Elúsztak a nyugdíjmegtakarítások

Miriam Gorman esete bejárta a világsajtót. Pedig a 71 éves marylandi könyvelő sosem volt reflektorfényben, széles körű érdeklődésre számot tartó szenzáció az életében aligha akad. Története viszont mostanság tipikus: egyike azoknak az idősödő amerikaiaknak, akik pillanatnyilag nem engedhetik meg maguknak, hogy nyugdíjba menjenek. A nyugdíjalapban, ahová Gorman asszony évtizedeken keresztül utalta a megtakarításait, most több mint 30 százalékkal kevesebb a pénz, mint a válság kezdete előtt, így ő jobb híján kitűnő egészségének örvend, valamint annak, hogy Bethesda város egyik reklámcégénél megvan még a munkahelye.

Rajz: Dániel András

Maryland ugyan messze van, ám megalakulásuk óta a legkatasztrofálisabb évüket hagyták maguk mögött tavaly a hazai nyugdíjpénztárak is. A globális pénzügyi és gazdasági válság jegyében beütött tőkepiaci krach Magyarországon is hatalmas veszteségeket okozott, amelyek gyakorlatilag „megeszik” az eddigi évek minden gyümölcsét. A magán-nyugdíjpénztári szféra 1998-as indulása óta számított tízéves átlagos reálhozam a nulla alá süllyedt. Vagyis, az ország polgárai által nyugdíjra szánt pénzek értéke az elmúlt tíz évben – a múlt év katasztrofális teljesítménye miatt – még a legszerencsésebbeknél is legfeljebb az inflációval tartott lépést (az egyes pénztárak hozamait lásd külön).

Mielőtt bárki pánikba esne: a befizetett pénz azért megvan, csak éppen úgy, mintha azt az elmúlt évtizedben az asztalfiókba rakosgatták volna a pénztártagok, és néhány bankó esetleg ki is csúszott volna a réseken. Abban az esetben, ha valaki csak 20–30 év múlva megy nyugdíjba, ezzel nincs is olyan nagy baj. A tőkepiacok ciklikus természetét ismerve előbb-utóbb elkövetkezik a konjunktúra, a részvény-, kötvény- és ingatlanpiacok magukra találnak, és jó esetben, évek múltán sikerül majd kompenzálni a veszteségeket. „Ha az ember eléri a mélypontot, azután 3 hónapon belül 22, egy éven belül pedig 45 százalékos árfolyam-emelkedést élhet át” – vázolt egy reményteli jövőképet Hamecz István, az OTP Alapkezelő Zrt. elnök-vezérigazgatója hosszú távú statisztikákra hivatkozva.

A kérdés innentől kezdve már csak az, mikor érkezik el a mélypont. Ez főleg azoknak nem mindegy, akiket „a csillagok szerencsétlen együttállása” már most igen érzékenyen érint. Ők azok a magánpénztári tagok, akik néhány éven belül elérik a nyugdíjkorhatárt. Szerencsére nincsenek túl sokan. A 828 ezer tagot felmutató OTP Magánnyugdíjpénztárban, amely létszáma alapján a 19 szereplős piacot jelenleg 28 százalékos részesedéssel vezeti, mintegy 9 ezren töltötték már be az 55. évüket, és további 40 ezren vannak, akik ma az 51 és 55 év közötti korban vannak. Ha ezt a százalékos arányt – egészen pontos szektorszintű összesített adatok híján – egyszerűen rávetítjük a közel 3 milliós teljes hazai magánpénztári tagságra, akkor az derül ki, hogy 150 ezren lehetnek azok, akik tíz éven belül kérik majd a nyugdíjukat valamelyik pénztárból.

Azért csak ennyien, mert az elmúlt években sokan – körülbelül 80 ezren – visszamenekültek az állami pillérbe. Aki ugyanis már a vegyes rendszerből érte el az öregségi nyugdíjkorhatárt, az rendre azzal szembesült, hogy számára egyértelműen előnyösebb, ha visszalép a társadalombiztosítási nyugellátásba. Erre azonban ma már csak a fegyveres testületek tagjainak van lehetőségük. Így aki innentől kezdve válik nyugdíjassá valamelyik pénztár tagjaként, annak meg kell elégednie azzal, amekkora összeget a piaci folyamatok függvényében addig sikerül felhalmoznia.

Könnyen lehet tehát, hogy az üzenet az elkövetkező években nyugdíjba vonulók példájából kiindulva negatív lesz. Azok a leendő nyugdíjasok ugyanis, akik nagyobb létszámban, először tesztelik élesben a 10 éves nyugdíjreformot, nagyot csalódhatnak. A kötelező magánnyugdíjpénztárak 1998-as elindulásakor abban a reményben fordítottak hátat a tisztán állami nyugdíjpillérnek, hogy az általuk választott pénztár majd jobban gazdálkodik a pénzükkel, és az onnan származó járandóság kompenzálni tudja a társadalombiztosításból kieső 25 százaléknyi részt, amelyről az átlépésért cserébe lemondtak. Igen ám, de ennek a kompenzálásához hosszú idő kell. Még akkor is, ha közben nem dől össze a világgazdaság, és a különböző politikai erők sem változtatják folyton a szabályokat oly módon, hogy azzal az állami pillér nyugdíjasainak kedvezzenek, és ezzel is növeljék az első pillér relatív helyzeti előnyét a másodikkal szemben. Hosszú idő kell azonban már csak azért is, mert a hatályos törvény szerint ez a 25 százaléknyi tb-nyugdíj azokra az évekre is elvész, amelyeket még kizárólag az állami pillérben töltött az illető.

„Senki nem mondta, hogy 10–15 év alatt be lehet hozni ezt a hátrányt” – emlékeztet Matits Ágnes független aktuárius. Az ugyan igaz, hogy az önkéntes átlépést az idősebb korosztálynak sem tiltották meg, de kötelezővé csak a friss pályakezdőknek tették, a korabeli tájékoztatások pedig egyértelműen arról szóltak, hogy átlagos kereset és átlagos szolgálati idő mellett biztosan csak a 28–35 év alatti korosztály jár jól a vegyes rendszerrel. A már említett 150 ezer ember tehát saját szakállára rizikózott, és mondhatnánk, hogy vessen magára… A kérdést így röviden el is lehetne intézni, amennyiben a nyugdíjrendszer úgy egyébként hibátlanul működne. Csakhogy távolról sem ez a helyzet.