A bankpapírok gyakorlatilag egy éve folyamatosan esnek, nemcsak a kisebb, sebezhetőbb bankok részvényei, de a szektor legnagyobb papírjai is. A Citigroup egy év alatt 50 dollárról 20 dollárra, a Deutsche Bank 150 dollárról 100 dollárra, az UBS 60 dollárról 25 dollárra zuhant.
Látható, a visszaesés mértéke ugyan különböző, de az irány határozott. Itthon ugyan túl sok bankrészvény közül nem válogathatunk, de ha az OTP árfolyamát megvizsgáljuk, 10 000 forintos árcentrumról, 7000 forint alá esett a részvény, és innen nem sikerül feljebb kapaszkodnia.
Subprime után, subprime közben?
Az ok egyértelmű, a bankszektor határozottan vesztese volt az amerikai eredetű ingatlanpiaci és hitelezési válságnak. Eleinte kisebb, másodlagos jelzálogpiaci szereplők mentek csődbe, majd sorra jelentették be a legnagyobb bankok is a méretes veszteségeket, leírásokat.
A City Londonban – a pénzügyi világ egyik központja. (Fotó: sxc.hu)
Az áresés ilyen környezetben mindenképpen indokolt, de felmerülhet a kérdés, hogy a csak távolról érintett OTP valóban elvesztette értéke 30 százalékát? Vagy, ha visszatérünk a legnagyobbakhoz, tényleg megfeleződött a hatalmas UBS értéke, lehet indokolt, hogy majdnem harmadolódott a Citigroup?
Mi vár az OTP-re?
A legnagyobb lakossági bankkal kapcsolatban a piacon széles körben tartja magát a vélekedés, hogy amikor hatossal kezdődik az árfolyama (vagyis a részvény beesik 7000 forint alá), akkor mindig érdemes bevásárolni, mert eddig erről az árszintről mindig visszapattant a részvény.
Mindez így is maradhat, sőt a legtöbb brókercég előrejelzésében 9-10 ezer forint körüli év végi célárfolyam szerepel, és a szakértők mindig kiemelik, a magyar részvénypiacon voltaképpen egyedül az OTP maradt a nemzetközi befektetők érdeklődésére is számot tartó részvény.
Mégis, mintha a régió más bankjaihoz képest egy kicsit csökkent volna az OTP relatív vonzereje. Egy éve még a sokkal magasabb ár mellett is előrébb sorolták a magyar bankot a regionális brókercégek a legvonzóbb bankpapírokat tartalmazó listákon, de a rendkívül gyenge magyar makrogazdasági környezet, a magas hazai kamatszint és egyéb kockázatok (eltúlzott korábbi várakozások teljesíthetetlensége, szélesedő jenhitelezés, a bankcsoport egyéb országaiban is bizonytalanná vált szektorbeli növekedés) miatt az óvatosság indokolt.
A hatezer és hétezer forint közötti ársávból valószínűleg vezet majd feljebb is út, de addig – főleg a nyári érdektelenebb kereskedési környezetben – akár még mélyebb völgyek is jöhetnek.
—-Vége a válságnak?—-
Az elemzők egy része már a válság utáni időkről beszél. Vannak ugyan sokan, akik még mindig erősen pesszimisták, de egyre többen mondják, hogy a válság nem terjedt át igazán Európára, a fejlődő világra, a többi szektorra. A tőkepiacok – e vélemények szerint – túlbüntették a részvényeket, olykor olyan operációkat is leáraztak, amelyek valójában fundamentális veszteségeket alig szenvedtek el.
Amikor pedig egy markáns vélemény, egy befektetésre is lefordítható sztori születik, akkor a befektetési piacon azonnal termék is születik, ezért kezdtek el gyakorlatilag a semmiből kinőni azok a subprime alapok, amelyek a legjobban sújtott ágazatok (ingatlanfejlesztők, IT-cégek, biztosítók, építőipari cégek) részvényeibe fektetnek, mondván, a részvények túlestek, érdemes részt kérni az árak konszolidációjából.
Banki bizonytalanság
Valamiért a bankpapírokért még sincs tülekedés. Akármennyire is lebunkóztak egy-egy bankrészvényt, érdemi kereslet nincs, eddig nem lehetett olyan alacsony árszintet megütni, hogy érdemi kereslet jelenjen meg. A magyarázat alighanem a bizonytalanságban rejlik. A legnagyobb csalódás, a legszomorúbb üzenet a subprime-válságban eddig ugyanis nem az, hogy veszteségek születnek, láttunk már ilyet máskor is.
Az igazi baj, hogy semmit sem tudunk a bankokról. Nem lehet egy gyorsjelentésből kiszúrni, hogy dollártízmilliárdos kockázatokkal rendelkezik egy bank, a láncszerűen felépülő kitettségek miatt a bankok könyvei nem transzparensek. Különös módon eddig a piac inkább azokat a bankokat fogadta el, amelyek legalább bejelentettek valamilyen veszteséget.
Olyan az érzés ugyanis velük szemben, hogy a subprime-válságban alkalmat láttak, hogy mindenféle rejtett kockázatot leírjanak, vagyis amelyik bank jelentett, az inkább több veszteséget jelentett, mint kevesebbet. Ezt a magatartást amúgy vissza is igazolta a piac, hiszen amelyik bank nagyobb veszteséget jelentett, annak jobban hittek és jobban megnyugodott a piac, egyes bankoknál, például az UBS-nél a saját tőke 30 százalékára eső, elképesztően magas leírást látványos részvényár-emelkedés követte.
Ki a jó, ki a rossz?
Azt persze nem lehet tudni, hogy az a bank, amelyik még semmilyen leírást nem jelentett be, egyszerűen lapít, észre sem vette még a veszteséget, vagy valóban előrelátó kockázatkerüléssel kívül tudott maradni a veszteséghullámokból?
Egyik bank felé sincs bizalom, az egész szektort meg kell próbálni újraértelmezni. Nem véletlen, hogy mint korábban már egyszer, egy másfél évtizeddel korábbi, szintén ingatlanpiaci eredetű válság idején, új típusú banki befektetők jelentek meg a piacon. Ezek pedig a feltörekvő, vagy olajban gazdag országok állami, félállami vagyonkezelői.
Jellemzően ők nem a tőzsdén halmoznak fel bankpapírokat, de esetleg részt vesznek valamely tőkevesztett bank feltőkésítésében. Anno ez remek stratégia volt, pár év alatt konszolidálódott a piac, az arab országok remekül profitáltak abból, hogy volt tőkéjük és kevésbé féltek a válság esetleges elhúzódó jellegétől.
Ma ugyanitt tartunk, nemzeti büszkeségek, amerikai és európai „ikonok” jutnak arra a sorsra, hogy egyéb kérő hiányában szaúdi, emirátusokbeli, vagy éppen kínai befektetők mentik meg őket. Könnyen lehet, hogy igazuk lesz, és bátorságuk megtérül. Ugyanakkor bizonyára a nagy óvatosság sem alap nélküli.
Akkora cégeket láttunk egyik napról a másikra elolvadni, hogy joggal gondolhatjuk: olyan válságot élünk a bankszektorban, amelyre eddig még nem volt példa.
mamutok és fehér elefántok
Különös módon az amerikai tőkepiacon igen hasonló állattal szokták jellemezni a stabilan jó és a biztosan rossz részvénybefektetéseket. A „mamutok”, vagyis a legnagyobb amerikai vállalatok, a Wal-Mart, az Altria (ez a dohányipari részvény a Philip Morris), a McDonald’s, a Procter & Gamble, a Microsoft, az Exxon, az Apple, vagy a bankszektorban a Citigroup, a Bank of America bámulatos éves átlagos részvényhozammal bírnak, olykor több évtizedes tőzsdei múltjuk ellenére is.
A „fehér elefánt” ugyanakkor a drága, költséges, mégis használhatatlan cégek, projektek jelképe. Dél-Kelet-Ázsiában (Laoszban, Burmában, Kambodzsában és Thaiföldön) ugyanis a fehér elefánt szent állat volt. Általában, ha fehér elefánt született, az előbb-utóbb a királyi udvarba került, ahol óvni kellett, táplálni, jól tartani, ráadásul az alattvalóknak is meg kellett engedni, hogy megtekintsék.
Azért vált a rossz befektetés szinonimájává, mert hasznot nem hozott, költséget annál inkább, így a térségben az egymással kiszúrni igyekvő uralkodók egymásnak ajándékoztak fehér elefántokat, hogy annak költséges tartásával tönkretegyék a másikat.
