„Ez a könyv arról az útról szól, amelyre Magyarország is ráléphet” – szól bevezetőjében a magyar olvasókhoz Robert B. Reich, a Clinton- kormány munkaügyi miniszterének új, Magyarországon frissen kiadott, Szuperkapitalizmus című könyvében, amelyben lényegében a modern, amerikai kapitalizmus kialakulását, és természetét mutatja be.
A demokratikusból a szuperkapitalizmusba
Ez az út többek között a növekvő vagyoni, és jövedelmi egyenlőtlenséget, az üzleti érdekek rátelepedését a politikára, a demokrácia, és a közösségek meggyengülését, a környezet érdekeinek háttérbe szorulását, a televízióból szakadatlanul özönlő erőszakot jelenti. Reich nem feledkezik az érem másik oldaláról sem: a GDP, és a fogyasztás növekedéséről, s hogy a befektetők és a fogyasztók egyre jobban járnak (a könyv még a válság kitörése előtt íródott).
Reich érzékletesen mutatja be a 60-as évek „demokratikus kapitalizmusának” átalakulását szuperkapitalizmussá. A 60-as években a viszonylag alacsony vagyoni különbségek, a széles középosztály jellemezte Amerikát, majd a 80-as évektől kezdődően a vagyoni, jövedelmi különbségek egyre nőttek (részben a liberális módon átdolgozott adórendszer miatt), szűkült a középosztály, nőtt a szegénység, s mindemellett viszont nőtt a GDP.
Nem Reagan az oka
A változásokat sokan az olajválság kiváltotta stagnálásra és inflációra – stagflációra -, s ezzel járó magas munkanélküliségre adott gazdasági válasznak, a kínálatoldali gazdaságtannak, Reagan színrelépésének, illetve a deregulációnak (a gazdaság szabályozásának visszafejlesztése – reagani politika volt ez is) tulajdonítják. Reich ezeket a magyarázatokat elutasítja, s egy nagyívű alternatív magyarázatot igyekszik adni.
A szerző tulajdonképpen előregyártott elemekből építi föl a könyvét (helyesen, hiszen Newton is megjegyezte egyszer, azért lát messzebbre másoknál, mert óriások vállán áll). Az egyik elem Galbraith elképzelése az új ipari államról – Reich könyvében ez a „nem egészen aranykor”, a 60-as évek, amit a széles néptömegek (beleértve a munkásságot is) jóléte jellemzett. Galbraith (és Reich) úgy vélte, a 60-as évek „új ipari államában” a nagyvállalatok és az állami szféra között olyan összefonódások voltak, amelyek az USA gazdaságát némileg a szocializmusra jellemző tervgazdasághoz teszik hasonlatossá.
Nem volt igazán verseny a nagyvállalatok között, a szakszervezetek erősek voltak, s a könnyű profitból mindenki – a munkások is – részesedtek.
Élesedő verseny – csökkenő bérszínvonal
Fölfedezhetjük Anderson, „A hosszú farok” szerzőjének gondolati lenyomatát is a könyvben, aki Reich-hez hasonlóan kulcsfontosságú változásnak látja, hogy a technológiai változások révén már csak nem a nagyvállalatok rúghatnak labdába a piacokon.
Reich szerint az általános jólétnek nem Reagan zsigeri szakszervezet-ellenessége vetett véget, hanem a játékszabályok megváltozása: a technológiai változások miatt a belépési korlátok egyre alacsonyabbak lettek, a konténeres szállítás fejlődése a globális szállítói láncok kialakítását segítette. A korábban kényelmes nagyvállalatok igazi versenyre kényszerültek, s akik továbbra is magas szinten tartották a béreket, és juttatásokat, s nem szervezték ki alacsonyabb bérszínvonalú országokba mindazt, amire csak lehetőségük volt, Reich szerint elbuktak a piaci versenyben – a szerző példákat is hoz.
Elidegenedett szuperkapitalizmus
Az a nevezetes Feuerbach féle – Marx által újrahasznosított – elképzelés is lényeges része Reich gondolati építményének, hogy bizony létrehozunk közösen olyasmiket, amelyeket azután később idegen, sőt ellenséges hatalmaknak látunk, feledve, hogy ezeket mi magunk hoztuk létre. Feuerbach ezt a gondolatot az istenekre alkalmazta, Marx leginkább a munka által létrehozott értékre, Reich a szuperkapitalizmus egyedi magyarázatát igyekszik adni vele.
Reich szerint hiába haragszunk a nagyvállalatok által lefizetett politikusokra, a csillagászati fizetésű vállalati vezetőkre, valójában az a szenny vesz körbe bennünket, amelyet mi magunk állítunk elő, mégpedig fogyasztói, és befektetői szerepkörünkben. Mindannyian fogyasztók, s befektetők vagyunk, bár utóbbi szerep sokunknak csak közvetett, de azért valóságosan jut a nyugdíjalapokon keresztül. A befektető, és a fogyasztó megnövekedett hatalmáról szól az új kapitalizmus Reich olvasatában. A fogyasztónak a pénze oda vándorol, ahol a legalacsonyabb az ár, a befektetőé oda, ahol a legnagyobb a profit. Azaz lényegében azok a cégek a legsikeresebbek, amelyek a legjobban sanyargatják a dolgozókat, s a beszállítókat.
Mi van a szuperfizetések mögött?
Reich szerint ugyanez a mechanizmus, az egyre élesebb verseny az okozója az egyre csillagászatiabb nagyvállalati vezető fizetéseknek. Reich elfogadja gondolatmenetét Ridderstralenek, Nordströmnek, akik a Funky Business – A tehetség táncoltatja a tőkét szerzői, s a nagyvállalati vezetőket sztárokhoz hasonlítja, akikből a részvényeseknek a legjobb kell. Persze egy jól menő Rt.-nél csak bizonyított tehetség jöhet szóba, ezek száma meg szükségszerűen korlátozott – így azután fölveri a verseny az árukat.
Reich kapitalizmusképének fontos eleme még annak részletes bemutatása, hogyan küzdenek egymással az üzleti érdekek a törvényhozásban az állampolgári érdekek helyett, s hogyan fonódik össze az üzleti és politikai szféra – ezek a jelenségek a magyar olvasó előtt sem ismeretlenek.
Demokrácia helyett kapitalizmus
Reich idézi Milton Friedmant, aki szerint a demokrácia a kapitalizmus előfeltétele. Soros ezt a Globális kapitalizmus válságában kétségbe vonja, szerinte a demokrácia inkább ellensúlynak kell a kapitalizmus ellenében. Reich ennél is tovább megy, úgy véli, a kapitalizmus kezdi megszüntetni a demokráciát, az üzleti lobbiérdekek zajában már elvész az állampolgár hangja.
Reich könyvének hiányossága, – amelyről a szerző nem tehet – hogy nem foglalkozik a szuperkapitalizmus válságával, hiszen még a válság előtt íródott. Érdekes kérdés lenne pedig, hogy a szuperkapitalizmus lényegéhez tartozó, dinamikusan növekvő egyenlőtlenség mekkora szerepet játszott a rendszer megrendülésében – a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) egyik tanulmánya például a válság egyik mélyebb okaként a növekvő egyenlőtlenséget jelölte meg.
Nyíltan vagy burkoltan?
Reich nagyívű helyzetelemzése mellett reformjavaslatai mind terjedelemben, mind jelentőségben eltörpülnek. Egészségügyi javaslata Amerikában bizonyára forradalmian baloldali, Magyarországon visszalépés lenne. A periféria, félperiféria országai – mint Magyarország – a vállalati adó eltörlésének gondolatával sem tudnak mit kezdeni, bár az ötlet – a vállalat jövedelmeit adózzák le a részvényesek az szja alapján – minden bizonnyal igazságosabb helyzetet teremtene ott, ahol a GDP maghatározó részét hazai tulajdonú cégek adják. Amerikában minden bizonnyal lenne értelme.
Reich a magyar olvasóknak írt előszavában azt írja, az elkövetkező években alapvető döntéseket kell hoznunk arról, milyen társadalommá kívánunk válni (minthogy nekünk is meg kell birkózni a szuperkapitalizmus következményeivel). Szerinte két út van: nyíltan, jól tájékozottan, végiggondoltan hozzuk meg ezeket a döntéseket, vagy burkoltan, ötletszerűen, néha fájdalmasan.
A múlt tapasztalatai alapján aligha lehet kétségünk, politikusaink melyik utat választják.
