A kelta tigris lepihen

Joe O’Dolan elismert és közkedvelt figurája volt az Írország nyugati partján fekvő Galway városának. Az energikus üzletember az ország egyik leggyümölcsözőbb ingatlanvállalkozását építette fel az elmúlt évtizedben. Sikertörténete megtestesített mindent, amitől a virágzás éveiben az ír gazdaság elismertté vált: nagyszabású befektetések és csillagászati profit. Joe O’Dolan maga volt a kelta tigris. A vállalkozó tavaly nyáron még nagyszabású partival ünnepelte ötvenedik születésnapját az Atlanti-óceán egyik öblére néző házában. Néhány héttel ezelőtt ugyanitt találtak rá a holttestére: önkezével vetett véget az életének.

Senki nem tudja teljes biztonsággal megmondani, mi állhat a tragédia hátterében, ám az tény: a halálát megelőző hónapokban két vállalkozása ellen is csődeljárás indult, a bankok pedig egyre vehemensebben követelték vissza a milliós hiteleket, amelyet korábban kérés nélkül is szívesen adtak. Joe O’Dolan története gyászos szimbólumává vált Írország rohamosan hanyatló gazdasági helyzetének.

Egy éve ilyenkor még csak a gazdasági szakértők ismerték el, hogy az ír gazdaság drámai fordulat előtt áll. Sem a lakosság, sem Brian Cowen miniszterelnök – a napokban éppen egy éve beiktatott – kormánya nem akart tudomást venni az országra váró nehézségekről. Az Európai Bizottság most közzétett jelentése azonban számokkal is megerősítette, amit országszerte tapasztalni: az idén 9 százalékkal zuhan a gazdaság és a csökkenés jövőre is folytatódik, míg a munkanélküliség a 2007-es 4,6 százalékról jövőre 16 százalékra ugrik (lásd a grafikont). Mivel 2009 első két hónapjában az adóbevételek negyedükre estek vissza a tavalyi szinthez képest, Cowen kénytelen volt vészköltségvetést kidolgozni. A kormány ezért megemelte a személyi jövedelemadót, valamint létrehozott egy nemzeti vagyonkezelő ügynökséget, amely átvállalja majd a bankok ingatlanhitelekből származó behajthatatlan kinnlevőségeit. Az intézkedéstől azt remélik, hogy a bankrendszer stabilizálódik, és ismét megindul a lakossági hitelezés.

David Jones januárban veszítette el a munkáját. Egy bútorgyárban dolgozott menedzserként, de az ingatlanpiac hanyatlása miatt az üzem olyan súlyos veszteségeket halmozott fel, hogy kénytelen volt bezárni. „Nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Minden nappal meg kell küzdenem. Azt hiszem, számomra az egyetlen kiút, ha megpróbálok saját vállalkozásba kezdeni. Talán ez lesz a recesszió egyetlen haszna: ötletesebbé, merészebbé kell válnunk, ha fenn akarjuk tartani magunkat. Azért megpróbálok optimista maradni” – mondja Jones, aki hamar népszerűvé vált könyvében vallott saját tapasztalatairól.

Dublini panoráma. Katasztrofális kilátások.

Egyre több a munkanélküli

Mindez hihetetlen változás a gazdasági fellendülés elmúlt éveihez képest, amikor az ország eljutott a teljes foglalkoztatás szintjére; vagyis, aki dolgozni akart, az talált munkát. Az unió 2004-es bővítése után még több tízezer külföldi munkavállalót is képes volt befogadni és foglalkoztatni a szigetország (lásd a keretes írást). Ezzel a kivételes helyzettel együtt járt valamiféle magabiztosság is: az ír dolgozók öntudatosan tárgyaltak munkaadóikkal, ha magasabb bérről, kedvezőbb körülményekről esett szó. A friss diplomások természetesnek vették, hogy az egyetem elvégzése után azonnal egy jól fizető állásban találják magukat. Egy egész generáció nőtt fel, amely nem ismeri a munkanélküliséggel együtt járó kiszolgáltatottságot. A jelenlegi bizonytalan helyzet és a kétszámjegyű ráta valóságos sokként érte ezt a nemzedéket.

—-A magyarok maradnának—-

Kincses Erzsébet két éve él Írországban, a férjével és két kisgyermekével vágott neki az ismeretlennek. „Nekem biztos, jól fizető állásom van” – mondja. A férje munkahelye azonban az építőiparhoz kapcsolódott, így a válság őt jobban érintette: először a túlórák tűntek el, aztán 10 százalékkal csökkentették fizetésüket, majd háromnapos munkahétre váltottak. Mégis úgy ítéli meg, hogy nem kerül veszélybe a megélhetésük. Arra a kérdésre, hazatérne-e, ha elveszítené az állását, így felelt: „Semmiképpen sem mennék haza. Otthon két fizetés is kevés lenne a megszokott életmódunkat fenntartani. Szerencsések vagyunk, jó szakmánk van, jól tudunk angolul, rendelkezünk helyi tapasztalattal, tehát biztos itt maradnánk, és új lehetőséget keresnénk.”

Az unió más keleti országainak állampolgáraihoz hasonlóan magyar munkavállalók ezrei telepedtek le Írországban az elmúlt öt évben. A válság miatt azonban az ő megszokott életkörülményeik is veszélybe kerültek. A munkaügyi hivatal adatai szerint minden öt munkanélküliből egy külföldi, ők azonban – akik 15 százalékát teszik ki az ország teljes munkaerő-állományának – a helyieknél is rohamosabban veszítik el az állásukat. A jelenségre magyarázat lehet, hogy míg a más országokból érkezettek közül alig találunk a biztosabbnak számító közszférában, addig nagyszámban dolgoznak azokban a szektorokban – építőipar, kiskereskedelem, gyáripar és szállodaipar –, amelyeket a legkeményebben sújtott a válság.

Sokan arra számítottak, hogy a kelet-európai munkások hazatelepülnek majd a recesszió mélyülésével, de a visszatérés gondolata sem kecsegtet semmi jóval. A Figyelő által megkérdezett magyarok, Kincses Erzsébethez hasonlóan, egyöntetűen kijelentették, hogy a jelenlegi körülmények között nem akarnak hazatérni. Az ír szociális miniszter viszont attól óvta az országot, hogy az anyagi bizonytalanság miatti elégedetlenség a külföldi munkavállalókkal szembeni ellenszenvben nyilvánuljon meg.

Az ország fiatal, jól képzett és angolul beszélő munkaereje, valamint a kedvező társasági adók korábban mágnesként vonzották a multinacionális, főként amerikai befektetőket. A magas üzemeltetési és munkaerőköltségek miatt azonban mára Írország sokat veszített a versenyképességéből. A Dell informatikai óriáscég például közel 2 ezer dolgozóját bocsátotta el az év elején, és bejelentette, hogy az olcsóbb feltételeket kínáló Lengyelországba helyezi át az európai központját. A szakértők ugyancsak súlyos hibaként említik, hogy a négymillió főt számláló Írország túlságosan is a belső piacra koncentrált, ahelyett, hogy az exportlehetőségeket kutatta volna.

Leállt építkezések

Leállt építkezés az ír fővárosban. Fájdalmas mementók.

A gazdasági modell, amely egy évtizedre Európa legirigyeltebb államává változtatta a kis szigetországot, önmagában hordozta a bukás okait. Írországot az ingatlanpiac virágzása emelte a gazdasági szupersztárok közé, majd ennek összeomlása indította el a lavinát. A fellendülés éveiben elképesztő ütemben épültek új lakóparkok, irodaépületek, bevásárlóközpontok. Ezekben az években az ír vidék látképét a híres zöld mezők helyett toronydaruk százai határozták meg. Az emberek vásárlási lázban égtek; egyszeriben mindenki fel akart kapaszkodni az „ingatlanlétrára”. A bankok válogatás nélkül osztották az olcsó hiteleket, nem számolva azzal, hogy az ügyfelek nem tudják majd fizetni a részleteket. Az ingatlanárak egy évtized leforgása alatt háromszorosukra emelkedtek; ez a valaha megfigyelt legnagyobb növekedés volt a világ ingatlanpiacán. A lufi kipukkadása csupán idő kérdése volt.

Építkezések helyett most félbehagyott lakóparkokat látni országszerte. Ezek a „szellemvárosok” már csak fájdalmas mementói a régi szép időknek. A kormány az állami bankgarancia részeként arra kötelezte a pénzintézeteket, hogy legalább egyéves türelmi időt biztosítsanak azoknak az ügyfeleknek, akik nem tudják fizetni a hitelük törlesztő részleteit. Félő azonban, hogy amint az egy év letelelik, családok tömegei veszíthetik el az otthonukat. Egyre többen fontolgatják a mindenkori ír kiút, az emigráció lehetőségét. Az írek történelmük során többször is elhagyták a hazájukat, hogy az „újvilágban” teremtsenek maguknak jobb életet. Az amerikai és ausztrál munkavállalói vízum feltételeinek szigorodásával azonban ez a stratégia is egyre kevesebb sikerrel kecsegtet.

Hitelkártyazsonglőrök

Írország korábban igazi paradicsom volt olyan nemzetközi luxusmárkák számára, mint a Gucci, a Rolex vagy a Porsche, de az egyre szorítóbb pénzügyi terhek alatt a vásárlók félve költik a pénzüket. A kormány hiába próbál az emberek hazafias érzelmeire hatni, hétvégenként hosszú autósorok kígyóznak az északír határon, hogy a túloldalon akár 20 százalékkal is olcsóbban elintézhessék az élelmiszerek bevásárlását. Az autópiac reménytelen helyzetbe került, az új kocsik eladása közel 70 százalékkal esett vissza. „Felhívott a kereskedő, akitől tavaly vettem az autómat, hogy 800 euróért kicserélné a régit a legújabb modellre. Ezek a fickók most bármit megtennének, hogy egy kicsit mozogjon a piac. Elutasítottam az ajánlatát. El kellett küldenem néhány alkalmazottamat, úgyhogy most nem szívesen autóznék körbe a városban egy vadonatúj kocsival; nem mutatna jól” – mondja Pierce Connell szállodamenedzser.

A gazdasági virágzás évei alatt bárki olcsó hitelhez juthatott. Sokan akár négy-öt hitelkártyával is zsonglőrködtek, hogy fedezni tudják a kiadásaikat. Az elapadhatatlannak tűnő kölcsönök azt a hamis érzetet keltették sokakban, hogy bármit megengedhetnek maguknak. A nyolcvanas évek nincstelensége után az emberek gondolkodás nélkül költötték a pénzüket autóra, ruhára, utazásra. A lakosság adóssága így az egekbe szökött, a költekezés megállíthatatlannak tűnt. A kormány válaszul még egy speciális megtakarítási programot is kidolgozott, amelynek keretében 25 százalékos kamatot ajánlott azoknak, akik legalább öt évre lekötik a pénzüket. „Az igények teljesen ésszerűtlenek voltak a felfutás évei alatt. Egyszerű emberek, akiknek teljesen átlagos munkájuk és keresetük volt, magától értendőnek tekintették, hogy saját házuk, méregdrága autójuk legyen, és évente legalább négyszer menjenek üdülni. Mindenkinek át kell majd gondolnia az értékrendjét…” – mutat rá Deirdre O’Shaughnessy gazdasági újságíró.

Segélyre várók. Teljes foglalkoztatottságból 16 százalékos munkanélküliség. Fotó: Reuters

Sokan valamiféle önkritikát, s ennek megfelelő lépéseket várnának a bankszektortól is, amely példa nélküli befolyásra tett szert a fellendülés éveiben, de hatalmasat bukott a válság kirobbanásakor. Visszaélésekről, titkos magánhitelekről, milliós menedzseri jutalmakról cikkez az ír sajtó hónapok óta. „Azt nehéz megítélni, elkerülhető lett volna-e a válság, de az ingatlan- és a bankpiacot kétségtelenül felelőtlenül kezelték” – mondja Deirdre O’Shaughnessy.

A túlfizetett bankvezetők a nemzeti frusztráció céltáblájává váltak, többen lemondásra kényszerültek a sorozatos botrányok miatt. Az állam hiába pumpál milliárdokat a pénzintézetekbe, a bankok egyértelműen elveszítették a lakosság bizalmát. „A költségvetés semmit sem tett értem, vagy a hozzám hasonlókért” – panaszolja keserűen David Jones, aki szerint a kormány csak az adók emelésére koncentrált, és egyelőre képtelen volt a lakosság bizalmát visszanyerni.