés ütemét.
Működne a rendszer
Simor András jegybankelnök szerint semmi garancia nincs arra, hogy a kedvezményes hitelben részesülő cégek tényleg beruházásra költik az olcsó kölcsönt. Lehet, hogy azonnal állampapírt vesznek belőle, a hasznot meg zsebre teszik.
Nyilvánvaló – a világon mindenütt így van – hogy kamattámogatás esetén, de bármilyen támogatás esetén, van működési, súrlódási veszteség, bizonyos mértékű kamat arbitrázs. De talán nem abból kellene kiindulni, hogy a működési veszteség 100 százalék. De – feltéve, de nem megengedve – ha mindenki visszaél a rendszerrel, a kockázat akkor sem végtelenül nagy. Ebben az esetben az állam viszonylag olcsón javította a cégek gazdasági kilátásait. Például aki az olcsóbb hitellel kiváltja korábbi, drága kölcsöneit, az több adót fog fizetni, ráadásul jobb helyzetbe kerül a cége. Ha mindenki állampapírt vásárol az olcsó hitelből, akkor csökkennek az állampapír-piaci hozamok, így a büdzsé kamatkiadásai. Vagyis a nettó államháztartási teher még így sem egetverő. De természetesen egyáltalán nem reális az a feltevés, hogy mindenki és mindig csal. Emellett léteznek bizonyos technikák, ellenőrzési mechanizmusok is. Bár félve említem, de személyesen kedvezőek a tapasztalataim a bankokkal kötött „úriemberi megállapodásokról”, hogy az erkölcsi ráhatásról ne is szóljak.
Most olyan mértékben zsugorodik a gazdaság, olyan mértékben csökken a belföldi hitelkereslet, olyan mértékben csökken a fogyasztás és a beruházások, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya vélhetően lényegesen jobb lesz a vártnál. Ha sikeres lenne a gazdasági visszaesés lassítása a hitelkereslet élénkítése nyomán, az természetesen rontaná a külső egyensúlyt. Noha ez általában egyáltalán nem kívánatos, de most úgy tűnik, „túl jó lesz” a folyó mérleg. A programokban meghatározott 4,1 százalékos deficitcélhoz képest közelebb leszünk az egyensúlyhoz.
Van ugyanis jelenleg egy gazdaságpolitikai paradoxon, amely szerint minél jobb a folyó fizetési mérleg, annál rosszabb a költségvetés helyzete. Mert most sajnos nem attól javul a fizetési mérleg, hogy száguldozik az export – így a beruházások és a foglalkoztatás is –, hanem attól, hogy nincs import, mert nincs fogyasztás és beruházás. A költségvetés adóbevételei ilyenkor elapadnak, és az a súlyos helyzet áll elő, hogy további megszorítások kellenek a hiánycél teljesítéséhez. Ez súlyos negatív spirálba viszi a gazdaságot, aminek a végén az emberek utcára kerülnek és vonulnak. A mostani helyzet pont az ellentettje annak, amikor pár évvel ezelőtt az ikerdeficit miatt panaszkodott mindenki; akkor azt a túlzott belföldi kereslet teremtette.
Itt nem pénzügytechnikai vitáról van szó. Arról van szó, hogy felelősen érteni kéne a gazdaságpolitika feladatát, a fiskális és a monetáris politika keverékének megfelelő alkalmazását. Nem tankönyvi modelleket kell szajkózni reggeltől estig. Ezeket is feltétlenül hasznos ismerni, de a valóság ezerarcú változásai figyelembevételével kellene azokat értelmezni. Tudomásul kell venni például, hogy a világon nincs olyan ország, ahol jól-rosszul, indokoltan vagy kevésbé indokoltan, ne lenne kamattámogatás (azaz, ha teszik kettős vagy éppen többes kamatrendszer. Megjegyzem, nálunk is sokféle kamattámogatás van.) De ma Magyarországon mindenkinek minden eszközt meg kell ragadnia annak érdekében, hogy munkahelyet, munkahelyet és még egyszer munkahelyet lehessen teremteni. És nem állami segélyekkel, mert a fiskális pozíció egyoldalú rontásával ennek az esélyét eljátszottuk 2001 és 2006 között. Most egyedül a monetáris eszközrendszer lehet képes a kereslet összeomlásának fékezésére. Minél később kezdjük ezt el, annál nehezebb lesz.
„Nem bántam meg, hogy nemet mondtam”
Ön kormányfőként másképp kezelte volna a válságot?
Azt hiszem nem lenne sportszerű, ha én ebben a kérdésben nyilatkoznék.
A megtett válságkezelő lépéseket ön is szükségszerűnek tartja?
Sok olyan fontos döntés született, amely elkerülhetetlen volt, és szükségképpen fájdalmas is. Akkor is meg kellett hozni őket, ha igazságtalannak tartjuk őket, méghozzá joggal. Egyszerűen a kényszer ezt a pályát jelölte ki. A megszületett döntések jelentékeny részében a kormány a kisebbik rosszat választotta.
Március végén ön néhány nap gondolkodási idő után nemet mondott a kormányfői posztra. Azt mondta, azért, mert nem kapta meg mindkét politikai oldal támogatását a válságkezelő lépésekhez. Azóta egy Fodor Gáborral készített interjúból kiderült, Orbán Viktor és Fodor között már tavaly ősszel felvetődött az ön neve miniszterelnökként. Akkor Orbán Viktor az interjú szerint azt mondta, hogy tudomásul vennék a személyét. Tudott erről, hogy felvetődött a neve?
Nem tartanám szerencsésnek, ha ilyen politikai kérdésekről nyilatkoznék.
Nem bánta meg, hogy nemet mondott márciusban?
Nem, egyáltalán nem.
És ha újra felkérnék egyszer?
Nálam nem szerepel napirenden ez a kérdés.
